Igazi jutalom nap volt, jó társaságban, remek szélben, egy remek hajóval ismerkedve.
A történet még valamikor október elején kezdődött, amikor felmerült bennem a gondolat, hogy kellene egy sportos one design hajót találni, amivel érdemes lenne a Balatonon rendszeresen versenyezni. A gondolat után némi puhatolózás következett ismerősök körében, akik megerősítették, igen a J24 a legjobb választás erre a célra. Pusztán elméleti alapon is ez tűnt ideálisnak, hiszen sok mindenben, méretben, vitorlázatban közel áll a Shantihoz, a kielzugvogelemhez, amivel a Velence-tó vizét borzoljuk, ha csak időnk engedi. Igaz az "öreg hölgy" mindössze két személyes versenyben, bár a vitorlázata majdnem ugyanakkora, mint a J24-é, és mindkettő tőkesúlyos, a vándormadár azonban könnyebb lényegesen, sokkal jollésabb.
Elkezdtem hirdetéseket nézegetni, de egyszer csak összefújt az élet Winkler-Virág Andrással, akivel régi ismeretségünk okán viszonylag gyorsan arra következtetésre jutottunk, a Dér Kupán kipróbálhatnánk a J-zést.
Már a hét elején látszott, hogy az idő kicsit morózusabb lesz, mint az október végi hétvégéken volt, amikor még huszonfokokban lehetett vitorlázni, és már szerda környékén erős, 20 csomó körüli szelet jósoltak.
A várható időjárási körülménynek és az új hajó miatt jóleső izgalommal indultunk neki szombaton hajnalban Zsófival Budapestről. Nem sokkal kilenc óra után már Akarattyán, a Balatonfői Yacht Klubban ácsorogtunk, majd ücsörögtünk, s kormányosunk gyorsan elosztotta a szerepeket.
Nevezés, beöltözés, és hajó összeszerelés, még barátságos kis szellőben. Az Utasellátó a szomszédos kikötőben áll, Kenesén, onnan motoztunk át kormányosunkért a BFYC-be, majd ki a rajthoz. Derengő napsütésben, simogató szellőben szereltük le a motort és húztunk vitorlákat. Kormányosunk, némi tanakodás után a génua vs. fock ügyet az utóbbi javára döntötte el. Nyolcvan másik hajóval együtt vártuk a rajtot. Mosolygós idő volt. Bölcsen az utolsó pillanatban a deckcipőt csizmára váltottam, ennek később még lesz jelentősége.
A rajtot leeben ülve töltöttük, mert még csak amolyan asszony-vitorláztató szelecske fújdogált, de ahogy széthúzódott a mezőny és a gyorsabbak elhúztak Aliga felé, már látszott, meg fog érkezni az ígért erős dél-nyugati szél. Így is lett, az aligai bójához közelítve felmentünk mindannyian a luvoldalra, s elkezdődött a lábmosás a még csak 50-60 centis hullámokban. A meteorológusok erős alapszelet és durva befújásokat ígértek, ez utóbbiak elkerülték a tavat, viszont erős alapszél volt. Az első bójavételnél még komoly tülekedés volt, sőt egy sporttársnak sikerült felakadni a bója horgonykötelére, ami nem könnyítette meg a többiek dolgát, ráadásul a pályajelnél durván beerősödött a szél. Az első fordulónál még nem találtuk igazán a helyünket. A vordeck nekem kissé szokatlan helyszín, nemcsak azért, mert a kielzugvogelen nincs ilyen beosztás, hanem mert, ha volna a fordulók jó esetben egyébként is a kormánynál érnek, viszont nagyon élveztem az új helyzetet. A hajó itt is bizonyította, ügyes, fürge és érzékeny, mint egy jolle, de nem hisztérikus, nem sürget, nem ösztönöz indokolatlan és veszélyes kapkodásra.
Az erős, de kifújt dél-nyugatiban egytakkos menet következett az akarattyai kapun keresztül a kenesei jelig, ahol halz, majd vissza Aligára. Továbbra is napsütésben, erős szélben verettünk. Kinek-kinek gyorsan akadtak versenytársai. Útközben a kormányossal megvitattuk, miért jobbak az OD versenyek a yardsticknél, miért fontos az összemérhetőség, jóllehet ezen a napon az élvezet és az ismerkedés volt az első. A kenesei jeltől visszafelé kicsit enyhült a szél, a hosszú kreuzra, de a hullámok egyre nőttek, jó szolgálatot tett a csizma a vordecken. Mi, vendégek is kezdtük kiismerni magunkat, láttuk, ugyanolyan érzékeny a J24 a súlypontjára, mint a miénk, képes megtáltosodni, ha segítünk kicsit néhány fokos döntéssel. Gyorsan vettük ismét a kaput és vágtattunk Aliga felé, ahol ezúttal már nem volt tülekedés, viszont előttünk egy ütközés igen, de nem álltak az utunkba, így az elsőnél ügyesebben, igazán sportosan fordultunk rá a befutó takkra. Addigra némely hullámok közel egy méteresre híztak, de az Utasellátó, mintha csak kötélen húzták volna, ami nyilván kormányosunkat dicséri.
A befutó után a kikötő felé vettük az irányt, a komoly hullámok tetején hátszeleztünk a marina felé. Kormányosunk úgy döntött, teli taklival állunk be, ami nekem annyira nem szokatlan manőver, hiszen a Shanti motor nélküli vitorlás hajó, a Balatonon viszont ez szokatlan manőver. A szél viszont kegyes volt hozzánk, az Utasellátó pedig kezes hajó, ügyesen megállt, némi grósszal végzett légfékezés segítségével a helyén.
Huszon-sokadik helyen zártuk a versenyt, de ez nem nagyon érdekelt senkit, mindenki mosolygott a fedélzeten. Pakolászás közben sokszor elhangzott, mekkora mázlink volt az idővel, milyen remek szelünk volt, és még a nap is derengett. Zsófi csizma hiányában sem fagyott meg, bár a deckcipője, zoknija, és a vízhatlan alatt a farmerja rendesen elázott...
Mire az utolsó hajó is befutott, és összeverődött a sor a paprikás krumpli előtt, rákezdett a szomorkás novemberi eső, ellentmondást nem tűrve jelezvén, most már aztán végképp vége a szezonnak... hacsak, esetleg a jövő hétvégén nem süt ki mégis a nap egy kicsit és nem kezd el fodrozni a Velencei-tó vize, de ez már egy másik történet...
Videó:
fotók: Alibán András
Hlavay Richárd
