Gusztusosan gőzölög a reggeli forró tea. Isteni érzés markomban tartani a bögrét. Hűvös van, és a fedélzet csurom lucsok. Lehet törölgetni. Kortyolunk egy kávét. De jól esik! Életmentés. Talán segít a napocska. A tó vize, mint az olaj. Talán lengedez valami szellő, csak nem ér a felszínhez. Nézzük meg, induljunk neki, mi bajunk lehet. Még el is juthatunk valameddig. Ez bizony már nem nyár. Ősz úrfi beköszöntött!

Tombol a kánikula, még éjszaka is szenvedünk a fülledt kabinban. Alkonyat után temérdek árvaszúnyog keserít meg minden vízen töltött pillanatot. Szeretett tavunk olyan meleg, mintha fürdőkádba merülnénk. Élvezzük hát ki az utolsó órákat, hiszen pár nap távlatában hidegfront és lehűlés várható. Elkerülhetetlen a búcsú.

Vészes gyorsasággal fogynak augusztus havának napjai. Keletnek fordítjuk tehát hajónk orrát. Túlságosan azért nem sietünk, hiszen a visszaút ugyanolyan hosszú, mint az oda. Reméljük, tartogat számunkra még pár élményt. Lássuk csak.

Augusztus múltával a búcsúzó nyár és a közelgő ősz ölelkezik egymással. Szelídül a kánikula, puhulnak a fények, pasztellba facsarodnak a színek. Még zöldellenek a fák, temérdek a virág, de különösen a mezei utak mentében szürke por lepi be a piros, sárga, kék szirmocskákat. A szőlőhegyen megszólaló tücskök szomorkás ciripelésükkel mintha a búcsúzó nyarat siratnák.

Bizony, még sokfelé. Idáig, belekóstoltunk a középső medencébe, majd visszaugrottunk a „mesés keletet” bejárni. Ezt valamilyen szinten meg is tettük (a „no sailing” eredményei alapján fizetőssé lett kikötők kivételével). Most Földvárról indulunk tovább, hogy a hátralévő pár napban elérjük a „leg nyugatibb sarkot”.

Ha már Tihanyba hozott a kíváncsiság, menjünk tovább a „mesés kelet” felfedezésére. Legalábbis addig, ameddig megcsonkított lehetőségeink megengedik.

Ragyogva tündököl a nap, a rezzenéstelen kék égen nyoma sincs egyetlenegy felhőnek sem. Fonyód öreg házai közt egy magas oszlop tetején álló fészkükön egymást váltja a gólyapár, hiszen három fiókájuk követeli az eleséget. Szóval nyár van, most már igazán. Induljunk hát a túrára. Hátha valami – szerintem – valódi nagy szenzációba botlunk.

Beköszöntött a nyár, tombol a kánikula. Megteltek a strandok is, ahogyan az a főszezonban szokásos. És olyat láttam, amilyet még soha az életemben. Gépi erővel meghajtott szörfdeszkaszerű képződmény. Siklik a tavon, spriccel a víz. Na, halljátok? Én pedig csak nézek, mint az okos kutya.

…zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. Megindítóak József Attila gondolatai. Na, igen, a Duna. Nagy nemzeti kincsünk. Hatalmas és gyönyörű. Valamint rengeteg sebből vérzik. Hagyjuk heverni parlagon? Alig-alig túrázunk rajta. Nincsenek kikötők. Vagy mégis akadnak? Elkelne valami tájékoztató jellegű, de pontos lista arról, hogy hol tudunk éjszakázni. Most ugyanis efféle (még) nincs. Én sem vállalkozom rá, hogy hirtelenjében megalkossam. De egy virtuális víziót azért felvillantanék!

Csak tessék – tessék hölgyek, urak! Megjelent a színes – képes tarkabarka! Más eltitkolja, nem tudja, mi felderítjük, megírjuk! Ki, kivel, mikor, hol, mekkorával, hányszor, mennyiért! Kommentárok nélkül, csak a tényeket! Hát vigyék, olvassák! Tessék – tessék!

„...görnyedt ember bottal megyen, csontváz kattog fönn a hegyen.” Weöres Sándor megindító szavai csengenek fülemben. Hisz beköszöntött a tavasz. A tél szorítása után újra él, lüktet a természet, üde zöld ruhába bújnak az erdők, virágok tarkítják a rétet.

KÖZHÍRRÉ TÉTETIK, ÉS EZÚTON KIDOBOLTATIK, HOGY AZ ÚRNAK 2019. ESZTENDEJÉBEN, AZ NAGY MAGAS SZÖVETSÉG, AZ ALANT CSILABIZÁLANDÓ DÍSZES PERGAMENT BOCSÁJTA KÖZIBÉNK, MELYNEK OLVASATÁT ÉS MEGVÁLASZOLÁSÁT KÍVÁNÁ VALA!

Már februárban langymeleg fuvallatok libbentek felénk déli tájakról. A fellegek mögül egyre sűrűbben dugta ki arcát a nap. A töppedt, az éjszaka folyamán kérgesre fagyott hó alatt, délidőben vékony erecskék szaladtak szanaszét. Rajtam pedig erőt vettek az „elvonási tünetek”: Ki a vízre!

Februárban annyi minden történt, mintha legalábbis nyár lett volna egy kis jéggel. Például a Majthényi-Domokos páros megszerezte 13. VB aranyérmét. Érdi Mári és a Gyapjas testvérek 2 nagy külföldi versenyen is elindultak, de itthon is volt Farsangi Regatta azoknak, akiket a félig befagyott Balaton sem riaszt el, a többiek pedig megnézhették Magyarország legnagyobb szárazföldi hajókiállítását, a Budapest Boat Show-t.

Bezárta kapuit. Vége lett, mint a botnak. Az Utazás Kiállítással közösködtünk. Jobb volt, mint a „FeHoVa”? Mondják ezt is, azt is. Érzésre idén több látogató érkezett. Rengeteg nézelődő grasszált fel, s alá. Tetszett nekik a látvány. Nekem is. Volt ám csili - vili rendesen.

Minden áldott évben megközelítőleg százan fulladnak bele vizeinkbe. Nyaralás, szórakozás, fürdőzés, hajókázás… stb. közben. Ez rengeteg áldozat! Még egy is sok lenne! Váratlan, tragikus, teljességgel értelmetlen és felesleges halál. És a szám valójában nem csökken. Tehetünk bármit ellene?

Bizony, itt a tél. A hajók többsége téli álmát alussza, gazdáik a szárazföldre kényszerítve pihenik nyári kalandjaikat. Persze, tisztelet a kivételeknek, akik különféle téli regattákon fagynak karikára. Irigyelem őket. Tényleg! Isten bizony! De rajtam még nem hatalmasodtak el az „elvonási tünetek” olyannyira, hogy a vízre szállási kényszer kitessékeljen a Balatonra. Egy kis sétára a part közelében – jól felöltözve – viszont könnyen kapható vagyok.

„Nem maradunk itt árván, hanem hajóra szállván, űzzük tovább a kincset, hisz a kalandnál nincs szebb!” (Karl Friedrich May mondata szabad fordításban). A „Déltengert” Medárd közeledtével vettük célba először.