Rick Csaba - ahogyan azt már számtalanszor megtette – mosolyogva fogad a mólón. Gyors kikötés, majd irány az öreg közforgalmú. Távcsővel felszerelkezve. Lessük, ahogyan a kékszalag mezőnyének cirkálói Keszthely felől érkezve, általában reffelt vásznakkal préselnek Füred felé. A rohanó gépek persze már célba értek. Na, bumm, nagy dolog. Minket valahogy a „valódi hajók” látványa jobban vonz. Hosszan csodáljuk őket, ahogy a finom, nemes vonalú testek egymást kergetve szállnak a lebukó nap arany csillogásában.

Bea asszony jól tart minket vacsorával a Nádas büfében. A minőség szokásosan kiváló. Miközben dugig tömjük magunkat, meghallgatjuk a „mit is beszélnek” híreket. Megy a Balatoni nyár tévéműsor közvetítése napról napra, nagy a csődület, ezen ilyen - azon olyan ruha volt, az ikszet az ipszilonnal látták smárolni … nem nagyon érdekel, de bölcsen bólogatok. Arra viszont felkapom a fejemet, hogy Diaporáma Béka /kitalált név/ úr (akiben a kikötőépítés legfőbb ellenzőjét, a tiltakozó csapat jeles szervezőjét és koordinátorát tisztelhetjük, úgymint egy révfülöpi – jóformán mindenfajta tagságot nélkülöző – polgári szervezet nagy tekintélyű felelős vezetőjét) kezd kicsit puhulni. Persze azt nem tudják, hogy miben is nyilvánul ez meg. Bár igaz lenne. Rettentően kell ide egy vitorláskikötő, maga a „Vén Kaporszakállú” is annak teremtette ezt az öblöt. Elképesztő az igény rá. Nagyon hiányzik.

Öreg estére érünk vissza a hajóhoz. Csabával borozgatunk. Megerősíti a puhulásról szóló pletykát, de pontosítani lényegében ő sem tud, legfeljebb annyit, hogy már nem annyira ellenzi. Majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Ami viszont tény, hogy a Zanzi előtt a magasabb vízállásnál elfedett partfalakat megemelik. Pénz, engedély megvan, ősszel kezdhetik. Gratulálok! Drága Csabám ezt is elintézte.

Péntek reggel még mindig annyi az északnyugati, hogy sose fogy el, és tudjuk: közeleg a zord hideg front. Irány Badacsony, amilyen gyorsan csak lehet. És lehet, mert maximum közelében vágtat a sudár. Ebédre oda is érünk. Zsuzsa néninél (Vendégváró büfé) minden a régi. Tele is vannak vendégekkel, a kaja változatlanul kitűnő és olcsó. Csak kicsi a csapat, nem kapni tisztességes kisegítő munkaerőt. Erre egyébként minden általam ismert balatoni csehóban panaszkodnak, tehát lehet benne valami. Akiket meg felvesznek, hát nem mindig van bennük köszönet. Mindegy, talán ez is megérne egy eszmefuttatást, de nem most és nem itt.

Van még némi szórt napsütés, hát induljon a hegytámadás. Meglepődve konstatáljuk, hogy a „vadszamarakat” (hegyi taxi) kicserélték. Vadonatúj fehér terepjárók, nem berreg, nem zörög, nem zakatol, szép simán megy, csendesen (se íze – se bűze). Ilyen jól ment a bolt? A fenét! Kötelezték őket, mivel a régiek már nem feleltek meg az euro – szabványnak. Meg a magyar személyszállításinak sem (nem volt bennük klíma … stb.). Az új szekér pedig hétmillió forintban állt meg. Úgy hiányzott nekik, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Persze, ezt valahonnan ki kell termelni, hát nem lesz olcsóbb a fuvar, az szent. Nekem a régi jobban tetszett, valahogy stílusosabb volt. Mindegy, halad a világ.

Körbe sétálunk kedvenc bányáinknál, utána be a borozókba. A sort persze a Hordó nyitja. Jól ismert mosolygós, copfos hölgy sehol, két új kiszolgáló tesz, vesz. Kérdésemre elárulják: ők csak alkalmazottak. Nofene, ilyen itt soha nem volt. Hiányoljuk a Hetti kutyust, nem tudnak róla semmit. A bor viszont még mindig remek, a kilátás csodálatos. Megyünk tovább az Imréhez. Feltankoljuk a hordókat, faljuk a zsíros kenyeret, nyeljük a szürkebarátot és beszélgetünk. Megtudjuk a szomorú hírt: Hetti kutyus két hete bevégezte földi pályafutását. Hát igen, ha jól számolom, tizenhat éve fogadott minket farok csóválással, amikor csak betértünk kedvenc hordónkba. Szép kort ért meg. Aztán hallunk más „bulvár hírt” is: az általunk ismert kedves hölgy és a párja elváltak, a férfié maradt a krimó, és alkalmazottakat kellett felvennie, mert a szőlő mellett nincs ideje árulni is. Na, így már világos. Mindannyian sajnáljuk, de az élet néha produkál, számunkra nem tetsző dolgokat is. Nem is ritkán.

Sietünk vissza a kikötőbe, hiszen esemény készül, méghozzá nem is akármi. Sül a malac. Már nem egyszer cseppentünk ilyen lakomába Badacsonyban. Mindig a régi Fehérvár áruház reklám jut eszembe, úgymint: „itt mindig történik valami”. Attiláék nem fogynak ki az ötletekből. Megint csak „fényezni tudom” a BHZRT munkatársait. Munkát, gondot, fáradtságot nem kímélve teszik hozzá azt a bizonyos pluszt, amitől egy átlagos – egyébként jól működő – kikötőből, családias, meghitt, különleges, érdekes túrahely lesz, amit bűn lenne kihagyni, hiszen legtöbbször akad valami, amiből egyszerűen „nem lehet kimaradni”. Persze dugig tömjük magunkat. Hálásan köszönjük! Szuper jó volt!

Éjszaka levág a bőgő, reggel zuhogó eső köszönt. Jobb híján irány (vonattal) Keszthelyre. Régen jártunk a Balatoni múzeumban.

Az előtérbe toppanva merőben új kép fogad, rá sem ismerek. Modern lett, hívogató, csalogató, látványos, változatos. Területében megnövekedett, két időszakos kiállítással bővült. Hurrá! Az egyik az őskorral foglalkozik. Van itt minden: vidám őscsaládról rajz, mamut, koponyák – csontok – kunyhó makett, gyerekeknek ásatásos leletkirakó, képek az ősvadászatokról. Sőt, még készíthetsz magadról fényképet „Homo Musei Balatonensis” anyaszült meztelen bőrébe bújva (pároddal kettesben), hovatovább beülhetsz a „Frédi – Béni” járgányba is. Csuda szép, hurrá, ez kell a népnek, vannak is látogatók szép számmal. De mi köze ennek a Balatonhoz? Sebaj, nézzük a következőt.

Elsodort világ - plakát - álmok 1910-1920. Jó nagy helyiséget tölt be, igazán érdekes. Ilyen téma orientált gyűjtésben még nem is láttam hasonlót. Jó pár plakát, számomra teljesen ismeretlen volt. Nagyon élveztem. Ez igen, valódi különlegesség, látványosság. De ennek sincs köze szeretett tavunkhoz. De türelem, majd most jön: Aranyhíd – fejezetek a Balaton történetéből. Itt is van ám minden. Egymást érik a táblák, fényképek, leírások. Interaktív nyomkorászókból Dunát lehetne rekeszteni. Fél termet is elfoglal az a terepasztal, ahol lámpácskák gyulladnak ki, ahogy a népesség növekedett a honfoglalástól napjainkig a tó partján. Kiderül, most sokkal többen vagyunk, mint voltunk akkoriban. Ki hitte volna?

Van azután sok szép tárló, például a csíkász – pákász a kunyhójával, hálóival, kosarával. Hófehér patyolat tiszta alföldi csikós – bő gatyás díszruhában. Brávó! Se gumicsizma, se feszülő sötét posztónadrág. Egy másikban pedig, buzgón húzzák ám a lékből, méghozzá a nyíltvízi parafaúszós kerítőhálót, a jégalatti halászatnál, bajszos embörök. De hogy is van ez? A legjobban öltözött (minden bizonnyal) vezető úr fogja a halakat a kosárba rakni a jégvágó fejszével? Hogy mik nem vannak ezen a kerek világon?! Kezdek besokallani a bugyutaságoktól. Forgatom fejemet jobbra, balra, keresem az eddig itt kiállított páratlan értékeket: Helka 25 Le eredeti gőzgépe, alkatrészek, lámpák, műszerek, kikötő méretarányos makettjei, balatoni hajók szinte teljes körű modellgyűjteménye … stb. Nem lelem, megkérdezem, azt sem tudják, miről van szó, nem hogy hová lett. Ez bizony rendkívül szomorú, legalábbis számomra. Szóval, amit itt írtam http://porthole.hu/cikk/8051-a-legtavolabbi-pont három éve, e múzeum tekintetében, az volt – nincs! Tetszik, nem tetszik, helyette lett ez: http://www.balatonimuzeum.hu/?gclid=CI_8-Nyqk84CFcEp0wodzzcOtw . Személyes keserűségemet félretéve, az igazság kedvéért meg kell említenem, hogy láttam itt okosságokat is, például a halakat bemutató kérdés – felelet játékos, érintőképernyős szépséget.

Ezért az alkotásért csak gratulálni tudok, tudományos értékről és igényességről tanúskodik, ráadásul közérthető. És tetszik a gyerekeknek, vég nélkül nyomkodják. Többet ér, mint tíz élővilágóra. A másik monitoron pedig egy animációs képsorozat mutatja be szeretett Balatonunk pusztulását (amennyiben nem oldjuk meg a vízutánpótlást). Bizony bátor dolog ezt közhírré tenni. Igen bátor, hiszen lépten – nyomon fejtik ki hivatalos és tévedhetetlen véleményüket nagyobbnál nagyobb tudományos potentátok (vagy annak látszó személyiségek), miszerint az aggodalom teljesen felesleges és alaptalan, a Rábából vezetendő csatorna pedig „ördögtől való”, teljes mértékben elvetendő képtelenség.

Kifelé sétáltunkban, még belebotlunk a hetvenes évek nyaralási szokásait reprezentáló strandjelenetbe. A baba csinos, tárgyak valódiak, úgy jó pofa az egész, kár, hogy egy értékes teremnek majd a felét elfoglalja. Visszaérünk az előcsarnokba. A sarokban porosodik a régi, öntöttvas (ipari műemlék, az országban egyedül álló) mechanikus érmenyomó prés. Három éve még készítettem rajta egy emléket, most tábla lóg rajta: üzemen kívül. Helyette, a másik oldalon, egy emelvényen valami bicikli, ráülhetsz, tekerheted, mint állat, térképen mutatja a megtett utadat, s ha elég gyors vagy, a hangszóróból hurrázás és taps jutalmaz. De nagyon jó! Most sírjak vagy röhögjek?!

Az eső pedig vigasztalanul zuhog, szél tépázza a fákat, a menetrendszerű hajók sem merészkednek a vízre. Sehol egy teremtett lélek, caplatunk a kikötőhöz. A Balaton étterem a soron nyitva, remek kaját adnak jó áron, szokás szerint. Nem véletlenül! !TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT!

Semmi kedvünk tovább ázni – fázni, visszavonatozunk Badacsonyba. Bőséges vacsora a fűtött hajóban. Utána mosogatás (ugye a szabad téren). Dermesztő hideg, sötét, süvítő orkán, szinte vízszintesen szakad az égi áldás. Mi meg röhögünk (pár kismókus után és előtt) ahogy csak a torkunkon kifér: azért is „qrva jól” érezzük magunkat, hiszen túrázunk!

Másnapra jóformán csak a szél marad, próbálkozik a napocska, nagy ritkán jön egy – egy spricc. Hajózni még nem lehet, hát megint csak a vonatnak jut szerep. Most az ellenkező irányba, cél Badacsonyörs. Elsétálunk a Varga pincészet hatalmas koracél hordói mellett. Itt fakad az a temérdek reduktív csodabor, ami a fél országban kapható. Aztán fel a hegy derekáig, és máris megpillantjuk a Folly arborétum bejáratát. Remek hely, bárkinek bátran ajánlom. Mindjárt az első épületben egy kiállítás látható. Ritka jó cucc. Amellett, hogy szépek és elegánsak a gyökerekből készített műalkotások, tökéletesek a természetfotók, még valami sajátos humorral átszőtt hangulatot is árasztanak.

Jó órát elnézelődünk (míg lezajlik egy fürge zápor). Remekül szórakozunk. Aztán elkortyoljuk a belépőjegyhez járó borkóstolót. Nem is rossz, kérjük a repetát!

Végigsétálunk az utacskákon, elgyönyörködünk a különleges fákban és virágokban. A növények különlegességén felül valami teljesen egyéni hangulat érződik mindenen. Talán a Folly Gyulák szellemei bolyonganak köztünk, akik szívüket – lelküket adták hozzá a kertjükhöz. Jó tudni, hogy az utódok mindezt megőrzik felelősséggel, tisztességgel, becsülettel. És fejlesztik, ahogy csak tudják. Még egy ügyes kis kilátó is épült a hegy tetején, varázslatos panorámával.

Vissza az épülethez, még egy pohár borocskával búcsúzunk kedves vendéglátóinktól. Köszönjük szépen ezt a felejthetetlen délelőttöt. Jó volt itt nálatok, jövünk még! http://www.follyarboretum.hu/

               Reménykedünk benne, hogy holnapra normalizálódik az idő. És akkor tovább tudunk menni, hiszen rengeteg mindenféle van még tovább, nyugat felé!