Mindent szabad?

A cél, hogy minél gyorsabban körbehajózzuk szeretett tavunkat, nem változott, de a biztonságunkért aggódó szervezők és az eredményorientált lobbisták érdekérvényesítő erejétől függően mindenféle megkötések korlátozták a szabad indulás jogát. Ne menjünk bele a részletekbe, inkább örüljünk, hogy ezúttal egy igen engedékeny, a technika fejlődését befogadó, már-már kötetlen esemény előtt állunk!

Miért is indul ezen a megmérettetésen több ezer megszállott vitorlázó a győzelem legcsekélyebb esélye nélkül? Ha az előzetes várakozások beteljesülnek, idén több mint 700 hajó vág neki a földkerekség egyik legszebb vízi zarándoklatának. Ahogy a híres Szent Jakab út, az El Camino is elveszítette tisztán vallási céljait, úgy lett a Kékszalag is gyorsasági rekordkísérletből össznépi felvonulássá. A galíciai cél elérése ma már nem az idősebb Szent Jakab apostol maradványait őrző székesegyház látványáért fontos, sokkal inkább a belső bizonyítási kényszer hajszolja a résztvevők többségét a 800 km-es út legyaloglására. A Kékszalag 200 kilométere ehhez képest egyszerű hajózási feladatnak tűnhet, de nem az. Saját felkészültségünk, az időjárási körülmények, a csapat összetétele, és nem utolsósorban a hajó határozza meg célba érkezésünk idejét.

Az esélyesek teljesen más filozófiával indulnak, mint a mezőny döntő többsége. Ők nyerni akarnak, és mindent ennek a célnak igyekeznek alárendelni. Összeszokott, felkészült csapatok tesznek többnyire hatalmas - idén akár többtestű - hajók fedélzetén látványos kísérletet egy misztikus cél: az ősi időrekord megdöntésére. A kilencszeres győztes Litkey Farkas az egyetemes vitorlássport egyik emblematikus hajóját hozta a Balatonra. Ha győzne, kitörölhetetlen nyomot hagyna a magyar vitorlázás történetében. Aki itt nincs tisztában a feladatával, az esélytelen. A meteorológiai előrejelzésektől függően alakítják a hajókat, sőt a csapat összetétele is a várható szélerő függvénye.

Nem úgy a többség. Egy részük továbbra is versenynek tekinti a Szalagot, de ellenfeleit saját osztályának hajói között keresi. Nem egy osztályban többen indulnak itt, mint az Országos Bajnokságon. Ez a küzdelem messze több izgalmat tartogat, mint az abszolút elsőségért nyomuló rohanógépeké, de erről a külső szemlélő nem sokat tud, a médiumok érdeklődését is elkerüli. Talán az irgalmatlanul hosszú eredményhirdetésen türelmesen várakozó csapatok jelenléte mutatja az osztályharc valódi erejét.

Ha jól kalkulálok, az eredményorientált hajók száma még így sem lehet több, mint 200. De a vízen találunk további 500 hajót, olyanokat, akiket nagyon nem izgat a rekord, a verseny, hiszen se felszerelésük, se felkészültségük alapján nem számíthatnak eredményes szereplésre. Akkor meg mégis mi hajtja őket, mi az a titok, ami miatt a győztesek idejének négy-ötszörösét is vízen töltik, többet sülve, ázva vagy fázva, mint az ünnepeltek? Meg merem kockáztatni, hogy a Kékszalag sokak számára az az éves fizikai próbatétel, melyre minden normális ember vágyik, ha végletesen kényelmessé tett világunkban nem talál elegendő naturális izgalmat. Erre készül egész évben, és az itt szerzett élményekből táplálkozik a következő Szalagig. Amikor a médiumok lelkendezve számolnak be a részvételi rekordokról, a gyanútlan hírfogyasztó elsősorban a nemegyszer celebballaszttal futó versenyzőket látja. Jó lenne, ha a dicsfény láthatóvá tenné a Kékszalag igazi hőseit: a zarándoklaton részt vevő tömeget, a Balaton hívőit, legönzetlenebb szerelmeseit.