Közben azt is számításba kellett vennem, hogy a hajó Fűzfőn van, mert rá fért némi facelift. Facelift?  Arcfelvarrás? Talán találóbb lenne herevasalásnak hívni azt a beavatkozást, amikor a hajó beszőrösödött alfelét fényesre pucolják, rákenve mindenféle drága kemikáliát, hogy az alga és csigafélék ne találják túlzottan vonzónak. Azért a helyi ügyes kezek lecserélték a kokpit mállott padozatát, és feladva szigorú elveimet, egy bimini tető is felugrott a hajóra, mert a bőrgyógyászom a leghatározottabban eltiltott a direkt napfénytől. Péntek estére ígértek átadást, hogy semmi se gátolja indulásunkat a szombati versenyen.

Társam Ildikó, aki aznap még érettségiztetett, kitalálta, hogy a hajóért ne menjünk már kocsival, ha bringával megyünk, akkor nem kell visszamennünk az autóért. Ez így elég jól hangzott, de amikor kiderült, hogy BonBon kutyát is magunkkal kell vinnünk, akkor felsejlett bennem a projekt mögött húzódó logisztikai nehézség. Az összecsukható Brompton bringák valóban jól elférnek a hajóban, de egy kutya nem hiszem, hogy végig tudná futni a Füred-Fűzfő távot. Egy igazi eszközbarát férfiember - másnéven kütyümán – tart otthon laprahajtható kutyaszállító bringa utánfutót, amit gyakorlatilag soha nem használ, mert egy ilyen cuccra gyakorlatilag semmi szükség. Ilyet csak a túltengő állatszeretet vetet meg az emberrel, mert azt hiszi, hogy a szőrös gyereknek pont erre van szüksége. De végre eljött a mi időnk! A péntek délelőttöt azzal töltöttem, hogy kapcsolatot teremtettem a kordé és a bringa között. A két bicajt a kutyautánfutót és természetesen a kutyát bepakoltam az autóba és párommal levittük a felszerelést Alsóörsre az Y-ba, kedves kikötőnkbe. A kocsi a parkolóban maradt, mi meg próbáltuk meggyőzni BonBont, hogy milyen jó dolga lesz egy kordéba zárva zötykölődni Fűzfőig. Láttatok már értetlenkedő kutyapofát? Ezért aztán mellévett alakzatként futtattuk a kutyust az út jelentős részén, legalább is ott, ahol a kerékpárút szélessége ezt lehetővé tette.

Fűzfőre beérve a bringaút egy ponton betekintést enged a Laguna kikötő hatalmas fákkal övezett vizére. Korábban is megálltam, hogy bekukkanthassak a hosszan elnyúló 180 hajót befogadó létesítménybe, de könnyen lehet, hogy ez másnak is tetszett, mert a lagunát lezáró benézőpontra egy igen komoly vendéglátó terasz települt, az arra járó biciklis tömeg legnagyobb örömére. Ráadásul ez a balatoni bringakör egyik legfestőibb, kiváló minőségű szakasza is egyben. Ha összehasonlítom a szégyenletes Füred – Tihanyi bejáró állapotával, akkor felmerül bennem a kérdés: ott miért nem lehet ilyet?

Lassan esteledik mire betekerünk a kikötőbe. Átvennénk a hajót, de Nemes Laci barátom előbb az általa üzemeltetett, Bárka néven köztudatosult kikötői kocsmájába invitál.

Odavezet egy hordóba integrált italhűtő elé, és nyilatkozatra kényszerít, hogy milyen rumot választanánk. Nem vagyunk nagy barátai a tömény szeszeknek, ezért az édes nőies felé tereljük nem túl igényes elvárásainkat. Rajtam ti nem fogtok ki! Így a mi Lacink majd egy klasszikus brazil Santos Dumont Elixirt, egy cizellált téglaméretű üveget ránt elő a nagykerszintű rumgyűjteményből. Eszméletlen finom lágy szájban kioldódó ízbomba. Meg is lett az alaphangulat. Mint kiderült, ezen a pénteki napon is élőzene  és tematikus gasztró est erősíti a kikötői összetartást. Eszi nem eszi nem kap mást! Ez a konyha ars poetica-ja, így ezen az estén csak pizzát lehet fogyasztani. De nem akármilyet! Alul ropog belül szotyósan krémes, és persze sokféle. Mi egy bárka nevűt választottunk, amin paradicsom, többféle sajt, és a friss fűszereken kívül jalapeno paprika, kolbász és sonka inspirált mérsékletes italfogyasztásra.

A placcon nincs szabad hely, sokan lettünk. A két füredi zenész kiegészülve némi komputerizált ritmus szekcióval igazán kitett magáért. Sok-sok ismerős, többnyire helyi hajósok, de vendégek is akadnak szép számmal. Megtudom, hogy a hajóval érkezők, ha találnak szabad helyet, az éttermi fogyasztás összegét levonhatják a kikötőhasználati díjból. Találkozom néhány kalózos barátommal is. Molnár Vera a klub életről mesél. Megtudjuk, hogy lassan véget érnek a kifejezetten felnőtteknek rendezett vitorlás táborok, itt a szünidő, jöhetnek a gyerekek. A  jól védett, többnyire hullámmentes Fűzfő-öböl mindig is komoly bázisa volt az utánpótlás nevelésnek. 

Sokan amolyan lepusztult retro kikötőként emlékeznek a Lagunára. Hát nem az! A korszerű vizesblokkok, az épületekben megőrzött hagyománytisztelet, a hatalmas platánok alatt kikötött hajók látványa szinte példa nélküli. Nincs lezárt móló, a lakók, sőt még a vendégek is szabadon sétálhatnak a területen, a bérlők megszokták, el is fogadják a gyerektáborok zsivaját. Ilyen kikötőt nem lehet építeni, mert a múlt tárgyi emlékeit értelmetlen lenne rekonstruálni. 

Fiatal versenyzőként sokat jártam itt. Akkor még Nike FAK néven ismert klub vitorlás telepe 1928-as alapítása óta őrzi egy azóta megszűnt hatalmas iparvállalat támogatásának ereklyéit. Szeretettel gondolok a legendás, rém szigorú kikötő gondnokra Erzsi nénire, akiben mellesleg a telepen nevelkedett Király Zsolti nagymamáját is tisztelhettük.

Az éjszakát a hajón töltöttük, de a felkelő nap első sugarai már a vízen találták a Vidrát, úton hazafelé. Örömmel vettük birtokba az új, szépséges, természetes fából készült deck burkolatunkat. Egy szeretett hajót nem szabad magára hagyni. Mindig van valami, ami cserére, felújításra, vagy fejlesztésre szorul. Idén is elég szép lista vár megvalósításra, remélem találunk megfelelő szakembert.

Anyakikötőnkben az Y-ban korán reggel már nyüzsgő élet fogad. A Tramontána kupára igyekvő hajók iszkolnak kifele a kikötőből, de mi még ráérünk. Úgy tervezzük, hogy bőven elég dél körül indulni, hogy elérjük az Ezüstszalag hagyományos rajt előtti fogadását. Jó ötlet volt, hogy az autót idáig elhoztuk, így kényelmesen átpakolhattuk a bringákat és a kutyakordét. Beültünk a kikötő elegáns kávézójába, ahol áttekintve a meteorológia szomorú szélhiányos előjelzéseit, és úgy döntünk, hogy BonBon kutya nem jöhet velünk. Számára egy szélcsendes verseny nagyobb megpróbáltatás, mint nekünk, akik bármikor tudunk pisilni.

Nem sokkal 3 óra előtt befutunk Földvárra, óvatosan rákötünk az Orpheusra, a gyönyörű 70-es cirkálóra, majd irány a fogadás. Nem tudok elképzelni ennél klasszabb verseny előtti társadalmi eseményt, pedig jártam már számtalan nemzetközi versenyen, EB-ken, VB-ken, sőt részt vehettem egy óceáni átkelő verseny búcsúztató buliján is.  De ez itt nevelő egyesületem a Spartacus panorámás zöld gyepe, körülöttem rég nem látott barátok, ismerősök és olyan vendéglátás, olyan szofisztikált ételsor, amit bármelyik Michelin csillagos séf bármikor, bárhol feltálalhatna. Azt mondják: a legjobb szakács az éhség. Béci akkurátus megnyitó beszéde nyilván nem ezt a célt szolgálta, mindenesetre bőven hagyott időt a gyönyörűen adjusztált étkek elfogyasztására. Sajnos elérkezett a rajt ideje, mennünk kellett, pedig szívesen múlattam volna az időt oly régen fiatal barátaimmal.

Egy ilyen hosszú túraverseny nem a rajt pillanatában dől el, különösen nem egy közel 8 tonnás YS III-as motorsailer számára. Az előnyszámos versenyzés különben sem a kedvencem, leginkább a társaság, a hajók nyüzsgő kavalkádja, látványa ami igazán vonzó számomra. Az Ezüst Szalag felvonultatja a Balaton legszebb arcait, de megvan a veszélye, hogy találkozunk nem várt kellemetlen körülményekkel is. Amitől leginkább féltünk, az az árvaszúnyogok rettenetes rajzása. Ha elkapnak bizony nem eresztenek. Mocskos zöld testükkel bepanírozzák a hajót, különösen a pozíciólámpák környékét. Tudjuk, hogy hasznosak, tudjuk, hogy felhozzák a leülepedett kártékony mérgeket, de ha lehet mégse a mi hajónkon leheljék ki foszforos lelküket. A másik félelmünk a szél hiánya, mert egy lassú hajóval nem biztos, hogy limitidőn belül be tudjuk fejezni a versenyt.

Az előrejelzések nem sok széllel kecsegtettek, de abban lehetett bízni, hogy a termikus parti szél valameddig elrepít bennünket. A rajt pillanatában még volt némi légmozgás, arra elegendő, hogy a mezőny java közel 4 órás veszteglés közben eljusson a Szárszóig. Ekkor megérkezett a várva várt parti szél, kibonthattuk kedves Oxley parasail vitorlánkat és megindultunk Badacsony irányába. A kezdetben 8-9 csomós szél a vártnál előbb gyengülni kezdett, látható volt, hogy újabb szélmentes szakaszokon leszünk kénytelen átvergődni, ezért úgy döntöttem, hogy demokratikusan alávetem magam Ildikó többségi szavazatának belátva, hogy ezt a versenyt már nem fogjuk tudni befejezni - elindultunk haza felé.

Ha belegondolunk, ezt a hétvégét akár totális kudarcként is megélhettük volna, ha a célunk a versenyen való eredményes részvétel.  De nem volt az. 

Hadd lopjam ide Kurt Tepperwein német író bölcs gondolatát:

„A valóságban egyáltalán nincs cél. A látható cél csupán orientációs pont,  amely irányt szab utunknak. A valóságban maga az út a cél, a látható cél pedig csak az út vége, amely egyidejűleg egy új út kezdete.”