A 2000-es évek elején érkeztek meg az első kite-ok Magyarországra. A legelső komolyabb hullámot azok a windsurfösök adták, akik hamar ráéreztek az új sport ízére, és átnyergeltek. Ők lettek az első hazai pionírok: közülük kerültek ki azok, akik az első külföldi kitesurf túrákat szervezték és az első oktatásokat tartották, és az ő lelkesedésük terítette szét a sportot egyre szélesebb körben.

Ma már több mint kétezer ember aktívan kiteszörfözik Magyarországon. Egy részük úgy tekint erre a sportra, mint a síelésre: évente egyszer-kétszer, külföldi utazás keretében kerítenek sort rá. Van viszont egy körülbelül 100 fős aktív mag, amely rendszeresen ott van az itthoni vizeken, és komolyan veszi a fejlődést. Sőt, van egy még szűkebb réteg, aki az egész életét úgy szervezi – digitális nomádként, külföldi kite oktatóként –, hogy minél több időt tölthessen a vízen a fejlődéssel. Huszonöt év azonban nem volt elég ahhoz, hogy kialakuljon az a stabil versenyrendszer, amely bevonná az utánpótlást is, és hosszú távon tartaná fenn a fejlődés lendületét.

A hivatalos versenyrendszer csírái a Magyar Kitesurf és Hullámlovas Szövetséghez köthetők, amelynek élén Tancsa Péter állt (a szövetség ma már Magyar Hullámlovas Szövetség néven működik – erről később részletesebben). Az ő nevéhez fűződnek az első versenyek, amelyek a Balaton Királyai nevet kapták, és első sorban Balatonszéplakon kerültek megrendezésre. Az eredeti elképzelés – ahogyan azt személyesen a szövetség elnökétől hallottam – egy háromállomásos sorozat lett volna: Balatonszéplak, Balatonfenyves, Fertőrákos (sajnos ez utóbbi 2019 óta nem haszálható kiteal). Ebből végül nem lett rendszeres sorozat: a valóságban néhány évente sikerült egy egyállomásos versenyt megrendeznie. A versenyek programját főleg freestyle és pályaverseny adta.

Az évek csendje: szövetség a bare minimumon

A kezdeti, igényesebb rendezvények után fokozatosan csökkent az ambíció, 2014-ben 3 éves szünet következett a versenyekben. Visszatekintve hamar láthatóvá vált egy minta: Tancsa Péter a szövetséget elsősorban a saját megélhetése szempontjából kezelte – az egész struktúra köré az ő személye szerveződött. A tagegyesületek nagy része az ő érdekkörébe tartozó egyesületek voltak; új tagok belépését a gyakorlatban ellehetetlenítette. Ha valaki felvette a kapcsolatot a szövetséggel, heteket várt a válaszra – és ha végre érkezett reakció, az jellemzően csak egy átirányítás volt valaki „máshoz" a szervezeten belül. Később aztán egy másik e-mail-címről futott be egy semmitmondó válasz, amelynek feladója vélhetően ugyanaz a személy volt. A színvonalas indulást követően a cél egyre inkább az lett, hogy minimális erőfeszítéssel meglegyen az a szövetségi tevékenység, amely az EMMI-től érkező támogatások lehívásához szükséges volt. Utánpótlás-fejlesztés, szélesebb közösségi bevonás, versenyrendszer-építés – ezek nem szerepeltek a prioritások között. Csak az a minimális keret, ami a pénzügyi folytonossághoz kellett.

A támogatási dokumentációkból az is kiolvasható volt, hogy az EMMI-forrásoknak jelentős része a hullámszörfös szakághoz áramlott – talán azért is, mert a hullámszörf korábban lett olimpiai sportág, és emiatt kedvezőbb elbírálást kapott a pályázatokon. Ironikus módon azonban a magyar hullámszörfös közösség is tudna mesélni arról, milyen problémákat okoz a szövetség "működése" – a gondok ugyanis nem csak a kitesurf-vonalat érintették, és egyes területeken a mai napig sem oldódtak meg.

A hanyatló szakasz után aztán mégis sor került még két Balaton Királyaira – nem a visszatérő lelkesedés hajtotta ezt, hanem itt is a gyakorlati kényszer: a szövetségi támogatásokat versenyek rendezésével kellett indokolni. A 2017-es kiadásban a twintip pályaverseny és freestyle mellé hangtime- és magassági versenyszám is bekerült WOO-mérésre alapozva. Ez utóbbihoz - annak ellenére, hogy bajnoki címet szereztem a versenyszámban - szerintem ninsz szükség szövetségi szintű versenynapra: mindenki megcsinálja egyedül a méréseket, a szezon bármely szeles napján. Egy valódi versenynapon a ridereknek direktbe egymással kellene összemérniük a tudásukat – nem egy applikációval. Véleményem szerint ez csak egy jó eszköz volt, hogy több versenyszám legyen a programban, minimális extra erőfeszítéssel.

A freestyle hazai terepen is ugyanazzal a dilemmával küzdött, mint külföldön: az old-school és a new-school stílus sosem vált el igazán egymástól. A két irányzat más felszerelést, más trükkfilozófiát kíván – bírálni őket közös szempontok szerint szinte lehetetlen. A Global Kitesurfing Association (GKA) bírói a kiakasztott, technikai trükkökben voltak otthonosabbak; a közönséget viszont inkább a magasság és a látványos big air fogta meg. A kettőt megpróbálták valahogy ötvözni, de ez inkább kompromisszum volt, mint megoldás. Itthon is nehézkes volt megtalálni a megfelelő formátumot: az akkori felszerelésekkel a hazai szélviszonyok erősség szempontjából inkább a new-school irányhoz illeszkedtek volna, de a pöffös, egyenetlen szél miatt ezt komoly szintre vinni nehéz volt – az igazi big air kondíciók pedig egyszerűen ritkán adódtak. A Balaton Királyain mindig is egy "hibrid" versenyszám volt, ahol a két kategóriát egyben értékelték. Ennek ellenére egyébként mindig az győzött, aki tényleg a legjobb volt – de a vegyes rendszer nem adott teret annak, hogy valaki tudatosan az egyik vagy a másik irányra tegye fel a felkészülését, ami megalapozhatta volna a nemzetközi eredményeket.

A pontozási rendszer maga is fejlődésen ment keresztül – 2017-ben még volt bőven mit javítani rajta. A szabályok szerint 7 jobbos és 7 balos ugrásból a 4 legjobb jobbos és 4 legjobb balos trükkre adtak pontot, egyenként 1-10 közötti értékkel. Ehhez járult egy bónusz: kiváló landolásért plusz 5 pont, jó landolásért plusz 2. Elsőre logikusnak tűnik – de a plusz 5 pont akkora súlyt kapott, hogy torzította a verseny egész dinamikáját. Megérte egy könnyebb, biztosabb trükköt választani és hibátlanul landolni, mint egy nehezebb trükkön kockáztatni és elveszíteni a bónuszt. Emiatt a szabályrendszer miatt a nálam tapasztaltabb versenyzőknél is jobb eredményeket tudtam elérni, azonban szerintem ez rossz rendszer volt: a pontozásnak figyelembe kell vennie a végrehajtást, de nem szabad, hogy a trükk nehézsége ennyire háttérbe kerüljön. Különben nem lesz kockázatvállalás, és nem fejlődnek a hazai riderek, mert mindenki a biztos trükköt gyakorlja, és versenyen azt ugorja. Szerencsére a kritikám célba ért, és 2019-re ez megváltozott.

A pályaversenyről is van egy személyes megjegyzésem – amit nem mondok rosszindulatból, hiszen a tűzési hibáknak olykor magam is haszonélvezője voltam, és nyertem is belőlük futamokat. Ami viszont egyértelműen látható volt: hiányzott a szervezői tapasztalat. A rajt csak starboard-on volt lehetséges, az első bóját pedig startboard-ról kellett venni, így az első bója layline-ját takkolás nélkül el lehetett érni. Így az a sajátos helyzet állt elő, hogy az élen haladó rider, aki elsőként érte el a layline-t, elsőbbségadási kötelezettség miatt mégsem érhette el az első bóját elsőként – mert a közvetlenül mögötte jövő nem engedte ráfordulni. Kénytelen volt jóval a layline után takkolni, hiszen a mögötte jövőt azonnal akadályozta volna. Jó pályatűzéssel az ilyen helyzetek elkerülhetők.

2019: az utolsó szövetségi verseny

A 2019-es Balaton Királyai a Balatonfenyvesi Vízisport Centrum-ba költözött. Ez a helyszínváltás vegyes eredménnyel járt. Az egyik oldalon ott volt az előny: a statisztikák és a riderek tapasztalata is alátámasztja, hogy a Balaton nyugati felén erősebb a szél. A másik oldalon viszont infrastrukturális nehézség lépett fel: korábban Balatonszéplakon egy tágas területen lehetett biztonságosan felvenni az ernyőket, Balatonfenyvesen azonban az előző években épített kikötő jelentősen lecsökkentette ezt a területet. A szélviszonyok és a logisztika közötti kompromisszum volt ez.

2019-re változtak a fent említett szabályok. Megkerestem Tancsa Pétert, és közösen dolgoztunk a "szabálykönyvön" – sőt, sikerült elérni, hogy egy néhány elemű trükklistát is felállítsunk, és leszögezzük, mely big air trükk ér fel egyes new-school trükkökkel. Ezáltal kézzel foghatóbbá vált a verseny: a versenyzők tudták, mit érdemes ugrani, ő pedig bíróként tudta mit kell nézni. A szél végül inkább new-school irányba terelte a versenyt – de legalább a rendszer már ezt is le tudta kezelni.

A 2019-es versenyen a foilozás is helyet kapott a programban – igaz, akkor még akkora újdonságnak számított, hogy rajtam kívül csupán egyetlen versenyző indult ebben a szakágban. Ez jól mutatja, milyen gyorsan változik ez a sport: ami korábban egy versenyprogram egzotikus kiegészítője volt, néhány évvel később már a középpontjává válhat – a 2024-es párizsi olimpia kitefoil pályaversenye erre a legjobb példa.

A versenyeket nem harangozták be nagy nyilvánosság előtt – a hirdetés jobbára csak a kitesurf.hu oldalon jelent meg, és bevallom: ha én nem figyelem rendszeresen azt az oldalt, sokakhoz valószínűleg el sem jutott volna az információ. Volt bennem egyfajta érzés, mintha Tancsa Péternek nem lett volna különösebben fontos, hogy minél többen vegyenek részt. Én azért igyekeztem minél több ridert személyesen értesíteni, és a legügyesebbek tényleg megjelentek – így az izgalom azért megvolt. Mégis kapásból eszembe jut három-négy név, akik kimaradtak, talán mert nem értettek egyet a szövetség munkájával, vagy az új helyszínnel.

2019 után nem rendeztek több szövetségi versenyt. 2020-ban a Magyar Kitesurf és Hullámlovas Szövetség kiírta tevékenységi köréből a kitesurf szakágat – az okok pontosan nem ismertek, de gyanúm szerint a formula kite olimpiai bekerülése akkora figyelmet vonzott a sportágra, hogy valaki nyomást helyezhetett Tancsa Péterre. A kitesurf szakszövetség így a Magyar Vitorlás Szövetség fennhatósága alá került.

A WOO-korszak: amikor a magasság lett a mérce

A 2016 utáni időszakban valami érzékelhetően változott a hazai kitesurf közösségben. Megjelentek az ugrásmagasságot mérő eszközök – elsőként a WOO szenzor –, és ezzel egy új irány kezdett teret nyerni: a rekordvadászat. A hazai spotokon egyre több rider ment ki viharos időben, hogy a WOO / SurfR applikáció ranglistáin minél magasabbra kerüljön. Ez a fajta online, aszinkron versenyzés kényelmes volt, nem igényelt szervezőt, nem kellett hozzá licensz vagy sportorvosi igazolás.

| Korábbi cikkünkben részletesen írunk ezekről a hazai magasugró rekordokról.

Nem kerülöm meg a kritikát: szerintem ez az irányzat rossz hatással volt a hazai freestyle fejlődésére. Korábban, a versenyrendszer virágzásának éveiben még 10-15 rider is volt minden hazai spoton, akik komolyabb trükköket landoltak. Aztán fokozatosan mindenki a magassági rekordokra állt rá. A technikai fejlődés megtorpant, a közösség energiája egy szűk, de látványos dimenzióba szorult össze.

Nemzetközi szinten is jól látható, hogy az online magassági versenyek – mint a WOO / SurfR globális ranglistái – óriási teret nyertek, és az átlagos rider számára valóban elérhetőbbek, mint egy szervezett verseny. De a kitesurf igazi legendái mind a GKA (Global Kitesports Association) freestyle / big air versenyein vagy az IKA (International Kiteboarding Association) pályaversenyein mérik össze magukat. Ezeken az eseményeken születnek a sportági ranglisták, innen vezet az út az olimpiára – és ezek azok, amelyek valóban megmozgatják és motiválják az utánpótlást.

Landboard-versenyek: egy párhuzamos vonal

A hazai kitesurf nem csak a vízen élt. Magyarországon komoly landboardos közösség szerveződött – elsősorban a Kiteforce és az Uccu Kite csoportok köré. Ennek praktikus oka volt: hideg időben a vízi kite-ozás nem vonzott mindenkit, az akkori neoprén felszerelések nem voltak erre kellően fejlettek, és sok jó szeles helyen egyszerűen nem állt rendelkezésre víz. A landboard ezzel szemben szinte bármilyen réten működött.

Van egy sajátos közösségi bónusza is a landboardozásnak: egyszerűbb megállni, könnyen lehet egymással beszélgetni sport közben is, egyszerűen más a légköre. Ez sokakat vonzott, akiknek a kitesurf inkább szociális élmény, mint teljesítménysport.

Tancsa Péter ezt ügyesen lovagolta meg: a már meglévő landboardos közösségi eseményekre egyszerűen ráfűzött egy saját versenyt, így lett belőle szövetségi verseny és rendezvény. Több landboardos diszciplína is volt a versenynapokon.

Én személy szerint sohasem vettem részt ezeken – amikor landboardhoz jó szél fújt, általában vízen is lehetett menni, és az én fókuszom egyértelműen ott volt. Utólag viszont lehet, hogy érdemes lett volna – mert sohasem volt igazán egyértelmű, hogy mi számított valójában "Magyar bajnoki címnek". Az egyéni versenygyőzelem a Balaton Királyain, vagy a Magyar Kite & Surf Kupa összesített pontversenye? Utóbbin a kitesurf, surf-SUP és landboard versenyek eredményei együtt adták a végső rangsort. A versenykiírásban minden OB-ként szerepelt, de mai fejjel már látom: ha volt egyáltalán érvényes Országos Bajnoki cím, az legfeljebb az összesített kupagyőzelem lehetett – az egyedi versenyszámok győzelme, létszámhiány miatt nem. De ez csak egy volt a sok közül – a szövetség kommunikációjából rendszerszinten hiányzott az átláthatóság.

Szerintem a landboard önálló értékkel bíró ága a kite sportnak – nem kell összemosni a vízi kiteozással, más közönségnek szól, más élményt ad. Utánpótlás-nevelésre ugyanakkor kifejezetten alkalmas: füves mezőkön, reptereken, barátságos körülmények között lehet megismertetni a kite mozgatásának alapjait anélkül, hogy víz kellene hozzá.

Foiling Balaton: egy ígéretes kezdeményezés

A Foiling Balaton kezdeményezést Lovas Zsolt és Nagy R. Attila szervezte a Spartacus Vitorlás Egyesülettel közösen. A pályaversenyen különböző foilos egységek mérték össze tudásukat: az akkori legelterjedtebb osztályok a Moth és a WASZP voltak, de 2019-ben egy kite-foilos is rajthoz állt – Horányi-Névy András, aki kite-race-foil-pionírként az abszolút győzelmet is megszerezte. 2020-ban én is terveztem nevezni, miután a verseny híre hozzám is eljutott, és komolyan készültem a részvételre. Sajnos a verseny szél nélkül maradt, a futamok elmaradtak – és ezzel a kezdeményezés is leállt. Kár érte, mert a foil pályaversenyzés a Formula Kite formátumban 2024 óta olimpiai szám. Ha valaha is el akarunk jutni oda, hogy hazai versenyekről olimpiai szintre kerüljön valaki, ez az a vonal, amit szisztematikusan kellene építeni.

Az AEndorphin Kite Games születése: megszerveztem, amit hiányoltam

Először 2019-ben Fonyódon próbáltam megszervezni a saját versenyemet– kizárólag szabadstílusú fókusszal, ahol a pontozás már jobban elkülönítette volna a big air és a new-school vonalat. Ez akkor nem jött össze; a lelkesedés – legalábbis a kellő tömeg – egyelőre hiányzott. 2022-ben azonban sikerült: elindult az AEndorphin Kite Games, amelynek egyetlen állomása a Velencei-tavon, a Surfcampingben zajlott le.

A Surfcamping 2021 végén alakult: Beregnyei Bertold átvett egy kempingterületet a Velencei-tó partján, és olyasmit hozott létre, ami addig itthon nem létezett – egy kifejezetten kiteszörfösöknek és windszörfösöknek tervezett helyet. Közösen rendeztünk egy szezonindító bulit – rengeteg érdeklődő jött el, és abból a hangulatból egy visszatérő rendezvény nőtt ki: a Beach Games Fesztivál, amelynek keretében az első AEndorphin Kite Games verseny is megszületett. A versenyt teljes egészében én szerveztem; a bíráskodásban Füredi Balázs volt a segítségem – aki éveken át komoly riválisom volt a hazai versenyeken.

Én magam mindig a Balatont tartom ideálisabb versenyhelyszínnek a stabilabb szél miatt – ez ma sem változott. A Velencei-tó és a Surfcamping infrastruktúrája mellett mégis komoly érvek szóltak: az akkori hazai adottságok között ez volt a legjobban versenyrendezvényre hangolt helyszín.

Az első évben a fókusz egyértelmű volt: Big Air – vagyis magasan végrehajtott ugrások, technikás trükkökkel színesítve. Ez az a diszciplína, amelyben én is hittem, és amelyre egyre több jel mutatott nemzetközileg is. 2021-től kezdve a Big Air önálló versenyszámként kezdett elkülönülni a new school freestyle-tól: eleinte a kifejezetten erre szakosodott sorozatok – mint a Big Air Kite League (BAKL) – vitték ezt a vonalat, majd 2022-re már a GKA programjában is megjelent kizárólag Big Air fókuszú verseny. Ez volt az a pillanat, amikor ki lehetett mondani: a Big Air nem csupán a freestyle egyik alesete, hanem önálló diszciplína, saját szabályokkal és saját közönséggel. A felszerelések fejlődése ehhez is hozzájárult: az újabb generációs ernyők egyre inkább lehetővé tették, hogy itthon is egyre több big air trükköt lehessen megbízhatóan begyakorolni – nemcsak külföldi utakon.

A versenyünk szervezési szempontból is lépést tett ebbe az irányba. A Balaton Királyai freestyleversenyeitől eltérően – ahol mindenki egyszerre versenyzett, ami tíz vagy több rider esetén szinte lehetetlenné teszi az érdemi pontozást – az AEndorphin Kite Games eliminációs formátumot alkalmazott: a riderek selejtezőkörökből jutottak tovább a döntőbe. Ez komolyabb struktúrát és izgalmasabb versenyzési élményt adott. Még egy háromfős női kategóriát is sikerült összehozni, ami hazai kitesurf-versenyeken igazi ritkaságnak számít.

Hogy miért érzem magamat arra alkalmasnak, hogy ilyen versenyt szervezzek? Mert valószínűleg én vagyok az a hazai rider, aki a legtöbb nemzetközi versenyen vett részt. 2018-ban indultam a GKA Air Games sorozat európai állomásain – ez egy hibrid big air és new-school freestyle versenyformat volt, amelyen a kor legjobb freestyleosai mérték össze tudásukat. 2021 és 2022 között öt kitefoil Európa-bajnoksági, világbajnoksági és világkupás versenyen szerepeltem. 2025-ben a GKA Hydrofoil Big Air World Tour-on 5. helyen végeztem. Emellett helyi versenyeken indultam Spanyolországban, Csehországban, Szlovákiában, Németországban és Ausztriában is, és a hazai szövetségi versenyeken – a Balaton Királyain – is rendszeres résztvevő és többszörös bajnok voltam. Nem csupán versenyzőként voltam jelen a nemzetközi színtéren: részt vettem a GKA Riders Meetingein is, ahol a sportág versenyrendszeréről és szabályairól szóló döntések születnek, és ahol a ridereknek közvetlen beleszólásuk van abba, hogyan alakuljon a sport. A BAKL alapítójával (Mike McDonald-al) is személyesen, több alkalommal egyeztettem olyan versenyformátumokról, amelyek laikusok számára is jobban érthetőek lennnének. Több diszciplínában, több szinten és több országban szerzett tapasztalatról van szó, amellyel itthon más nem rendelkezik – és ez az az alap, amiből az AEndorphin Kite Games versenyrendszere kinőtt.

2023–tól a Beach Games Fesztivál és az AEndorphin Kite Games folytatódik

A következő években az AEndorphin Kite Games-t a minden évben visszatérő Beach Games Fesztivál programjába integráltuk. Ez a kontextus fontos: a rendezvény nem csak egy verseny volt, hanem egy szélesebb vízi-sport és fesztiválélmény részeként zajlott, ami nagyobb közönséget és jobb atmoszférát hozott.

2023-ban és 2025-ben egyaránt megrendeztük a Big Air versenyszámot. A 2023-as kiadás különösen sikeres volt: erős, korrekt szél fújt, az eliminációs ladder jól működött, és a pontozási rendszert is egyre jobban értették a versenyzők. A visszatérő mezőny már tudta, mire számítson, és fel is készült rá, a fejlődés érzékelhető volt.

A Big Air pontozását az AEndorphin Kite Games-nél kezdettől fogva komolyan vettem. Nemzetközi pontrendszert alkalmaztam, és egy online kalkulátort is elérhetővé tettem a versenyzőknek, hogy a számítás átlátható és ellenőrizhető legyen. A cél az volt, hogy a szubjektivitást minimálisra csökkentsem: a bírói döntések mögött mindig legyen egy egyértelmű, követhető logika.

| Érdemes megjegyezni, hogy a Big Air elnevezés a hazai szóhasználatban sokszor keveredik a jump height fogalmával. A valódi Big Air egy freestyle-alapú versenyszám, ahol magas ugrások közben szabad stílusú trükköket mutatnak be: forgásokat, deszkapörgetéseket, kiteloopokat. A puszta magasságmérés – ami a WOO-versenyek lényege – technikailag jump height. Itthon a két fogalom egymás szinonimájaként él, ami olykor félreértésekhez vezet.

A szélablak-rendszer: ahogy itthon működhet a versenyrendszer

Az AEndorphin Kite Games egyik legfontosabb tanulsága a szélablak-alapú szervezés. Ahelyett, hogy fix dátumra írtuk volna ki a versenyt – ami itthon az időjárás kiszámíthatatlansága miatt szinte biztos bukás –, minden évben három-négy potenciális hétvégét jelöltünk ki, és a ténylegeset az időjárás-előrejelzés alapján döntöttük el pár nappal a hétvége előtt. A szabadstílusú versenyekhez minimum stabil 12–15 csomós szél kell, a Big Airhez ennél jóval több. Így a verseny nem a dátumhoz ragaszkodik, hanem a lehetőséghez. Ez a megközelítés egyébként nemzetközi szinten sem idegen: a nagy kitesurf-versenyek jellemzően szintén szélablakban zajlanak, csak ott az ablak általában egy-két összefüggő hét – és nincs hétvégevárás, a versenyt akkor tartják, amikor fúj a szél. Itthon a hétvégi időzítés azért fontos, mert a közösség nagy része munkával tölti a hétköznapjait, és a részvételi hajlandóság ettől függ. A rendszer logikája azonban ugyanaz: nem a naptárhoz alkalmazkodunk, hanem az időjáráshoz. Friss példa erre: az első magyar wingfoil bajnoki sorozat május 9-i hétvégi állomása teljesen szélmentes volt – verseny nem volt tartható. Ez pontosan az a helyzet, amit a szélablak-modell igyekszik elkerülni – de persze ez sem garancia mindenre. 2024-ben mind a négy kijelölt hétvége alkalmatlannak bizonyult: egyetlen verseny sem zajlott le a Beach Games Festival alatt.

Foil verseny egyébként már 6-7 csomótól tartható lenne, de ennek lebonyolítására még nem álltunk készen, és az érdeklődés sem volt még olyan hatalmas 2026-ig.

2025: új diszciplínák

2025-ben ismét összejött a verseny. A fő versenyszám ismét a Big Air volt. A gyengébb szél miatt a verseny air style irányba tolódott: nagyobb ernyőkkel szép magas, de kevésbé radikális trükköket lehetett bemutatni. Ez a váltás teljesen természetes – ezek a move-ok a nagy big air trükkök alapjai, és a szabálykönyvben előre jeleztük, hogy gyengébb szél esetén ebbe az irányba tolódik a verseny. A legszélbiztosabb helyszíneken zajló, legrangosabb nemzetközi versenyeket leszámítva a gyengébb szél más nemzetközi versenyeken is előfordul, és ők is hasonlóan alkalmazkodnak ehhez. Mellette egy pályaversenyt is rendeztünk: ehhez motorcsónakot kölcsönöztünk a pályatűzéshez. A versenyformátum hasonlított a Twin Tip Racing diszciplínára, amelyet például a 2018-as Buenos Aires-i ifjúsági olimpián is bemutattak, bár akadályok nem voltak a pályán. Szerintem twintip deszkával ez a "legigazságosabb" és legizgalmasabb versenyszám. Érdemes kiemelni, hogy 2025-ben olyanok is beálltak versenyezni, akik korábban azért maradtak ki, mert azt gondolták, ez inkább amatőröknek szóló esemény.

Ekkor debütált élőben a Célra ugrás nevű diszciplína is, amelyet én találtam ki – a siklóernyős célra szállás ihlette. A szabályok lényege: egy kijelölt ugrózónából kell elugrani, és egy célbóját érintve kell érkezni. A győztes az, aki legtöbb kísérletből eltalálja a bóját. A versenyszám egyik legfontosabb erénye az alacsony belépési küszöb: aki már tud jobbra-balra menni kiteal és kicsiket ugrani, annak is értelmes részvételi élményt ad, mivel nincs szükség speciális felszerelésre, több éves freestyle múltra a győzelemhez. 2025-ben ez még csak szabadedzés szintjén zajlott, verseny nem volt belőle.

2026: az eddigi legnagyobb

A 2026-os Beach Games fesztivál eddig nem látott méreteket öltött. Két és fél napos rendezvény, négy lehetséges hétvége szerepelt a szélablakban – és a szerencse is ott volt: rögtön az első hétvégén végig fújt az egyenletes szél, és minden versenyszám el tudott indulni pontosan a terv szerint.

A pályaversenyhez ezúttal nem sikerült motorcsónakot szerezni: az egyesület, amelytől béreltük volna, utolsó pillanatban visszamondta – szükségük volt a csónakokra a saját versenyükre. Így a downwind slalom helyett upwind-downwind pályát tűztünk ki - a pályatűzést pedig Cziráky Geri vállalta, aki a hideg ellenére úszva helyezte el a bójákat a tóban. Ennek előnye, hogy a partról lehetett koordinálni a versenyt, mivel a rajtvonal és a célvonal is annak közelében volt. Az aktív részvétel és a komoly versengés megmutatta, hogy van igény erre a formátumra: a versenyzők már a felszerelést is a győzelemre optimalizálva választották. A célra ugrás is rendesen, versenyformátumban debütált, és nagy sikert aratott – látszott, hogy a könnyű belépési küszöb és a látványos, érthető feladat kombinációja pontosan azt adja, amit egy közösségi versenytől várni lehet.

Külön mérföldkő: az idei mezőnyben már egy nyolcéves versenyző is ott volt – Turáni Bendegúz, aki idén töltötte be a nyolcat. Ez az a pillanat, amikor egy sport és versenyrendszer valódi utánpótlást kezd generálni.

A 2026-os kiadás legrangosabb eseménye továbbra is a Big Air volt. Elimination ladderes rendszer, selejtezőkörök, wild card fordulók, majd döntő – profi struktúrában. A kiírást már januárban elérhetővé tettük, így a versenyzőknek hónapjaik voltak felkészülni arra, hogy pontosan milyen trükköket kell tudni, mi a mérce, mi a cél. Többen mondták, hogy ennek köszönhetően megvolt a motiváció és minden szeles napot megpróbáltak kihasználni a verseny előtt, hogy a versenyen jobban teljesítsenek. Ez az, amit egy versenyrendszertől várni lehet: hogy az ember ne csak élvezze a sportot, hanem legyen valami, ami felé halad.

Érdemes talán párhuzamot vonni a Hungarian Surf Festtel és a HungaSurf-fel. A hullámszörfösök ugyanabban a cipőben járnak, mint mi: Tancsa Péter a mai napig "birtokolja" a hullámszörfös szakszövetséget, ami azt jelenti, hogy a lelkes közösség nem tud hivatalos országos bajnokságot rendezni a saját sportágukban. Ez a versenysorozat a magyarok legrangosabb hullámszörf versenye amelyen már élő közvetítés is látható. Harmati Dani (True Surfers) szerint az AEndorphin Kite Games ehhez hasonló komolyságúra nőtt. Van azonban egy lényeges különbség: a mi versenyünket tényleg itthon lehet megrendezni. A hullámszörfös világbajnokságot Portugáliában tartják – ott van az óceán, ott vannak a hullámok, 2025 óta pedig az egyik fordulót Munchen-ben mesterséges hullámon tartján. A kite-ban viszont a Balaton és a Velencei-tó adott: egy valódi helyszín, ahol évről évre meg tudjuk rendezni az AEndorphin Kite Games-t anélkül, hogy repülőre kellene szállni vagy mesterséges körülményeket kellene teremteni. Ez a hazai közösség szempontjából nem kis dolog.

A szövetségi kapcsolat és a jövő kérdései

2025-ben a Magyar Vitorlás Szövetség részéről Rutai Istán is megkeresett minket azzal, hogy szívesen látnának országos bajnokságot az MVSZ "színeiben". A tárgyalások megmutatták a jelenlegi hazai realitást: konkrét pénzügyi támogatás nincs, némi eszköz és adminisztratív segítség talán hozzáférhető lenne – cserébe a licenszelt versenyzők, szövetségi keretek között zajló versenyrendszer követelményeinek teljesülnie kell.

A licenszkötelezettség és a szövetségi adminisztráció viszont épp az a pont, ahol a kitesurf-közösség hagyományosan ellenáll. Ennek nem rosszindulat az oka: a sport önszerveződő, "punk" természetű közösségből nőtt ki, ahol a papírozás és a bürokrácia mindig is inkább akadály volt, mint eszköz. Az én álláspontom egyértelmű: értelmetlen azt erőltetni, hogy minden áron magyar bajnoki cím kerüljön kiosztásra úgy, hogy a folyamat épp azokat rekeszti ki, akiket bevonni kellene. A verseny azért értékes, mert az emberek fejlődni akarnak – nem azért, mert van egy hivatalos magyar bajnoki cím.

Kitérőként érdemes megjegyezni: ez az adminisztrációs akadály nem megoldhatatlan. Tancsa Péter a Balaton Királyain megmutatta, hogyan lehet ezt jól kezelni – helyszíni orvost rendelt ki, Budapesten ingyenes sportorvosi vizsgálatot szervezett, és mindenkit a saját egyesületébe igazolt. Az adminisztrációs terhet teljes egészében levette a versenyzők válláról. Vélhetően ő is tapasztalta, hogy enélkül nehezebb lenne kellő mennyiségű licenszelt versenyzőt összeszedni. Azonban ő anyagi okok miatt motivált volt ebben. A mai jogszabályok mellett azonban ez a feladat még bonyolultabbnak tűnik.

A jövőre nézve a kérdés számomra nem az, hogy akarnak-e a hazai riderek versenyezni – 2026 megmutatta, hogy igen. A kérdés az, hogy ki szervezi, milyen keretben, és hogyan lehet megőrizni azt a könnyedséget és befogadó légkört, amelyből ez az egész kifejlődött, miközben a struktúra egyre komolyabb lesz.

Ami a Magyar Vitorlás Szövetséggel való együttműködést illeti: nem zárkózom el egy hivatalos magyar bajnokság lehetőségétől, de ehhez több kezdeményezést várnék a szövetség részéről. Amíg ez nem történik meg, nem kívánok akkora extra munkát beletenni, amennyit egy szövetségi verseny hivatalos lebonyolítása megkövetel.

Amit viszont ettől függetlenül meg szeretnék valósítani: az AEndorphin Kite Games-t több állomásos versennyé alakítani. A Velencei-tó maradna az egyik helyszín, de visszahoznám a versenyt a Balatonra is – Balatonszéplak kézenfekvő választás, ahol minden kezdődött. Sőt, egy harmadik állomást külföldre is tervezek. Aki csak itthon szeretne versenyezni, az is megkapja a teljes versenyélményt – a hazai állomásokon való részvétel önmagában is értelmes és értékes. Az összesített kupa megszerzéséhez azonban minden állomáson – köztük a külföldön – is rajthoz kell állni. Ez az a keret, ami a hazai közösséget motiválhatja, és egyben megnyitja az utat a következő szint felé.

A pályaverseny szervezését már most szívesen átengedném egy tapasztalt vitorlás egyesületnek – ők értenek a pályatűzéshez, a zászlózáshoz, a futamrendhez. A hiányzó láncszem azonban a kite-specifikus tudás. Egy korábbi beszélgetés során az egyik vitorlásegyesület elnöke nem tudta, hogy északi szélben a Balaton északi partjáról formula kite felszereléssel elindulni szinte lehetetlen – olyan alapvető helyszín- és sportágismeret ez, ami nélkül a legjobb szándék sem elég a biztonságos és érvényes verseny megszervezéséhez. Aki viszont ebbe szeretne belevágni, annak szívesen adok szakmai támogatást – mert úgy tűnik, egy komolyabb kitefoil-verseny lebonyolítására nincs megfelelő hátterem: ahhoz már rutinos versenybizottság és több motorcsónak szükséges.

Zárószó

Annak ellenére, hogy ebben a cikkben több kritikát is megfogalmaztam a korábbi hazai versenyekkel és szervezőjükkel szemben, a lelkem mélyén őszintén hálás vagyok. Hálás vagyok, hogy volt valaki, aki még azelőtt tett a közösségért és a versenyekért, hogy én egyáltalán megismertem volna ezt a sportot. Amikor megtanultam kiteozni, részese lehettem ezeknek a rendezvényeknek – megtanulhattam, hogyan kell felkészülni egy versenyre, mit jelent rivalizálni, mit adnak a győzelmek. A motiváció, a rivalizáció, az izgalom – mindez rengeteg önbizalmat adott, hogy aztán később külföldön is merjek rajthoz állni.

Ha szétnézek a környezetemben, irigykedve nézem a gyerekeknek szóló vitorlás táborokat, a hullámszörfösök tengerparti közvetítéseit, a windsurfösök évzáró gáláját. Szomorú lettem, amikor felismertem, hogy abban a sportban, ami felé az én szívem húz, évekig nem lesz itthon verseny, nem lesz ilyen közösség. Talán ez is közrejátszott abban, hogy éveket szántam a külföldi versenyzésre, edzőtáborokra, fejlődésre. A mai napig ott találok otthonra.

Én imádom a versenyek hangulatát és izgalmát. A legboldogabb lennék, ha valaki itthon ezt a kezébe venné és én is újra versenyezhetnék itthon – de az elmúlt öt évben sem az MVSZ-től, sem mástól nem láttam semmi kézzel foghatót. Így küldetésemnek éreztem, hogy a szeretett sportomért tegyek, és megalapozzak valamit a jövő generációinak. Mert verseny nélkül nincs progresszió.