Kedves barátaim, vitorlázó, hajózó, kiránduló, természeti értékeinket szerető és védelmező társaim. Elérkezett végre a „vásár” ideje. Bámulom a katalógust, mint az okoskutya. Számos új kiállító tűnik fel, viszont pár régi, megszokott, jellegzetes és fontos elmarad - igen fájó számomra -. Sebaj, mi ott leszünk!

Már kora reggel foga van a napnak. Szerencsére valamicske délkeleti fuvallat azért lengedez. Kisurranunk Siófokról és megcélozzuk a túlpartot. Bár szombatot írunk, a medence szokatlanul üres. Ja, még javában folyik az „alig szeles” Kékszalag, melynek mezőnye még a nyugati vagy a középső medencében andalog.

Hétágra tűz a nap, a szellő alig rezdül. Június utolsó napjaiban járunk és tombol a nyár. A hőmérő majd eléri a negyven fokot, a tó vize pedig a huszonnyolcat. Inkább nevezhető strandidőnek, mint vitorlázónak. Még a „kormányos gatyáját” is felhúzzuk az árbocra annak érdekében, hogy hajónkat mozdulásra bírjuk. Be szeretnénk járni azokat a helyeket, amelyek eddig kimaradtak a középső és nyugati medencékből.

Sötét talapzatú fellegtornyok úsznak az égen, süvít az északnyugati. Eredetileg is városnézést terveztünk, hiszen még csak ma délben érkeztünk. Lássuk, mi a helyzet Keszthely nemes városában.

„Zápor előtt, zápor után, mindig ugat az én kutyám. Zápor előtt a felleget, Zápor után a kék eget. „ (Kányádi Sándor) Nincs is kutyám! Csak én ugatok folyvást, hogy hideg van, meg eső, vacak idő… stb. Na, ennek itt és most vége. Olyan, amilyen, most például melegen ragyog a nap, sehol egy felhő. Induljunk hát tovább nyugat felé.

Beköszöntött a május. Jószerivel el is telt, hiszen Pünkösd ünnepén indulunk útnak. Más években ez idő tájt vörösre égtünk a tűző napon, mézillattal terhes szellő lengedezett. Most ólomszürke fellegekből hullik a permet, veszett szelek kergetik egymást. Szuszog a hűvös éj, reggelente ködfátyolt lehel a tájra. Örvendezhetünk, ha tizenkét – tizenhárom fokra kúszik hőmérőnk délidőre. Mit nekünk! Nekivágunk a nyugati messzeségnek.

Petőfi Sándor csodálatos gondolatával indítom írásomat. A vírus mizéria fogságából kikeveredve vághatunk neki a „mesés kelet” felfedezésének. Hű, de vártuk már ezt a pillanatot! Lássuk tehát, hogyan éled fel a keleti medence karanténba és korlátozásokba béklyózott lázálmából.

…”Tavasztündér táncol csillagfényes éjben. Lágy, selymes hangja bűvöli a tájat, dallamára langyos szél ringatja a nádat.”... Tornóczi Köles Ildikó meleg szavai csengenek fülemben. Végre ezt is megéltük. Induljunk túrázni!

Tél-rémek osonnak, mint lomha lidércek, horizontra múló álmokat idéznek,

cseppnyi csak erejük, - egy gombostűhegynyi - fagyot és hideget illik elfeledni...

…bohó szél ezüst-zöld lombfonatot borzol, hamvas szirmokat a tó tükrére morzsol,

csipkét köt belőle, szétteríti aztán, erdőre, mezőre - odaveti kajlán…

Úgy egy jó hónapja csatangoltunk utoljára erdőn, mezőn és a vizek partján. Még javában tél volt. Most pedig március derekán járunk. Az olvadék sietve, csobogva, egymásba csurranva igyekszik a folyókba, tavakba. Kétségtelenül tavasz van. „Tél tábornok úr” viszont makacsul tartja állásait. Bár napközben néha tíz fok felett járunk, bimbóznak, sőt néhol virágoznak a fák, éjszakánként a kemény mínuszok uralkodnak. Északi hegyeinket hó fedi.

… hát a titokról a követ! Vénséges vén pince mélyén ült a követ – mondja a nóta –. Minket más titok foglalkoztat: nem követ csak kő, és nem eltűnt, hanem ott van. A kompkikötőtől úgy ezerméternyire, északkelet felé Szántód partja előtt, közel tizenöt – húsz méter szélességben, a Tihany-rév mólóját célzó vonalban, több mint ötszáz méter hosszú szakaszon. Víz fedi, alig másfél méteres magasságban. Keményen meg lehet fenekleni rajta. Vajon, mi az ördög ez? Természetes képződmény, vagy emberi kéz műve?

Az újév elején délelőttönként keményre fagyott talajon járunk. Az ólomszürke fellegekből bármikor szállingózni kezdhetnek a fehér hópihék. Viszont, ha a nap erősködik, hogy áttörje a borút, kápráztató fényjátékot varázsol elénk, a visszamaradozó köd segedelmével.

Amint távolodik a nyár, úgy rövidülnek a nappalok és nyúlnak hosszabbra a sötét éjszakák. Az október még néha a nyárutót idézte, a november viszont a rideg tél leheletét fújja. Már nem igazán kelti az aranyló ősz érzetét. Tetszik vagy sem, az idei hajókázás most már igazán véget ért.

…a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt. De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt. Petőfi csodálatos gondolatai játszottak elmémben, amint terveztük a szokásos, szezont lezáró túránkat. Természetesen Badacsonyt kívántuk megcélozni. Az időjárás viszont másképpen döntött. Hideg szél, sűrű eső. Még a partra is keserves lemenni, nemhogy vízre szállni.

A rekviem (latinul requiem) a tridenti liturgiában az elhunytak lelkéért, fekete színű miseruhában celebrált szentmise, vagyis gyászmise volt. Azért nevezik így, mivel e szóval kezdődik („Requiem aeternam dona eis Domine, et lux perpetua luceat eis”, azaz: „Adj nekik, Uram, örök nyugodalmat és az örök világosság fényeskedjék nekik”). Kimaradnak belőle az olyan örömet kifejező részek, mint a Gloria és a Credo, valamint az Alleluja. Az „ite missa est” helyett azt mondja a pap, hogy „requiescant in pace” (nyugodjanak békében). A végén a népre adandó áldás sincs, csupán a szentmiséből nyert frázist a meghaltakra alkalmazza.

Közeleg a hazatérés pillanata. Ugyan még van másfél napunk, tehát – terveink szerint – belefér egy idegenben töltendő éjszaka. Ezt Balatonszemesen gondoltuk eltölteni, ugyanis az esik útba, és idén ott még nem jártunk. De!

Elhagyván az északi partot, a déli oldal felé fordítjuk hajónk orrát. Járjuk most végig azokat a kikötőket, amelyek útba esnek Balatonföldvár felé, a hazaúton. Tavaly óta nem láttuk őket, és már igencsak hiányoznak. Ugyan mi változott házuk táján? Hogyan élték túl a veszedelmet?

Magunk mögött hagyjuk Szigligetet. Viszont nem kötelező, hogy túránk minden szakaszán félmedencényi utat tegyünk meg. Pláne, ha nincs szél. Most is ezzel a helyzettel állunk szemben. Leheletnyi fuvallattal csúszunk be az öböl közepéig – egészen a műszeres cölöpig – ahol némi délies légmozgást lelünk. Ennek jóvoltából, ebédidőre elkecmergünk Badacsonyig. Pedig csak a szomszédban leledzik.

Minden alkalommal jelentős eseménynek számít, amikor Keszthelyre érkezünk. Ez ugyanis túráink legtávolabbi állomása. És a „fordulópont”, jelezve, hogy a félidő letelt. Innen már csak visszafelé vezet az út. Tetszik, vagy sem, az idő nagyúr. Könyörtelenül telnek a napok.

De bele ám! Végre. Elmúlni látszik a vírusőrület, csökkennek a „korlátozások”, gyűlnek a nyaralók, telnek a strandok és a kocsmák. Lazul a fegyelem rendesen – baj ne legyen belőle –. Mi is folytatjuk túránkat. Belecsapunk a közepébe.