Tudom én, hogy egy “újszülöttnek” minden új, de amikor életem első Trofeo Gorlá-ján azon kaptuk magunkat, hogy az első – Torbole-i - bójánál számos Dolphin és Asso fordult előttünk, hát akkor bizony átértékeltük mindazt, amit eddig magunkról gondoltunk... Mindezt már csak az tetézte, hogy ezt még az előbb említett hosszabb vízvonalú vagy éppen trapézolható hajók kreuzbeli előnyének a számlájára sem írhattuk igazán, mert nem feltétlen fújt akkora szél, hogy azt 100%-ban ki tudták volna használni. Ám így egy kritikusan túlvitorlázott carbon versenygép nyergében csupán külső szemlélőnek éreztük magunkat - valamit tenni kellett! 8 méteresként tisztán látszott, hogy ha nincs bőszél, és nem vitorlázunk hajszál pontosan, vihetjük majd a pályakulcsot.

A Gorlán végül nem lett bőszél, csak maradt a végtelen kreuz, de megtanultuk a leckét:Torbole-ból hazafelé már komolyan vettük a játékszabályokat. Amikor a szikla előtt kellett fordulni - mert ott jól felcsavar a szél - már szó szerint kihúztuk a sziklafalig: 10 méterre tőle kopptól-koppig lapozgattunk kihasználtva a teljes pályaszélességet. És ami a legfontosabb: nem akartuk feltalálni a spanyolviaszt: szigorúan és nagyon fegyelmezetten, precízen, pontosan, azaz ott és akkor fordultunk, ahol és ahogy a “nagyok” csinálták. Így a befutóig vissza is kapaszkodtunk a 7. helyre – mi több: befogtuk a másik CODE-ot is! Féktelen volt az öröm.

Másnap még ünnepeltünk, aztán szépen, lassan egyre komorabbá vált a hangulat: a fölényes mondatok helyébe a kételyek léptek: tisztán látszott, hogy a Cento-n ez a vitorlázás édeskevés lesz, mert oda a legnagyobbak is kijönnek. Emellett “családon belülről” is jött a nyomás: a formálódó osztályon belül az 5. fölényes győzelmünket arattuk - kezdtük a Kékszalaggal, majd a Tihanyi Körön, a SUPER G-n és a Gorlán -, hogy lassan természetessé vált, hogy mi megyünk elől. Ám kaptuk a hírt, hogy a másik CODE-on egy 10-szeres Garda tavi bajnok diktál majd 2 Melges-es olasz válogatottnak, a Granini-t meg Gömbi és csapata viszi, akinek ugyan a CODE új, de mégiscsak többszörös magyar bajnok több osztályban, ráadásul Vica is beül hozzájuk, márpedig ő mára igazi szakértője lett a CODE-nak – ha ő a hajón van, simán levezényli az új csapatnak az ismeretlen hajó vezetését.

Pénteken egy rövid edzést követően korai lefekvést terveztünk, hogy pihenten, nyugodtan tudjunk szembenézni az eddigi legnagyobb kihívással – ám ehelyett természetesen este 7-kor még árbocot daruztunk, mert meglátogatott minket Mr. Murphy, és megállt a hajó összes műszere. Hosszas hibakeresést követően végső elkeseredésünkben az árboc megemelése mellett döntöttünk, hátha szétcsúszott egy csatlakozó - nem egyszerű döntés ez, hiszen egy végletekig csiszolt és hajszálpontosra állított rendszert és sokat próbálgatott beállításainkat kellett szétbontani: olyan, mint szívműtétet végrehajtani egy sportolón az olimpia előtt egy nappal... Keller Andris végtelen tudásának és precizitásának és Major Zoli kitartásának és hozzáértésének köszönhetően azonban a kritikus akadályt is sikeresen vettük.

Végül eljött a nagy nap: reggel 6 órakor már a reggeli mellett ismételtünk – posztok, feladatok, taktika, stratégia.
Gyapjas Balázst kiegészítettük öccsével, Zsombival - ők “középpályásként” intéztek mindent schott-csörlőktől előre a vordeck-et ellátó Major Zoliig, Keller Andris előttem grósztrim és taktika, végül és leghátul a sort én zártam a kormányálláson.

Kissé aggódtunk az időjárás miatt is, ugyanis az előrejelzések mind szinte teljes szélcsendet ígértek szombatra - persze a gyengeszeles versenyek általában nekünk, a CODE-oknak kedveznek, de azért nulla széllel mi sem tudunk mit kezdeni...
Mire a pályára értünk,15-20 csomós északi fújt: semmi extra, csak a “szokásos” gardai szél, jött a válasz...

Reff 1.
Méteres hullámok, iszonyatosan szűk helyek, a decken átcsapó hullámzás, vízpermet mindenhol. Valahogy a világ legkisebb helyének éreztem akkor a tavat: mintha egy liftbe szorultam volna: elgyengültem, teljesen szétestem fejben, bármennyire is készültem rá, szinte teljesen leblokkoltam.

1 perc a rajtig.

Szerencsére maradt még bennem annyi lélekjelenlét, hogy azonnali cserét kérve Andris kezébe nyomtam a kormányt. Esve-kelve helyet cseréltem vele, fekete-fehérben láttam a világot - csak egy dologra tudtam koncentrálni: hogy ne dobjam ki a “taccsot”…

Rajt.
A következő emlékem az, hogy az eredeti stratégiának megfelelően backboardon csapatunk a sziklák alá nyugatnak. Andris kiválóan kormányzott: ott és akkor tudtam, hogy neki kell kormányoznia. Nem lehetett volna a hajó jobb kezekben, különben is kellett a súlyom lúvoldalon - talán életemben először volt előnyöm abból, hogy a versenysúlyom felett vagyok Kegyetlen, test-test elleni harcok közt kreuzoltunk fel a bójáig - iszonyatosan stresszes volt. Hihetetlen terhelés a hajónak, a csapatnak: minden schott járt, szinte füstöltek a csörlők, feszültek a klemmek - 1 másodperc nyugalom sem volt. Közben úgy éreztük, mindenki ránk “pályázik”: mintha megtámadtak volna jobbról, balról: nálunk kivétel nélkül mind nagyobb hajók ütöttek, vágtak minket. Forgattak, felszúrtak: mint egy hatalmas mosógépben, úgy éreztük magunkat.
Végül eljött a kreuz bója.

Addigra a Granini előtt méretes előnyre tettünk szert - bár nekik a reffeléssel problémáik akadtak: hosszú ideig küzdöttek, mire sikerült úrrá lenniük a helyzeten –, és a 8005 előtt pár tíz méterrel centi pontosan fordultunk a layline-ra.

A bójavétel után halz, nagy genakker fel, és végre összeszedtem magam - visszavettem a kormányt, és rohanás a Bogliaco-i kapuhoz. A nyugati sziklák alatt halzolgattunk lefele, miközben a kreuz szakaszban erősebb, nagyobb hajóktól szisztematikusan vettük vissza a helyeket. Addigra a 8005 is komoly hátrányba került hozzánk képest: hihetetlen precizitással vittük a hajót, egy millimétert sem hagytunk benne, minden pici felpörgésre ugrottunk, szinte karcoltuk a sziklafalat, annyira kihasználtunk minden métert.

Ekkor döntöttük el végleg a versenyt. Olyan versenyszellem és adrenalin túladagolás áldozataivá váltunk, hogy a felettünk repülő drón által keltett szélváltozásra is indult a schott: milliméterekben változtattunk, féltized csomókat kergettünk hajósebességben. Uraltuk a hajót, megjött az önbizalom. Repültünk.

A kaput még az elhaló északiban vettük, a felszívódó széllel távolodtunk Bogliaco-tól. Éreztük, hogy a szélével utazunk, üldöztük a szelet, szinte láttuk, merre megy, és arra mentünk mi is. A mezőnyt levetkőztük, mindenki a kapu előtt vagy közvetlenül azután ragadt be, mi pedig csak nyúltunk, nyúltunk el tőlük, míg végül csak pici pontok maradtak a horizonton egy kupacban.

Aztán nekünk is leállt.

Több mint másfél órányi várakozás, irányított sodródás után egyértelművé vált, hogy a keleti part alatt éledező szél az, amire utazni fogunk. Mindenki egy oldalra, próbáljunk beindítani valami kis áramlást a vitorlák közt: csináljunk magunknak szelet!

Lett. Hogy mi csináltuk -e, azt nem tudom, de lett: eleinte még 1 csomó körüli picike kis szelecskében, szinte a lélegzetünket is visszafojtva gerjesztettük a vitorlákat, majd szép lassan beérve a keleti partközelbe már 4-5 csomós szélben reptettük a CODE-ot 6-7 csomóval. A code0 alá kihúztuk a fockot - rég fejlesztett fegyver ám ez –, amivel olyan dűznit csináltunk, hogy csak úgy süvített - persze ehhez kegyetlenül pontos kormányzásra és szinte tükörvízre van szükség, különben szétesik a rendszer, és a fockból fék lesz inkább mint turbochar.

A Desenzano-i bója helyzetét csak tippelni tudtuk: egyedül voltunk, senki a közelünkben. Épp mindenki a bójakereséssel volt elfoglalva, amikor feltűnt mögöttünk a Clan: gyönyörűen repültek felénk, pont a fartükrünket célozták. Ekkor nyertünk bizonyságot, hogy bizony nagyon rossz felé nem mehetünk, hiszen a Clan Grok bizonyára pontosan a bójára megy. Látszott persze, hogy sokkal gyorsabbak nálunk, de az is, hogy előfordulhat, hogy együtt vesszük a bóját - és micsoda látvány, mekkora show egy 16 fős Liberával együtt fordulni az utolsó bójánál! Közeledtek,közeledtek, ők sem valószínű, hogy értették, hogy kerültünk mi ide, hiszen az egytestűeket szinte mind egy bolyban látták utoljára, sok-sok perccel és kilométerrel hátrébb, valahol Bogliaco után. Erődemonstráció okán gondolták, jól közel jönnek, ám ekkor meglátták a magyar zászlót a fejünk fölött a backstay-en… Szinte láttam a kormányos arcát, ahogy rájön: most azonnal el kell emelni rólunk a Liberát, mert mi bizony Király Zsoltiék haverjai lehetünk – magyarok! És mi itt keresztbe fogunk állni nekik, hiszen a szívünk csücske mégiscsak a magyar Libera: a RAFFICA! Talán indult is a kormány a kezemben, talán indultam is felfele, de ahogy hátranéztem, Zsolték sehol - túl sportszerűtlen lett volna… Különben is, annyit már elértünk, hogy elemelték rólunk a Liberát: talán egy percet fékeztünk rajtuk így is - a többi meg a Raffica dolga.

Bójavétel után vissza Bogliaco-ba - utolsó etap.

Ekkor láttuk meg a távolban, hogy a Granini megelőzte a 8005-öt: ők még lefelé jöttek, mi már felfelé, de mégiscsak jól esett látni, hogy Vicáék összekaparták magukat, és hatalmas hajrába kezdtek. Nagy hátrányt dolgoztak le addig, és megjött a Raffica is. A tiszteletükre sikerült felhúzni a topgénuát felső csapágy nélkül, így az csak félig tekeredett ki – a látvány alapján gondolom ők meg azt nem értették, hogy kerülhettek ide ezek a bénák... Sebaj, vittünk tartalékot, génua le, csapágy rá, topra vissza: GO! 2 perc benn maradt.

A késő délutánban ahogy mentünk szembe a mezőny nagy részével, a part sötétedés előtt párába burkolózott – szürreális látvány -, a szél pedig megint északról frissült. Órák óta magányosan vitorláztunk szép tempóban: senki sem stresszelt, a hatalmas előnyben kényelmesen, de hiba nélkül forogtunk a frissülésekre. Bogliaco előtt megláttuk a bóját, és előttünk valahonnan a part alól feltűnő Dolphin-t - hát ez meg hogy került ide? Eddig nem is láttuk, de akkor megfogjuk őt is, ha már eddig bújkált, most megfizet! Látható volt a tempókülönbség köztünk, kegyetlenül jöttünk rá, biztosan meglesz (ekkor még nem is tudtuk, hogy ha igen, akkor miénk is a dobogó...) A Dolphin azonban egyszer csak fogta magát, és a szép, friss szélből kifordulva visszament a part alá. Nem hogy szelet nem láttunk ott, de olyan negatívnak tűnt a csapása, hogy még élcelődni is volt kedvünk: biztosra vettük, hogy letoljuk. Felidézhettük volna a pár napja tanultakat, azaz ne kunsztoljunk, de mi kunsztoltunk: nem mentünk utána, pedig ő tudta, hogy háromszor akkora előnnyel ér célba, mint amikor “utazni kezdtünk rá”… Ennyit tesz a fegyelmezetlenségünk és a helyismeretünk hiánya – egy újabb pofon az arcunkon!

Mindezt azonban feledtette a pillanat, amikor a kivilágított bójához közeledve a partról befogtak minket hatalmas reflektorokkal, hogy az utolsó pár száz métert teljes fényben vitorlázzuk be. Aztán meghallottuk a hangos magyar biztatást a teljes Raffica csapattól a tömegben, ahogy ugrálva, tapsolva űznek, hajtanak minket a cél felé… Már csak egy perc, egy forduló, és több száz ember a parton, csak a mi befutásunkat várva!

Ahogy átmentünk a célvonalon - hatalmas “SZÉP VOLT FIÚK!” kántálással a háttérben – felszakadt belőlünk minden feszültség: egymás csontjait ropogtatva ölelgettük egymást, majd a part felé fordultunk, hogy megköszönjük nekik, mert nagyon megérdemlik! KÖSZÖNJÜK a fogadtatást, srácok, nem is tudjátok, hogy az akkor mit jelentett nekünk! Én voltam a legboldogabb ember a világon: másfél év alatt összeraktam egy olyan csapatot, amellyel a Kékszalagon a kategóriánkban 3. helyezést, a Centón pedig negyediket, abszolútban futottunk: és Olaszország közepén az éjszakában nekünk tapsoltak! Még most sem tudom igazán felfogni, mert lehetetlen: aki akkor nem volt ott, aki még soha nem volt ott, az nem tudhatja sajnos, de ott és akkor én és a csapatom a világ tetején éreztük magunkat – euforikus, nagyon érzelmes pillanat.

Köszönöm szépen Keller Andris, Major Zoli és a Gyapi fivérek munkáját: csak velük tudtam megcsinálni - fantasztikus sportemberek és fantasztikus emberek! A sikerünk közös siker: ez csapatsport, mindenkire szükség volt.

Végül - de nem utolsó sorban - hadd gratuláljak a Rafficának: gyönyörű menet volt, mindent kihoztak magukból ők is, nem rajtuk múlt (és az abszolút 3. hely igen szép teljesítmény).
A Raffica mellett a Granininek, azon belül is Vicának, akit láttam, hogyan érkezett meg: ennyire embert még keveset láttam kimerülve, mindent kiadott magából, és megérdemelte/megérdemelték azt a 15 centit, amivel a 8005 előtt futottak be: drámai volt a befutó, de beszurkoltuk őket a Rafficával az abszolút 19. helyre!

Köszönjük, Garda, az élményt, köszönjük a hinterland-nak: feleségeinknek, párjainknak, családunknak a támogatást, a szendvicseket és a megértést: ők is legalább annyira fontosak voltak a győzelemhez vezető úton. Köszönjük Simon Tomi, hogy megálmodtad a CODE-ot: sok embernek fog még maradandó élményt okozni.

De ahogy említettem, a hajó csak egy lehetőség: a többit magunknak kell hozzátenni - hát mi hozzátettük, és hozzátesszük majd jövőre is!

Eredmények ITT tekinthetők meg.

Fotók:
ST fotói ITT tekinthetők meg
Ruják István fotói ITT
Innov8 fotók ITT
Kovács Vica fotói ITT

Fazekas Gábor / Innov8