Cikkpályázat: Majdnem elsüllyedés

Kövendi Dénes

Az első eset a kilencvenes évek vége felé történt. Egy barátunk 45 lábas hajójának felhozatala volt a feladat Krétáról az Adria közelebbi vizeire.

Már számos kalandon és havarián voltunk túl, amikor Lefkas szigetének azonos nevű fővárosában kényszerpihentünk pár napot. Történt ugyanis korábban, hogy Patrasból Kefalónia felé menet a délutánra felerősödő szél nem állt meg az előzőekben megszokott 6-7 Bf erősségnél, hanem ahelyett, hogy késő délutánra lecsendesedett volna, egész durván beerősödött. Sokáig biztattuk magunkat, hogy csak megáll az erősödés, ám amikor már 40-45 csomós szélben raumoltunk teljes taklival, próbálkoztunk a reffeléssel, de az bizony kínos-keserves volt. A nagy hullámokban a hajó dülöngélése, a köteleken és vitorlákon jelentkező rettenetes erő miatt képtelenek voltunk ezt a műveletet végrehajtani. A helyzetet végül az oldotta meg, hogy a nagyvitorla hatalmas durranással több helyen is végighasadt, így aztán már meg tudtunk szabadulni tőle.

A következő feladat tehát vitorlavarrót keresni a Jón tenger szigetvilágában. Bárhol kikötöttünk, ötlet, jótanács mindig volt, hogy merre találunk vitorlaműhelyt, ám hiába; vagy nem is létezett soha, vagy már éppen befejezte működését. Ez volt a helyzet Kefalónián és Ithakán is egyaránt. Végül az utolsó tipp biztosnak látszott: Lefkas. Így kerültünk hát oda, ahol valóban volt megfelelő műhely, de csak három napra vállalták a munkát. Ezért aztán kipihentük magunkat alaposan, és amikor egy este megkaptuk a vitorlát, azonnal indultunk, hogy még az utolsó zsilipnyitással elhagyhassuk Lefkast és folytassuk utunkat észak felé.

A lefkasi csatornából kihajózva még szürkületben vitorlával haladtunk kellemes, közepes déli szélben. Majd el felejtettem mondani, hárman voltunk: Kiska Gyuri és a 80 éves Laci bácsi.

Laci bácsi teljes nevére nem emlékszem, pedig megérdemelné. Egy igazi sportember volt. Ha kikötőben éjszakáztunk, ő kora reggel már elment futni. És nem csak úgy immel-ámmal, komoly tempóban, komoly távokat nyomott le. Egyszer valamit igazítani kellett az árbóc tetején. Kiska szóba sem jött a 100 kilójával, Laci bácsi a korával, így aztán magamra húztam a beülőt és a két kolléga húzott volna fel. Majd Laci bácsi úgy harmadúton visszaengedett a fedélzetre, mondván: túl sok nekünk a te nyolcvan kilód is, add ide a beülőt, megyek én. Nos, az öreg úgy mászott az árbócra, mint egy majom, éppen csak biztonság kedvéért húztuk utána a kötelet.

Na de közben közeledtünk Dubrovnikhoz. A szél meg begorombult ismét. Én voltam ügyeletben este 10 és hajnali 2 óra között. Tanulva a korábbi leckéből, nem kockáztattam, levettem a grószt, betekertem a génuát és motoroztam, ahogy az öreg Westerbeke bírta. Éreztem, hogy az erősödő déliből hamarosan bóra lesz, és jó lenne még előtte elérni Dubrovnikot. Jól is haladtunk, már alig 30 mérföld volt hátra, amikor lejárt a szolgálatom.

Leszólok hát Laci bátyámnak, hogy ébresztő. Jön is az öreg, felsegítem rá a vízhatlant, a mentőmellényt és a hevedert. Eltart ez egy jó darabig az imbolygó hajón. Aztán lehuppan az öregúr a kormányállásba és azonmód bekapcsolja a bilgepumpát. Azt hittem a műszervilágítást akarta, mondom hát neki: te, az a kapcsoló a bilgepumpáé! Tudom, jött rá a válasz, de nézd, a lábam térdig vizes lett, ahogy az ágyról leszálltam. Van egy kis fenékvizünk.

Te jó isten, Laci bácsi alighanem még nem ébredt fel igazán! Nem kis fenékvíz ez, hanem süllyedünk! Megyek, azonnal ébresztem Kiskát. Nem könnyű eset, a varászszó, amivel végre életet lehellek belé, hogy süllyedünk. Aztán elkezdjük négykézláb a kezünkkel tapogatni, hogy talán felfedezzük a vízbetörés helyét. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy viszonylag könnyen megtaláljuk. A kajütlejárati lépcső alól jön a víz. Lépcsőlebontás, padlódeszka-felszedés, aztán kisvártatva meg is lesz a bűnös. A motor hűtővízcsöve ugrott le a befolyószelepről. A csőbilincset már csaknem teljesen megette a rozsda, a cső is elég avittos állapotban volt. (Azóta mindenkit óvok attól, hogy a hajó vízrendszeréhez A2 anyagból készült rozsdamentes csőbilincset használjon, mert ezek általában rejtett helyen vannak, nem könnyű ellenőrizni őket.) Óriási mázli, hiszen a további vízbetörést a golyóscsap zárásával meg lehetett szüntetni. Történhetett volna rosszabb is. Később egy másik út alkalmával egy vadiúj Beneteau 47-nél a gömbcsap nyitókarja a kezembe maradt, nem lehetett elzárni. Így az öreg hajó végülis jól vizsgázott, a rossz minőségű csőbilincs ki tudja, hogy kerülhetett oda.

Lényeg, hogy a hajnali órákban elértük Dubrovnikot, amikor már veszettül fújt az északi.

A másik esetet majd akkor mesélem el, ha ezt az írást szívesen fogadjátok. Az sem kevésbé tanulságos.

Mirage

 
Kövendi Dénes

---

A fenti írás a BCSS WireCorner és a Porthole közös cikkpályázatára érkezett.
A megjelenéstől számított 1 héten keresztül lájkolható ez az írás, a cikk alján lévő "Like" gomb megnyomásával. Ha tetszik ez a cikk, elküldheted az ismerőseidnek, így segítve hozzá az íróját, hogy a nyomtatott újság hasábjain is olvashatóak legyenek sorai.

Ha neked is van egy történeted, azt szívesen várjuk a porthole@porthole.hu -címen, vagy a "beküldés" menüpont alatt.