Kár, hogy nem beszélünk közös nyelvet, mert lenne igény tanácsra: a Kékszalagon is sokan vannak, de itt háromszor annyi hajó (1562 induló) osztozik fele hosszúságú rajtvonalon, köztük 80-100 lábas óriások.Nemzetközi csapattal indulunk, a kemény magot a nautikos Pingi team alkotja: Sándor (bow), Dorina (taktika, orrvitorlák), Boglárka (pit), Dávid (nagyvitora), Karesz (orrvitorlák, genakker), valamint a vendégművész András (mast) és Blanka lányom (backstag, navigátor). Dino, az előző tulaj ígért még négy gyakorlott férfit, de végül csak 3 amatőr házaspárt láttam érkezni: Dino (afterguard)és Renée, Mario (bow) és Edit, valamint Andrea (pit) és Cristina (backstag).A rajtig mindenki járatja a motort biztonsági okokból, sokan használják is, ezért a vitorlások mozgása teljesen kiszámíthatatlan. Az olaszok lazán kezelik a helyzetet, a legkisebb helyre is beteszik a hajót, kiabálnak, integetnek, de senki sem ingerült. Mintha Róma belvárosában autóznánk a pénteki csúcsforgalomban.
Találtunk egy kevésbé zsúfolt helyet rajtolni
Gyenge, 1-2 csomós forgolódó szél, mint a Balatonon. A rajtvonal nyugati felén gyülekeznek a menők, itt az Esimit Európa 2 (a későbbi győztes), itt látjuk a Rafficát is. Viszont egy gombostűt sem lehetne leejteni a tömegtől. Nem bizonyulok elég agresszívnak, elindulok inkább a vonal közepe felé. Találunk is egy ritkásabb helyet, hozzánk hasonló méretű hajókkal. Jó tempóban indulunk az első sorból, már rutinos olaszként ordítunk a rajtvonalról motorral kilövő egység után. A pálya jobboldalán erősebbnek tűnik a szél, szerencsére rögtön ki is tudunk fordulni bal csapásra.Az erősebb is maximum 2-3 csomót jelent, de még mindig jobb, mint a nyugati oldal,ahol a legnagyobb versenygépek is csak álldogálnak a lavórban.
Újabb fordulás után reacherrel majd genakkerrel egy ideig irányt tudunk menni a bójára az egyre tompuló szélben. Dino a kiírásból kitépett, ázott papírtérképpel próbálja behatárolni a bója helyét. Nyugi - intek - Blanka mögöttem GPS-ről fokra pontosan diktálja az irányt. Az „öreg" morog valamit ön-ironikus mosollyal olaszul a fiatalokról és a modern technikáról.
A nemzetközi csapat hiba nélkül teszi a dolgát. A trimmerek apatikus nyugalommal tűrik, hogy hárman - Dorina, Dino és én - három nyelven háromfélét diktálunk. Egész jól haladunk. Felegérkedünk az álldogáló rohanógépek vonaláig. Jó látni: mellettünk, igaz kicsit mélyebben az Esimit Európa 2, a Raffica, több TP52-esés 80 lábas maxik. Egy kis igazítás után kihúzzuk a takkot a pálya sarkáig, majd bal csapáson közelítjük az első bóját. Cseppet sem félelmetes, ahogy másfél ezer hajó érkezik jobb csapáson spinnakerrel a leterjedő szélben.
Az Amadeus-csapat szépen muzsikál
Idén új pályát jelöltek ki, hogy ne legyen tumultus az első bójánál. Első ránézésre ez az elképzelés nem vált be, igaz nem tudom, mi volt itt tavaly. Kb. ötvenen érkezünk pont egyszerre. A jobb csapáson jövők ordítanak, szemmel láthatóan fogalmuk sincs a jel-helyre vonatkozó szabályokról. Igaz: egyáltalán nincs semmiféle hely a jelnél, így megpróbáljuk kikerülni az összeálló tutajt. Halzolás után látjuk,hogy az egymással szabályos kézitusát vívó olaszok felett pont akkora rés alakul ki a bója mellett, hogy kis szerencsével, cipőkanállal át tudjuk csempészni a hajót és elegánsan megelőzzük a tömeg jó részét.
Beférünk?
Innen eseménytelen út ígérkezik genakkerrel a második bójáig; sőt, látjuk, a szervezők itt be is futtatják a mezőnyt. Okulva az iménti tapasztalatokból, nem merem bal csapáson bevállalni a befutót. A csapat bemutat két remek halzot és egy tízes boly közepén érünk a célba, ahol majdnem legázol minket a vonalon halzoló 78 lábas Kiwi. Túléljük, befutottunk, nagy az öröm, hajónk, az Amadeus szépen muzsikált.
A mezőny nagy része messze lemaradva érkezik
Abszolútban 72., a túrahajók között 15. hely, méretkategóriánkban pedig az összes induló közül 10., a túrahajók között 2. hely. Boldogan motorozunk haza, nézzük a szemből érkező hatalmas hajóhadat. Szép nap, hatalmas élmény volt a Barcolana, Európa legnagyobb vitorlásversenye.
Bölcsvölgyi Tamás
