Az átlag magyar versenyző azt is tudja, hogy van olyan, hogy belső hely, általában a lébójához van köze meg a három hajóhossz távolsághoz.

Az átlag magyar versenyző szeret vitorlázni, lejár hétvégenként, szeretne jól menni, időnként egy-egy érmet hazavinni.

Az átlag magyar versenyző soha életében nem volt óvástárgyaláson. És nem is szeretne résztvenni óvástárgyaláson.

A gond mindössze az, hogy mi, átlag magyar versenyzők nem teljesen vagyunk tisztában a szabályokkal, és amikor egy kicsit agilisabb, arrogánsabb vitorlázó hangosabban bizonygatja az igazát, elengedjük. Had menjen, elvégre ez csak egy hétvégi verseny, nem azért jöttünk, hogy felbosszantsuk magunkat.

Meg persze olyan is van, hogy az előttünk rajtoló hajóosztály végét érjük be, aki szabálytalankodik, nekünk meg elúszik a helyezésünk, de hát ez a mi hibánk, minek mentünk oda, ahol az utolsó helyezettek vitorláznak. Tőlük végképp nem várható el, hogy tudják és betartsák a szabályokat.

Szóval mindig találunk kifogást mások számára.

Persze a díjátadón az motoszkál az átlag magyar versenyző fejében, hogy ha a másik hajó mondjuk megcsinálta volna a 720-at vagy a 360-at, akkor lehet, hogy nem ő venné most át az érmet. Ha a másik hajó mondjuk megadta volna a belső helyet, akkor még két hajót megvertünk volna és mi is ott állnánk a dobogón. Különben is, mit lehet tenni? Óvhatnánk, de ki akar délután hajóelpakolás és ingyensör helyett óvástárgyalásra járni? Meg egyáltalán: még sose voltunk óvástárgyaláson, most egy háziverseny 5. helye miatt vacakoljunk? Ráadásul mi van, ha mégsincs igazunk, végül is a másik hajón neves vitorlázók ülnek.

Aztán eljön a Bajnokság, ami valljuk be, szintén csak egy verseny. (Egy olyan verseny, amiért hajlandók vagyunk szabadságot kivenni.) Majd pontosan ugyanaz történik, mint az év összes többi versenyén. Csakhogy most egy Bajnokság 5. helye miatt nem csinálunk semmit.

Egyrészről az ember elvárja, hogy a hajó, amelyik szabálytalankodott, magára vegye a büntetést és ne kelljen a parton erről vitatkozni, másrészről ha nem szólítjuk fel a szabálytalankodót arra, hogy pörögjön kettőt és nem egy sportszerű vitorlázóval van dolgunk, akkor tényleg csak az óvás marad. Tehát ezért nem adják meg a belső helyet. Mert nincs semmi rövidtávú következménye.

Az átlag magyar versenyző nem megélhetési vitorlázó. Sportolunk és nyerni szeretnénk. Akkor is szeretnénk nyerni, ha a hajónk felszerelése, előnyszáma és a tőkesúlyunkra ragadt hínárok mennyisége ezt általában nem teszi lehetővé. De itt jön az etikai kérdés! Milyen érzés úgy nyerni, hogy csaltunk? Megéri? Vagy valahogy meg tudjuk magyarázni magunknak azt, hogy végülis csak egy hajó látta és ő nem óvott, úgyhogy kit érdekel? Az aranyérmet akarjuk vagy a pályán tisztán vitorlázva a leggyorsabbnak lenni?

Lassan megkezdődik az idény. Talán idén mindenki elmehetne egy óvástárgyalásra, csak úgy, tapasztalatképpen. És talán idén mindenki elolvashatná a szabálykönyv néhány fejezetét, hogy biztos lehessen a dolgában.

Talán idén azok, akik idáig úgy gondolták, hogy nekik mindig szabad a pálya, rájönnek, hogy a sportszerűségre sokkal büszkébbnek lehet lenni, mint egy újabb éremre a gyűjteményben. Mert vagy versenyzünk, vagy nem. Ha igen, akkor mindannyiunkra ugyanazok a szabályok vonatkoznak.

Nyitókép: Mag Andrea