Idén az Újévre csendes lett a tó és kisimult az ég, de délután még napfényes szélben virtuál bójázhattunk a lellei Bavariakkal az első szilveszteri regattán: 1 hajó helyett végre több is vízen volt 2013. utolsó napján. Verseny volt, boldog és vidám, még ha egy hajó sem vette ugyanazt a bóját…

A tótól nem kellett januárban sem megválnom: míg a városban lassan köddé vált a szürkeség, és az aszfaltszagú estékbe elkezdett belehalni a szél, nekem Füred és Tihany dombjai jutottak. Ahol látszólag ugyanúgy zajlik az élet, csak éppen télen sem fakul ki a fény, és délután futni lehet a Belső-tónál, vagy besétálni a naplementében a vonyókat is akár.

És hát persze bármikor meg lehet látogatni Olimpiát. A 470-t ősszel elraktuk precízen ponyva alá, grószt érintő mindenféle tervekkel, amiket ugyan félresöpört kicsit közben az idő, a karácsonyra kapott kötélseklis spi schott szettel viszont nem kevésszer álmodtam január-februárban – akkor is, amikor a feje tetején állt éppen a világ. Mert állt az idén is: lezártam, átrendeztem, kitakarítottam, újra kezdtem, megpróbáltam, megint átrendeztem, megint lezártam, és úgy tovább, így aztán gyorsan el is telt a február.

Az első tavaszi nap meleg és fényes volt, ennek ellenére nagyon fájt. A vízen elsőként a Melgesek jártak, először csak Csopakról, aztán párban – a genakkeres meneteket nézve március első hétvégéin egyre kevésbé gondoltam hidegnek a 8 fokos vizet a kishajózáshoz… A harmadik hétvégén aztán 3 Melgest néztem Tihany tetejéről homályos távcsövön át – az idő jó lett volna, de Olimpiának mégis várnia kellett rám még néhány napot és éjszakát. 

Aztán egyszer csak hétfő estére spontán összeállt a kép. A szükséges és a notebook mellé béka, neoprén zokni, napszemüveg, mentőmellény. Füred nem adta magát könnyen az előző hetekben, és ez kedden sem lett másképp, de némi bicikliszerelés után ott álltam végül a 470 oldalánál: 20 fok, 10 csomó, napsütés. Most már biztos, hogy idén először március 18-án sójázom be Olimpiát.

A Tihany takarásából lefutó nyugati random, de a vízre érve teljesen egyértelmű csíkokkal mutatta az utat. Minden évben azon gondolkodom az első kishajós napon, hogy tavalyhoz képest mennyivel leszek lassabb, hol leszek gyengébb, vagy éppen ingatag, de idén nem volt baj sem az erőmmel, sem a gyorsaságommal, és a kikötőt elhagyva a balanszot is gyorsan helyre tette néhány fordulónyi állva kormányzás.

Mert igazából az történik, hogy olyan egyszerű és könnyed lesz hirtelen MINDEN, amikor az ember a téli szünet után újra a hajóján áll - és legyen az a hajó akárhány láb, megszűnik azonnal minden, ami fáj. Tökéletes egykezes első napra való nyugati fújt Gödrös és Füred előtt az öbölben: pont annyira pöffös, hogy néha finoman rá kelljen engedni a nagyvitorlára, de közben elég erős ahhoz, hogy 50 kiló hátrahajolhasson az oldalán. Tavaly Olimpiával nagyrészt a másik parton hajóztam, úgyhogy jól esett tanulni a gödrösi partmentét: a Tihany alatt hajolgató szélben a Hajógyár felé meg is lepett néha egy-egy átbukó nyugati. Olimpia gyönyörűen vette az erősödéseket, a téli nagy hallgatás után finoman megdőlve csapta szét maga alatt a vizet.

A víz és a szél minden évszakban csodás, de a partot ritkán látni annál bájosabbnak, mint ezekben a hetekben: a nagyon meleg márciusban idén egyszerre virágzanak a fák - fehértől a sötét rózsaszínig, és tényleg nem csak a mandulák! Visszafelé a strand előtti takarás félkörét meghagytam a kacsáknak, és inkább Zamárdi irányába bőszeleztem ki magamból az elmúlt hónapokban begyűjtött feszüléseket, maradék egyensúlyvesztést, elnyomott gyászt ezen a meséből előkerült napon. A tó az enyém volt és Olimpiáé: a lassan csökkenő pöffökben mindegy lett a kivel, a hogyan, a mikor vagy a kell, csak a folyékony, cselekvő, kizárólagos figyelem maradt, ami a vitorlázásnak jár. Ahogy a Nap lejjebb csúszott és a szél lassan elcsitult, nem számított semmi más, csak az optimális szög, a sebesség, a víz meg a szél - Olimpiával igazi mindigjó, éberségre és türelemre egyszerre tanító első napot kaptunk idén.

Életem legjobb vitorlázásai többkezesek, és sokszor darabokra tépnek. A mezítlábas kedd délutáni egyedüllét végtelen nyugalma után persze ismét a spi schottal álmodtam  többes számban hajnalban, miközben több, mint 20 csomó szórta a levegőbe puha, nagypelyhes, rózsaszín hózáporként Füred összes fájának szirmait a szikrázó napsütés alatt.

Nekem már megintjó… – legyen minél hamarabb nektek is!

Fotó: Juhász Pisti és én