Nos, ilyen volt. Őt mindenki ismerte. Fluckdóra, Dórika, az unokáknak Dóra nagyi.

A mosolygós szeme az, ami mindig előttem marad. Mosolygós volt, de sokszor fürkésző. Amolyan szemmel nevelő. Az ő szemében visszatükröződtél, ha valami hülyeséget kérdeztél tőle. De ki is mondta. Szeretem a szókimondó embereket, mert ők nem rejtegetnek semmit. Nem hiszem, hogy lettek volna titkai. És ugyanígy, senkinek sem lehetett titka őelőtte. Mindenkiről mindent tudott. És igen, ő valahogy mindig ott volt. Próbáltam gyűjteni róla anyagot, hogy valami életrajzfélét írjak, de még a gyerekei is azt mondták: tudod, olyan természetes volt, hogy anyu mindig volt, mindig ott volt. Valahogy nem az volt a fontos, hogy hol és mikor mit végzett, mit csinált. Ő anyu volt. És tényleg, ő mindig ott volt. Mindent egyedül akart csinálni, iszonyú ereje volt, fél kézzel kapta fel a horgonyt, és amióta unokái voltak, ha kellett, megtette a Budapest-Balaton távot oda-vissza, hogy az unokáit hozza-vigye. Csilla mondta még, hogy nagyon jól vezetett. Meg akart gyógyulni, hogy újra vezethessen. Ő az a típus volt, akin nem foghatott ki semmi. Ezt az egyet kivéve.

Nagyon, nagyon furcsa lesz, hogy Dóra nem lesz már ott a versenyirodán, nem lesz kint a pályán. Ő egy volt a legmeghatározóbb személyiségek közül, aki valóban közöttünk élt. Dórika, nyugodj békében! Nagyon fogsz hiányozni mindannyiunknak!

Kövendi Eszter