A Mikulás Regatta szélcsendes versenyén a helyi erők csapatával vitorlázhattam a Nagy Gézáné nevű hajón. Sosem rejtettem a véka alá szilárd véleményemet az előnyszámos vitorlás versenyzés sportértékéről, de a 22 hajó között elért 8. helyünk felkorbácsolta a bennem szunnyadó vágyat, hogy valami komolyabb eszközzel is megmérettessem magam ebben a rendkívül heterogén, de nagyon komolyan motivált mezőnyben.

A Magyar Vitorlás Szövetség elnöke négy éve már megtapasztalta, mekkora kihívás a szövetségnek egy olimpiai felkészülés, a kvótaszerzéstől a megfelelő infrastruktúra biztosításán, a logisztikán át a helyszíni szakmai feltételek biztosításáig. Dr. Kollár Lajos, vagy, ahogy a vitorlázók családjában mindenki ismeri, Totya, Tokió előtt egyszerre érezheti magát kellemes helyzetben, mert két versenyző is éremesélyesként készül a júliusban kezdődő csúcstalálkozóra, de sportvezetőként ez a szokásosnál is nagyobb felelősség, nem lehet hibázni.

Sokan nem tudjátok, hogy azt a pár évet amikor kissé hanyagoltam a kalózos életet, azt egy nagyra nőtt 470-ben töltöttem. Ezt azért is vallom most be töredelmesen, mivel Lellén már voltunk az Isa Purral OD trophy-n, és tavaly is egy E770-el indultunk a lellei Mikulás kupán, így talán érthetőbb miért is engedtem a rábeszélésnek. Lellén még mindig kitart a lelkesedés, cuki kikötő, puszi krimó és a strand végén még egy katamaránoknak épült sólya is rejtőzik (gyávák voltunk használni, és messzebb is volt a sörcsapoló helytől).