Mi tagadás, elég szomorú látványt nyújt ilyen csupaszon. Az értékes, finom műszerek eltűntek az állványokról. Vagy csak még nem helyezték vissza őket téli pihenőjükből? Tudja az ég. A sirályokat viszont ez mit sem zavarja. Most ugyan csak egy képviselteti magát, bár a „meszelés” vastagsága nagy csapat rendszeres jelenlétéről tanúskodik. A tiszteletkör megtétele után folytatjuk utunkat a túlpart felé. Kicsit északiasodik a légáramlat, de még éppen tartani tudjuk a távoli jellegzetes „fehér kövezést”. Nem sok ilyen mólót látni szeretett tavunkba karolni. A szellő meg egyre punnyad, kicsit forgolódik, majd szinte teljesen eláll. Mintha olajat öntöttek volna rá, olyan simává válik a víztükör. Puff neki. Fürdés, napozás, heverészés, kortyolgatás. Mi a rák! Nem az első fok villog? Dehogynem! Nézzünk csak körül, hiszen még nincs délután. Felhő ugyan egy szál sincs, de délnyugatról határozottan közelít egy méregzöld sáv. Aha, ez a szívótéri élénkülés lesz! Percek alatt elér minket. Gyorsan be a vontatmányt! Finoman megdől a hajó, suhogni kezdenek a vitorlák, egyre habosabb nyomdokvizet hasítunk a tükörsima felszínbe. Raumban repülünk. Semmi perc alatt megesszük azt a három és fél kilométert és beviharzunk Alsóörs vadonatúj kikötőjébe.

Ámulunk és bámulunk! Ez bizony elkészült! Megépültek a hiányzó úszómólók, fingerekkel együtt. Be is húzunk a parthoz legközelebbi vendéghelyre, és orral észak felé (háttal a Balatonnak) jó erősen kikötünk. Kapjuk csak szembe az áldást. Ennek végeztével elő a slagot meg a nyeles súrolókefét. Ezekkel a fegyverekkel harcolunk meg – itteni jó szokás szerint – a deszkákat bokáig ellepő kacsasz@rral! És legyőzzük, mint már annyiszor.

 

Sétálunk kifelé, miközben a látványban gyönyörködünk. Szerencsésnek érzem magam azért, hogy a sors megadta a kegyet és látnom engedte ennek a remek kikötőnek a születését, majd felnövekedését. Ripsz – ropsz elkészült, szinte hihetetlen gyorsaságban. A hajók rögtön birtokba is vették. Persze, ebben közrejátszik a Füredről ideiglenesen kimenekített flotta. Kíváncsi vagyok, hányan mennek oda vissza. Nem csodálkoznék rajta, ha a többség itt szeretne maradni. Szinte borítékolható! A terep rendezése is befejeződött, bár azon mindig akad mit szépíteni. Bekukkantunk a vizes helyiségekbe. Uram fia! „Termékeny talajra hullott a vetés!” Eredménnyel járt az a lobbizásom, miszerint ide kellene pár fogas. Méghozzá nagyon! Hát láss csodát: lett! Ha nem is sok, de mint tudjuk, az egy is végtelenszer több mint a nulla, különösen akkor, ha a törülközőt a lucskos padlóra dobás helyett felakaszthatjuk – ezek a nagy dolgok, melyek nélkül a sokmilliárdos létesítmény majd meg mondtam mit ér! Egy szó, mint száz, hálás köszönetünk érte!

A templomtoronyban már régen elhúzták a „leves nótát”, a gyomrunk meg igen csak korog. Irány a Bakter Bisztró. Az elmúlt alkalommal sajna nem üzemelt, most viszont messziről kiszúrtuk, hogy szinte minden asztalnál ülnek http://porthole.hu/cikk/10893-szembe-a-nappal . Persze, betelepszünk. Szinte azonnal felveszik a rendelést, a jéghideg italokat máris hozzák. Még jóformán el sem helyezkedtünk, és a leves is előttünk illatozik. Ez igen, a régi színvonal. De jó, hogy megmaradt.

Nem is szaporítom a szót, csupán idebiggyesztem az elérhetőségüket:

Alsóörs, Füredi út 1. +3687 447103 . A linken egy másik telefonszám is olvasható.

https://welovebalaton.hu/balaton.ejjel/barok.pubok/bakter.bisztro

Szóval továbbra is! TÚRÁZÓKNAK AJÁNLOTT!

Dugig lakva kaptatunk felfelé. Csak szépen, lassan. Van miben gyönyörködnünk. Ugyanis itt van a Balaton talán az egyik „legvirágosabb” utcája. Azt pletykálják, hogy a polgármester eredetileg kertésznek készült. Ezt ugyan nem tudom biztosan, de azt igen, hogy lerí a településről; igen nagy szépérzékkel, kifinomult ízléssel megáldott „gazdája” van.


 Számomra az is talány, miképpen intézik úgy, hogy kora tavasztól késő őszig, itt mindig virágba borulnak a rózsák. Én mindenesetre még nem jártam itt úgy, hogy ne lett volna részem ebben a szín és illat orgiában az emelkedő elejétől a leges legvégéig.



Jó, annyit én is tudok, hogy vannak különböző trükkök, úgymint a növények oltása, meg a különféle fajták vegyesen ültetése… stb. Viszont ilyet máshol akkor sem láttam, és nagyon nagyon tetszik. Az már csak hab a tortán, hogy a vörös homokkőből faragott szobrocskák, melyek szintén ezt a korzót ékesítik, a kígyók, békák és halak mellett virágokat is ábrázolnak.



Végül csak felérünk kedvenc „múzeum kocsmánkhoz”. Ismételten megcsodáljuk a különleges gyűjteményt, elbeszélgetünk a tanár úrral, lekortyoljuk hosszúlépéseinket – ahogy azt az előbbiekben meghivatkozott cikkemben írtam -. Viszont a fent említett esszém némi korrekcióra szolgál, ugyanis – meglehetősen pontatlanul – a következő módon fogalmaztam. „… fel lehet sétálni a Somlyó-hegyi kilátóhoz (a temetőn keresztül vezet a rövidebb út), majd át az amfiteátrumhoz.” Na, ez így nem igaz. Nagyon nem. Mi tavaly megpróbáltuk, ugyanis indult egy ösvény a kilátótól lefelé, megközelítőleg az amfiteátrum irányába. Leereszkedtünk rajta és egy vaskos kerítésbe ütköztünk. Jobbra sehol nem láttuk a végét, balra viszont úgy fél kilométerre a Felsőörse vezető országutat véltük felfedezni (ami az alsóörsi Fő utca meghosszabbítása). Visszamászni nem volt ínyünkre, így a fák között botorkálva arra indultunk. Meg is közelítettük úgy harminc méterre, addig nem is volt baj. Onnan viszont egy nyakig érő rettenetesen szúrós és sűrű, nekivadult rekettyés - bozótos következett. Jó erős, egészséges csalánnal és szeder indákkal fűszerezve. Mire átvágtunk rajta – jó félórát vett igénybe – rengeteg sebből folyt a vérünk. Vert hadseregként kullogtunk át szeretett községünkön vissza a hajóhoz, sérüléseinket nyalogatni. Így jártunk. Tehát meg ne próbáljátok! Vissza kell sétálni, le, egészen az útelágazásig (majdnem a kocsmáig), és onnan a jobboldali kék turistajelzésen elindulva rövid séta után feltűnik az építmény.



Nagyon szép látvány és jó nagy. Sajnos itt is – ott is omladozik. Teszi ezt annak dacára, hogy pár éve betonnal megerősítették – a jelek szerint nem nagy sikerrel -. Reményeim szerint nemsokára ismét rendbe szedik, már amíg nem lesz késő. Ellenkező esetben óhatatlanul elemeire hullik szét, és csak egy kőzuhatag marad belőle. Kár lenne érte. És nem csupán azért, mert ez egy látványosság – hisz abból akad elég -, hanem mert ez a település igen rendezett és szép. Úgy egészében. Amint a kőfalak közt járok, olyan érzésem van, mintha valahol délvidéken valamelyik tengerparti, mediterrán ódon halászfaluban kódorognék. Szóval hangulatában, szép hazánkban, kedvenc tavunk partján egyedülálló. Nem rondíthatja el egy pusztuló nevezetesség!

Győzzük még energiával, tehát meglátogatjuk a Török házat. Ez számunkra szinte kötelező. Meg amúgy se hagynánk ki. Az egy dolog, hogy ingyenes a belépés – bár ez is egyedi jelenség -. A mindenkori itt látható kiállítások, kivétel nélkül nívósak, igényesek, látványosak. Persze a műtárgyak stílusuk és alkotójuk függvényében jelentősen eltérhetnek egymástól. Van, akinek ez tetszik, akad, akinek meg éppen nem. Nagyon nem. Sebaj „de gustibus et coloribus non est disputandum”! Kihagyni viszont vétek lenne.

http://alsoors.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=9&Itemid=228&limitstart=4

És levág a bőgő, úgy rendesen. Ahogy kell. Mi meg jó messze a hajótól, kedvenc kocsmánkban vitázgatunk a múzeumban látottakról. Szintén, ahogy kell. Káromkodunk, mint a záporeső, hiszen nem erről volt szó! Még nincs „késő este”! A délutánnak is alig haladtuk meg az „idusát”. Ezt az előrejelzést bizony „elqrták”! Nem kicsit! Nagyon! Nosza, irány lefelé, de íziben! Rekordot javítunk. Még szerencse, mert a túraponyvát rázza a szél rendesen. Sikerül lekapnunk még azelőtt, hogy miszlikbe szakadna. Jó százhúszas löketek támadnak. Zeng, süvít minden, csattognak a kötelek. Az öböl vize ellenben szinte tükörsima. A legkülső helyeken lotyognak csak pár centis hullámok. A mólószárakon kívül viszont pokoli a helyzet. Tiszta fehér hab az egész tó, áll a tánc cudarul. Jaj annak, akit kint kapott el. Meg annak is, aki nem rendesen rollozta be az orrvitorlát. Jóformán másodpercek alatt bomlik ki, fog zsákot, csattog – berreg párat, majd nagy reccsenésekkel hasad szalagnyi darabokra az egész vászon – de jól tettük, hogy leszereltük és elraktuk -. A nagyvitorlát pedig alaposan „lebabáztuk”. Kisvártatva megérkezik a zápor. Apró jéggel, szinte vízszintesen. Jó húsz percig veri a fedélzetet, majd ahogy jön, el is takarodik. A szél is csökken és beáll úgy nyolcvanasra.

Kiszabadulván a kabin fogságából a kokpitben iszogatunk és elmélkedünk. Visszatérnek az emlékek. Hajdanában danában, ugyanitt álltunk a partfalnál. A B18 – as vitorlások orrát egy szebb napokat is megélt szemétkosár megmaradt, rozsdás vázához kötöttük, faruk horgonyon lógott. Mögöttünk a nyílt víz. Csak imádkozhattunk, hogy ne forduljon be délire.

 

„Nagy dologra” a nem túl közeli vasútállomás külső reterátjára jártunk – az éjjel – nappal nyitva volt -. Egyebeket a bokrok mögött intéztük el. Vízcsap volt a közelben, általában működött. Amikor meg le volt dugaszolva, minden szívfájdalom nélkül kicsavartuk (volt nálunk megfelelő csőfogó), aztán amikor már nem kellett, vissza. Nem volt bajunk vele, megoldottuk, természetesnek vettük. De szép is volt! Fiatalok voltunk. Most meg vernyákolunk, hogy nincs elég fogas, szorul a rigli… stb. Elmúlt, megöregedtünk?! Francokat!!!

Tombolhat vihar, áztathat eső, most is ugyanolyan jól érezzük magunkat! Imádjuk!

Reggel indulunk is tovább. Vajon hogy fest Csopak?