Mint minden sportban, a kitesurfben is az különbözteti meg a hobbit a valódi fejlődéstől, hogy van-e közösség, rendszer és visszajelzés. A versenyek épp ezt adják: mércét, fókuszt, és azt az izgalmat, ami miatt az ember hónapokkal vagy évekkel korábban elkezd készülni valamire. A hazai kitesurf az elmúlt huszonöt évben próbált egyre közelebb kerülni ehhez az ideálhoz – néha sikerrel, néha kevésbé. Ezt az utat élem és figyelem belülről, versenyzőként és szervezőként egyaránt – ez a cikk ennek a személyes összefoglalója.

Mint minden sportban, a kitesurfben is vannak rekordok, de kevés dolog mozgatja meg annyira a fantáziát, mint az ugrásmagasság. A látványos “high jump” kultúra sokak szerint hozzájárult ahhoz is, hogy a kitesurf világszinten népszerűbb sport lent mint a klasszikus windsurf: egyszerűen könnyebb azonosulni azzal, amikor valaki több emelet magasságba emelkedik a vízről.

Itthon a helyzet különösen érdekes: a Balaton nem óceán, mégis születtek olyan ugrások, amelyek nemzetközi mércével is tiszteletet parancsolnak. A cikkben áttekintést adunk a hazai rekordok történetéről, miközben a méréshez használt okosezközöket is bemutatjuk.

Február 15-én markáns hidegfront érkezett a Balaton térségébe: hirtelen lehűlés, 1 fok körüli hőmérséklet, és helyenként közel 85 km/h-s széllökések. Az a fajta nap volt, amikor a legtöbben otthonmaradnak, a fanatikusok viszont pont ilyenkor mennek igazán vízre.

Előző – Kössünk bele a kikötőkbe! című - cikkünk vártnál hevesebb fogadtatása arra sarkal, hogy a kikötőépítések körüli indulatvezérelt szellemi paralimpia érvrendszerét harmonizáljam a valósággal. Korábbi írásomban arra próbáltam rávilágítani, hogy a Balatonon, adottságaihoz mérten kevés a hajó és ennek egyik oka, hogy nincs elég olyan kikötő amely többet nyújt mint egy hajótároló

Az lehet, hogy a szörfösök nem tartják túl sokra a kite-osokat, de azt azért nekik is el kell ismerniük, hogy ez az ugrás nem mindennapi.