A kikötői kajálda változatlanul remek, tűrhető a választék, az árakkal sincs baj. Kedvesek, aranyosak, és még ötletesek is, például egyik estére malacsütést rendeztek. Nagyon ízletes volt úgy jól laktunk mint a duda.

 

Mi elsősorban reggelizni szoktunk itt, méghozzá különféle rántottákat, ami tartja bennünk a lelket a hosszú hazaúton. Persze ebédelni se rossz, főleg ha valamilyen csődület van a környéken, és a „rablósor” zsúfolásig tele részeg turistákkal. Normál esetben Zsuzsa néninél, a Vendégváró büfében ebédelünk. Rendkívül nagy a választék, remekül sütnek – főznek, bőségesek az adagok és rendkívül olcsóak. Ez azért van, mert sajátjuk az ingatlan, nem kell bérleti díjat kigazdálkodni. Meg persze vér profi kereskedők, nem egy szezonra terveznek. Évtizedek óta ismerjük őket, most már a második generáció áll a pult mögött. Riza pusztai boraik is nagyon kellemesek. Tele is vannak mindig vendéggel.

Nem akarom tovább csapni a reklámot, de nézzétek ezeket a megelégedett pofákat. A jobboldali képen pedig a vendéglátóink (kicsit leültek közénk), akiknek köszönhetjük, hogy a hozzám hasonló kocsmatöltelékek ilyen jól érzik itt magukat.

 

 

 

Ebéd után indulhat a séta, azaz a „hegytámadás”. A 2010 évi cikkemben leírtak most is változatlanul aktuálisak. Újdonság viszont, hogy végre valahára megépült az új Kisfaludi kilátó. Gyönyörűség, és fölé emelkedik a fáknak, tehát ismét a régi látkép tárul elénk. És még melegben is elérhető, hiszen jóformán végig árnyékban lehet mászni.

 

 

 

Lefelé menet kicsit elsétáltunk nyugat felé, amerre három éve is csatangoltunk ősszel és egy provokatív írásom is született belőle. Mit mondjak, inkább semmit, inkább rebegek egy imát, hogy „mentsd meg Uram lelkemet a káröröm gyalázatától”. Az a borozó, amit célba vettem végérvényesen befuccsolt, az a bizonyos tábla is az enyészeté lett. Hát bizony, így múlik el hírnév és dicsőség.

 

 

 

Na mindegy, nem gonoszkodok tovább, inkább sorba járjuk jól ismert pincéinket. Álljon itt két kép kedvenc bortermelőm pincéjének azon részéről, ahol a muzeális értékű palackok néznek szembe az idővel. „Badacsony lelkét” láthatjuk.

 

Azzal ugye tisztában vagyunk, hogy Badacsony „az ország kocsmája”. Elsősorban ezért járunk ide. Legalábbis a magam részéről, itt mindig cefetül be szoktam rúgni. A szüret másik ügy, megérdemel külön cikket, most viszont essék szó egyéb látnivalókról is.

Alap dolog az Egry József emlékmúzeum, ahol az állandó kiállítás mellett mindig van valami híres művész időszakos tárlata is (meglehetősen borsos áron tekinthető meg, de legtöbbször megéri).

 

Előfordulhat, hogy kedvezőtlen időjárás miatt nem akarunk tovább menni.

 

Elsősorban ilyen alkalomra javaslom a Folly arborétumot. Két megállót érdemes menni vonattal Badacsonyörsig, aztán kelet felé felsétálni a hegy derekáig. Úgy félórás kutyagolás kényelmesen, ez a visszaindulásnál lehet lényeges, hogy elérjük a vonatot. Nem nagy világszám, de rendkívül kedves hely.

A portánál az első kérdésük, hogy autóval jöttünk – e, mert ha nem, máris megkínálnak egy kis borkóstolóval. A kilátás is gyönyörű. Szépek a fák, virágok, kellemes itt körülcsászkálni. És még vásárolni is lehet a különböző különleges növényekből, igen kedvező áron. Ellátnak jó tanáccsal, hová, hogyan ültessük, kezeljük. Nekem nagyon tetszett az egész.

 

 

Szóval megint eltelt egy nap, megint Badacsonyban voltunk, persze ittunk, mint a gödény. De azért sok szépet is láttunk. Első túrámon, vagy negyven éve jártam itt először. Persze más világ volt, de a kikötő akkor is valamelyest védett volt. Persze WC csak a vasútállomáson vagy a bokor mögött, mosdás a tóban, de ezt tudjátok. A bor viszont talán jobb volt mint most. Ez alatt azt értem, hogy már nem csak a „rablósoron”, hanem a Római út mentén is tele van olyan pincészetnek álcázott csehóval, ahol cudar cefréket adnak, melyeknek közük nincs Badacsonyhoz. Cukrozott, szürke vagy vörös fejfájdító lőre, behazudva valódinak. Ezeket célszerű elkerülni. Jellemzőjük, hogy leszólítgatják az arra sétálót, győzködik, hogy térjen be. Szomorúan tapasztaltam egyébként, hogy Timiék a Fortunában is kénytelenek ezt csinálni, mert mellettük mindenki így tesz.

 

 

 

Nem tetszett, vitáztam is velük, de végül is ők tudják, lényeg, hogy oda be lehet menni, mert Sanyi valódi szőlősgazda, remek saját termelésű nedűvel. Na mindegy, változik a világ. A vitorlás mólónál viszont minden a régi.

 

 

 

 

 

Ideje nyugovóra térni, alaposan kialudni részegségünket, mert holnap reggelnél nem halogathatjuk tovább az indulást, hisz vészesen fogy az időnk.