Megkíséreljük tehát átszelni az öblöt, és Szigligetet kihagyva odajutni. Egyelőre szépen húz a délnyugati, szinte repülünk. Kegyesen kitart úgy Tördemic magasságáig, ott aztán vége, mint a botnak. Nem sokat teketóriázunk, beindítjuk a motort. Szép csendesen, sunyiban, egyre erősebben szürkül ugyanis az ég. Nem jó jel. Pedig még dél is alig múlt. Lehet, hogy előbb megkapjuk az áldást. Egyre inkább így fest a dolog, tehát „fuss, ha futhatsz Miklós…”. A kikötő közelében már jóformán teljes fordulaton hajtjuk a gépet. És nyertünk, beviharzunk a legbelső vendéghelyek egyikére – jó szokásunkhoz híven -.




Legfőbb ideje. Szinte esti sötétség borul ránk. Gyorsan fel a ponyvát, be a töltőt. E pillanatban vág le a „bőgő” jó száztízes lökettel, méghozzá délnyugatról. Most már fújhat, vitorláink jól lekötve, hajónk dupla kötelekkel rögzítve. Meg se rezdül, csak a ponyva rázkódik. Az a dolga. Elmegyek oda, ahova a király is gyalog jár. Ott is ragadok vagy félórára. Az ajtón nem lehet kilépni, ugyanis zuhog a jég. Csak az orromat meg a fényképezőgép lencséjét dugom ki, azt is kizárólag az eresz védelmében. Ritka látvány, az szent. Nem semmi. Azután csökken, ismét rázendít, végül csak csöpög, majd eláll.



Sőt, még a napocska is próbálkozik. Induljunk hát neki, legalább a Hordó borozóig kaptassunk fel. Az igét hamar tett követi, tócsákat kerülgetve, letört ágakat átlépve mászunk egyre magasabbra a hegyre vezető emelkedőn. Sehol egy teremtett lélek rajtunk kívül, ha nem is zúdul, de folydogál még rendesen az útszéli patak, ki – kiöntve, oldalt váltva. Legyőzzük az akadályokat és elérjük hőn óhajtott célunkat. Csont keményen zárva – nem is csoda ilyen vihar után -. Puff neki. Ismerjük a rejtek nyitót a rácson. Ki is megyünk a teraszra, legalább a kilátásban gyönyörködhessünk. Még a toronyba rendezett műanyag fotelekből is leemelünk párat, hogy leülhessünk. Lenyűgöző látvány a tó felett kavargó koromfekete felhő, ahogy ontja magából az esőt, és szétszalad – tajtékokat korbácsolva – a kifúvószél. Mindeközben hófehér apró jégpamacsok száguldanak a sötétség előtt. Nem győzünk betelni vele. Kisvártatva megjelenik a tulaj, mondván: meghallotta, hogy valaki a bútorokat huzigálja. Örömmel üdvözöljük egymást, íziben kapjuk a bort. Még pár maradék zsíros kenyér is előkerül. Megesszük. Bár az is csukva, de betörünk az Imre borozóba, hisz nem maradhat ki. Annál is inkább, mert van egy norvég diáklány velünk, aki igencsak kíváncsi egy valódi kistermelő pincéjére. Gazduram készséggel bemutatót és kóstolót rendez nekünk. Vendégünk ámul és bámul a feketepenész, száz éves üvegek, hordók láttán. Megismerkedik a reduktív és oxidatív (hagyományos) termelési módokkal, nézi és fényképezi, amint a vénséges „nagy hasúból” az üvegekbe és kancsókba csorog az aranyló nedű. Kiülvén a lugasba, szakszerű „vizsgálatba” és összehasonlításba fogunk. A legjobban a jégbor nyeri el tetszését. Alapos egyetemista lévén kimatekozza, miszerint az itt legdrágábbnak számító – aranyért adják – itóka, átszámítva kevesebbe kerül, mint náluk a legolcsóbb (legvacakabb lőre). Erre mit mondjak – megvesznek minket kilóra? -. Persze bőségesen bevásárol. Engem pedig dagaszt a büszkeség, hogy szerény eszközeinkkel hozzá tudtunk járulni ahhoz, hogy szép hazánknak és Balatonunknak jó hírnevét vigyék messze földre, a távoli zord északra.

Ereszkedünk lefelé, örömmel konstatáljuk, hogy a szép régi kúriát - ami ott romosodott évek óta a jobb oldalon – nagy elánnal újjáépítik, méghozzá úgy, hogy igyekeznek hűek maradni az eredeti kinézethez. Következő stációnk a Kéknyelű borozó. Volt, amikor igencsak elhanyagolták, most viszont remek. http://www.badacsony.com/hu/partner/home/keknyelu-borozo/ . Nagyon iható dolgokat árulnak, mi is betérünk egy kortyra.



Aztán másképpen dőlnek el a dolgok. Több nyelet lesz belőle. Újabb zivatarzóna csap ránk, megint szakad a jég meg az eső – ezt az ótvar, tetves, rohadt időt -. Márpedig nem akarunk sz@rrá ázni, így itt vészeljük át (pár pohárkával megkönnyítve) a nehéz perceket. Végül csak lejutunk a hajóhoz.

Vacsora a ponyva alatt, majd mosogatás. Persze sűrűn esik, és fúj a szél. Meg sötét van. Qrva jól érzem magam! Azért is! Aki ezt nem szereti, maradjon otthon és nézze például az  Extrém Activity Show műsort a TV kettőn. Én inkább ezt választom.

Reggelre azért valamennyit csökkent a csapadékhajlam. Megyünk kirándulni. Vonattal Badacsonyörs, majd Folly arborétum http://follyarboretum.hu/ . Nem egyszer áradoztam róluk.



Most az az érzésem, hogy talán még szebbek és rendezettebbek lettek. Az utacskákat bőven felszórták fahánccsal, így még kényelmesebb a járás rajtuk. Kiállítás ugyan idén nincs, mert új bemutató épületbe költöznek, de azért most is érdemes – legalább egyszer egy évben – idelátogatnunk, pláne, ha „bennszorulunk” a kikötőbe. Meg kell még jegyezzem, hogy az a „síron túli kórusban vonítás”, ami időnként hallható, nem más, mint a szomszédban nyílt kutyabarát panzió. Tehát semmiféle tisztátalan dolog nem történik a közelben. És ha már disznó, legyen kövér! Csak Tomajig vonatozunk vissza.

A sárga jelzésen – jó szokásunk szerint – nekiindulunk a hegynek. A II. János Pál Pápa Emlékhely https://www.utazzitthon.hu/latnivalo/badacsonytomaj/ii-janos-pal-papa-emlekhely-19066 felé, úgy kétharmad úton, hajdanában állott egy nagyobbacska kőház. Az utolsó ott lakó egy hobó kinézetű „csupacseta – szakálas – bozontos”, igen barátságos nomád ember volt, lompos tenyeres - talpas asszonyával, és vagy tíz tizenkét tetőtől talpig gyakorlatilag meztelen és szutykos gyermekével. Felhőtlen boldogságban éltek. Így nyáridőben egy kicsit megformált bodzabokrot díszítettek fel szebbnél szebb Origami és egyéb figurákkal karácsonyfának, mondván; náluk minden nap szent. Nem győzöm hangsúlyozni mennyire kedvesek és békések voltak. Tiszta szívvel invitáltak, hogy kóstoljuk meg a mit tudom én milyen (szürke, csomós, ragacsos, „szokatlan illatú”) kásájukat. Ez esetben a figura kezébe csempésztem néhány bankjegyet, s hangsúlyozva a még előttünk álló út hosszát és nehézségét, minden alkalommal sikerült megússzuk eme kétes kimenetelű élvezetet. Aztán jó pár éve elnéptelenedett, majd eleinte lassan, később vészes gyorsasággal romosodott, düledezett, végül sitt kupaccá lett e dicsőségesebb napokat is látott épület.

Most viszont arra figyeltünk fel, hogy az oda vezető ösvényt mintha kitisztították volna, sőt kocsiúttá szélesítették. Mi a fene?! Velünk született kíváncsiságunk által vezérelve óvatosan besétálunk. És uram fia: Egy vadonatúj kőtemplom áll közvetlenül a néhai ház mellett!

 

Alig hiszünk a szemünknek. Sehol egy tábla, vagy figyelemfelhívó eligazítás. Csak véletlenül botlottunk bele. A Szent István Kápolna épült itt meg immáron két éve – tanúskodik a tábla -.  http://www.badacsony.com/hu/info/mit-csinaljak/latnivalok/szent-istvan-kiraly-kapolna.html. Lenyűgöző látvány a merőben szokatlan megjelenésével. Különleges és érdekes. Jó, hogy megláttuk. http://epiteszforum.hu/szent-istvan-kiraly-kapolna-badacsonytomaj .

Az új felfedezés nyújtotta élménnyel felspékelve gyalogolunk tovább. Végigjárjuk kedvenc bányáinkat, kitekintünk a tanúhegyekre, megcsodáljuk Szigliget öblének csillogását, majd elérjük a Rózsakövet. Jó nagy kör volt. Kihagyva a tegnap végiglátogatott pincéket, egyenesen a Dobosi – Stier Pincészet Fröccsteraszára térünk be http://www.dobosistierpinceszet.hu/ . Megnyitásuk óta ismerjük egymást, rendszeres látogatók vagyunk, mégis mindig van valami újdonság.



Ami először szembetűnik az Lujza. Jó nagydarab. És rettentő békés, aranyos. Amíg nyitva a kapu, hosszú láncra köttetett, mert elkódorog (legutóbb a Kéknyelű borozótól hozták vissza). Aztán itt mindig történik valami (mint a Fehérvár Áruház reklámszövegében). Szombatonként például grillkolbászt süt gazduram, nyílt tűzön, csak úgy spontán. Ad hozzá házi csalamádét, friss péksüteményt, no meg jobbnál jobb borokat. Sőt étvágygerjesztőnek ízletes, erős kisüsti pálinkát.



Lukulluszi lakomát csapunk. Tesszük ezt annak fűszerezésével, hogy a másik házi kedvenc is előkerül, akiben a Cirmit tisztelhetjük. És a dolog természetéből adódóan, hamar tulajdonjogi vita támad az általunk elfogyasztani kívánt kolbász illetőségének tekintetében. És az ügy megoldására az egyetlen célravezető procedúra a kérdéses húskészítmény bizonyos részének átengedése az ellenérdekű fél számára. Ez van, jut is, marad is. És mindannyian maradéktalanul meg vagyunk elégedve.



Mondanom sem kell, megint csak degeszre tömjük magunkat. Utána borozgatunk, beszélgetünk és macskát vakargatunk. Dorombol, mint a gép. Végezetül megcsapatjuk még egy geberdusszal - gibirtus fn (tréf) Pálinka. (Debreceni cívis szótár) -. Drága Csabám, jobb a páleszed, mint a borod! Nagyot nevetünk, kezet rázunk. De nagyon jó volt nálatok! Köszönünk mindent!

Jókedvűen, fel felkacagva sétálunk tovább. Ica Mama krimóját sem szabad kihagyni. Mi sem merjük. Régi állomás ez is http://porthole.hu/cikk/5432 , ősidők óta ismerjük. Igen jó minőségűek a borok. http://nucusarticles.blog.hu/2016/09/09/kedvenc_magyar_fennsikunkon_badacsonyban_egy_kis_borajanlo. Elsősorban a hajón, a forró napsütésben, életmentés céljára készülő „kukamosó” (1 dl bor és 4 dl szóda) alapanyagának viszünk innen pár flakonnal. Persze azért – most is – lerogyunk kedvenc lócánkra a fiatal fehér nyírfa alá egy nyeletre. Egyszer csak azt veszem észre, hogy valami hullik ránk. Amint fehér, asztalra dobott hátizsákomat vizsgálom, látom ám, hogy ezek egészen apró kullancsok. Gyorsan lesöpörjük magunkat és odébb ülünk a nádtető védelmébe. Ilyet még soha nem tapasztaltam, ti is figyeljetek. Lassan kiürülnek poharaink, elbúcsúzunk. Kicsit bizonytalan léptekkel indulunk tovább, immáron azzal a feltett szándékkal, hogy öreg este lévén nyugovóra térjünk a hajón. Ebbéli szándékunk viszont meghiúsul, ugyanis megakad a szemünk egy eddig nem volt újdonságon. Közvetlen a part felé kanyarodás előtt, az utolsó eddig üresen álló helyiség feléledt. Látványos, ötletes felirat hirdeti, hogy itt bizony inni adnak. Nézzünk csak be! Na, itt megfeneklünk. Mi lesz ebből?!



Nagyon hangulatos, kellemes környezetbe csöppenünk. Kényelmes, stílusos, egységes, raklapokra emlékeztető bútorzattal rendezték be. A mellékhelyiségek tiszták, kulturáltak. megkóstoljuk pár borukat. Ihatóak, sőt egészen jók. Az áraik is tulajdonképpen barátiak. Íz világukból azonnal kiderül, hogy reduktív módon születtek, és Badacsony hegyének tőszomszédságában. Ahogy megtudtuk, a Büttner borászat készítményeit árulják, melynek a szőlőültetvényei a Tóti hegy déli, délnyugati és nyugati lejtőin (Hegymög - dűlő és Bodoki - dűlő) a Badacsony déli és az Örsi hegy déli és nyugati lejtőin (Öreg – hegyi - dűlő) terülnek el http://buttnerwine.com/. A hely vonzó mivoltáról  tanúskodik, hogy még ilyen „éjnek évadján” is jóformán tele van vendégekkel. Azon túl, hogy ennek az üzletnek igen jó a földrajzi elhelyezkedése (mindenki belebotlik, aki csak jön vagy megy a hegy irányába – ahogy ez velünk is megesett -) a kiszolgálás is példa értékű. Úgy tűnik, eszükbe nem jut kiutálni a vendégeket, zárórát hirdetve, pedig nyilván holt fáradtak az egész napi hajsza után. Ritkán találkozom ilyen hozzáállással. Igen jó, hogy itt és most effélét láthatok. Kimondottan örülök neki. Mi viszont nem húzzuk az időt, megköszönve a szíves vendéglátást, sok sikert kívánva elbúcsúzunk. Remélem, találkozunk még nem egyszer.

Visszavergődünk a hajóra és eltesszük magunkat holnapra. Aztán reggel meglátjuk. Attól tartok, indokolt lesz „szőrős pálinkával” (kutyaharapást szőrivel címszó alatt) indítani, úgymint az „öreg járgány szivatóval indul” elméletet követve. Majd hatalmas kávéval és rántottával tetézve, talán sikerül rendbe jönni és tengerre szállani.

Hallottam ezt – azt, tehát utána kéne járni, vajon mi a helyzet Bogláron?

Merlin!