Egy hétvége summájaként, ha csupán annyit jegyeznénk meg, hogy az időjárás egyáltalán nem ugyanazt akarta, amit a rendező, a két napos verseny első napjának rajtjánál annyi szél nem volt, hogy az útirányként jelzett számlengők értelmezhetővé váljanak, a második nap meg már hajó sem nagyon volt, viszont az eső esett, fújt a szél, de csak azért, hogy vízszintesen belefolyassa a vízhatlanunkba nyaknál a vizet, akkor mindannyian egymás nyakába borulva sírhatnánk egy sort, hogy milyen rossz sorunk van nekünk, vitorlázóknak.

 

De vannak dolgok, apró emberi gesztusok, amik talán természetesek annak, aki adja, de talán nem annyira annak, aki kapja. Sőt, amiért érdemesnek tartok e témára szánni egy hasábot, az abbéli tapasztalataimból jön, hogy sokakat hallottam már morogni, hogy azért nem jönnek Béci-féle nagyhajós túra-, vagy pályaversenyre, mert Béci mindig az utolsó pillanatban közli, merre kell menni, és azoknak, akik megszokták, hogy a pályarajzot, vagy túraútvonalat a kiírásban útközben nézegetik, szokatlan Bécinek ez az eljárása. És én most csaptam nagyot a homlokomra és jöttem rá, hogy ez közel sem kiszúrásból van! Családi csapatommal együtt vettük a fáradságot és elmentünk pénteken a nevezés helyszínére, a Spari klubházba, ahol ott ült Béci, hogy jó kedéllyel, pár baráti szóval üdvözölve a versenyzőket, és amolyan „bécisen", nagy műgonddal, körültekintéssel, színes filctollakkal megrajzolt ábrákkal szemléltetve felvilágosítsa őket a pálya teljesítéséről, vagyis lelkileg és szellemileg felkészítse a másnapi megmérettetésre.

 

Ahogy ott álltunk és próbáltuk tanulni a számlobogók színeit és kibogozni a szálakat, akkor jöttem rá, hogy hiszen ez fejtörő! Emberek! Konyhakész világunkban, ahol az egyszerűség és a gyorsaság az alapvető elvárás, mennyire üde színfolt ez a fajta kreativitás, gondolkodásra késztetés, izgalomba hozás. Komolyan mondom, úgy éreztem, mindenki izgatottan várja, mi lesz másnap a pálya! Még most is nevel, még most is odafigyelésre késztet, tanít kettőnél több dologra odafigyelni, egy kis merészségre, egy kis másra hív, például arra, hogy a számlengők segítségével mennyiféle információ átadható.

 

Ez a Béci-féle vízi kommunikáció természetesen nagy-nagy szabadságot is hagy a rendezőnek arra, hogy az ad hoc szélviszonyokhoz képest a lehető legjobb útvonalat válassza, a versenyzők megelégedésére.

Így is történt, ugyanis szombaton, a túraverseny rajtjakor annyi szél sem volt, hogy a kiválasztott útvonal jelzésére szolgáló számlengőket legalább annyira kifújja, hogy azok felismerhetőek legyenek. Mi semmi jóra nem számítottunk az északi part felől, de azt láttuk, hogy a rendezőhajóról valaki távcsővel méregeti az északi partot, és elindítják a futamot szélcsendben, Udvarin át Akaliba, majd vissza. Na, először is ezért örültünk a rendezői szabadságnak, mert így a négy tervezett úti célból csak kettőt kellett teljesítenünk, így már csak arra vágyhattunk, hogy jöjjön valahonnan egy kis szél. És itt tudom dicsérni újra a rendezői leleményt, valószínűleg, ha nem is a vízen, de valahol az északi parton megláttak valami bíztató jelet, és tényleg, mire átértünk az északi partra, gyönyörű, kettes északnyugatiban hasítottunk Akali felé, és ez a szél ki is tartott majd félvízig visszafelé, ahol aztán teljesen leállt és a nyugatról benyomuló esőfelhők sem értek oda hozni a szelet. Így történhetett, hogy a Tűzoltón dekkoló kollégám már nem tudta lefotózni gyönyörű befutónkat, mert ő is menekülőre fogta az esőfelhők elől.

 

De az eső csak éjjel ért oda, előtte még malacoztunk egy jót. De milyen jó volt az a malac! Kívül ropogós, piros, bévül meg zsenge, zaftos! Még mindig a számban az íze.

 

Másnap az esőben már csak az aszkéták merészkedtek ki. A rendező rendíthetetlenül ment ki a pályára, Béci most is tanított! Ejnye, egy kis eső még nem ártott meg senkinek, gyerünk ki vízre! Mi is így tettünk, mit nekünk eső, nagyon jó szél volt egyébként. Gyönyörű, kifújt, 10 csomós szél. Férjemmel első családi sportsikerünk volt a tét, küzdöttünk hát irtózatosan. Hamar-hamar, menjen fel az a spi, tekeredjen be a génua! Küzdöttünk - magunkkal. Először is kiélveztük a steierbordon rajtolás szépségét úgy, hogy nem volt üvöltözés, senkit nem kellett elengednünk, mert egyedül rajtoltunk. És azután... hatalmasat küzdöttünk. Saját magunkkal. Illetve az 5 perccel előttünk rajtolt és kicsivel hosszabb pályán vitorlázó YS II-esek utoléréséért. Vagy csak azért, hogy gyakoroljunk. Mindegy. De a második futam előtt azért mi is elköszöntünk. Mindegy volt. Már biztos volt az arany. Férjem bajnok lett az unitefen. És nagyon jól éreztük magunkat. 

Kövendi Eszter