Egy még mindig téli, hóeséses februári vasárnapon, hogy jobb kedvem legyen, előveszem inkább a tavalyi nyár legszebb élményét, amit ajándékba kaptam: a nyílt nap emlékeit a Principessán, és újra lepörgetem magam előtt.

 

 Forró júliusi nap, az idő délelőtt fülledt, délutánra pedig egy frontot jósoltak. A kihajózás előtt izgatott ácsorgás a kikötőben, a barátok a móló végén fényképezésre készen, ragyogó piros ajándék póló a szervezőktől, sündörgés az indulás körül a négy másik meghívottal, akiket velem együtt osztottak be, majd végre vízre szállunk.

Ahogy Rozsda rohan ki velünk a 40km/h végsebességű motoroson a hajógyári kikötőből néha pattogtunk a hullámokon és közben állóképpé merevedő vitorlások mellett suhanunk el, mintha festett háttér előtt igyekeznénk kifelé a Tihanyi-félsziget előtt. Lassan, méltóságteljesen előtűnik a sok fehér túravitorla takarásából a Hercegnő, és ahogy közelebb érünk egyre nagyobbra és nagyobbra nő a Principessa. Felemelő érzés a fölénk tornyosuló kecses hajó és vitorláinak látványa.

 

 

„Mielőtt felmentek, megmutatjuk miről is van szó.” – kiáltja oda Rozsda, ahogy lassítunk. Mi leszünk a trapézon és a szerepünk, hogy egyensúlyban tartsuk a hajót – hallgatom az eligazítást a négy másik vendéggel együtt. Ekkor azt látjuk, hogy a jelenleg a hajón lévő vendégek alatt megdől a trapéz és mélyen alámerülnek a nagy melegben bizonyára jól eső habokban. – „Ó, ezt csak a kedvünkért csinálták.” – kacsint Rozsda. „Na, persze” – kommentálja valaki mellettem a motoroson.

A parton még csak azt kérdezte Laci, hogy ugye olyan cipő van rajtunk, ami elázhat, van váltás nálunk, mert a cipő biztos vizes lesz. A megmerítést látva nem volt kérdés: semmi nem marad szárazon. Nem mintha ez egy cseppet is zavarna vagy eltántorítana minket. Lepke léptekkel már szálltunk is be a hajóba lendületesen az ideiglenes kormányos, Örs bal vállánál, a jobb vállánál pedig a vizes vendégek próbálták elhúzni a fedélzeten töltött perceket lassan lépdelve, szöszmötölve kiszállás közben. Utolsó felszólításként még megkérdezte Zoli, hogy van-e nálunk zsebben telefon vagy bármi vízérzékeny dolog, amit kiküldenénk a motorossal (most hogy láttuk, minden meg lesz merítve), majd felvettük a mentőmellényeket. 

 

 

Boti porondmesterhez illő nagy elánnal köszönt mindenkit a fedélzeten jó vendéglátóként. Kiscsoportos villámfoglalkozásokban egy-egy csapattag elmondja a körülötte lévő két embernek a legfontosabb tudnivalókat a trapézkötél beakasztásának módjáról és a trapézon való működésről. Én Csibétől kapom a kiképzést, mellesleg észreveszi a helytelen eszközhasználatom és meg is fordítja rajtam a két számmal nagyobb vállakra tervezett mentőmellényt, amin nem igazodtam ki, hogy hol az eleje. Lassan összerendeződünk, a Principessások elindítják a hajót, hogy belerázódjunk a menetben levés élményébe, még nekik is volt mit összefésülniük, mert nem a jól begyakorolt csapattagok voltak saját helyükön, így nem rutinból nyomták a fiúk, amellett már reggel 10 óta hajóztatták szponzoraikat, barátaikat, családtagjaikat bármifajta szünet nélkül, én meg a 3 órakor sorra kerülő körbe kerültem be, tehát jócskán fáradtak lehettek akkorra.

Kétfelé oszlott a csapat: egyrészt azokra, akik vitték a hajót, másrészt azokra, akik a vendégekkel foglalkoztak és a trapézon mutatták a miheztartást. Folyamatosan jöttek a technikai utasítások: súlyozz bele, nyújtsd ki a lábad, nagy terpesz, stabil pozíció, egyik kéz hátul, ne engedd el, de ne is görcsölj rá a fogantyúra, ne ülj le a keretre, lépkedj hátra, mint egy pók. Gyakorlatilag ott és menet közben tanultam meg trapézolni, soha nem volt még ilyen tapasztalatom korábban, de a megfelelő instrukciónak és a szakadatlan összpontosításomnak köszönhetően határozottan úgy éreztem, hogy jól csinálom.

Figyelt rám Csibe, folyamatosan bíztatott Boti, aki ott állt a libera szárnyán óvóra emelt kézzel, ugrásra készen, ha valaki visszalendülne a trapézkötélen azt elkaphassa, az egyik állandó csapattag pozíciója volt a trapézon a miheztartás, egyszóval nagyon biztonságban éreztem magam a profik között. Eközben Örs könnyedén kormányzott, Maugli húzta a giga nagy grószt és néha osztotta a többieket annak érdekében, hogy kényelmes hajókázásban legyen részünk és szépen vigyék a hajót az egyre erősödő szélben, Manó rendíthetetlenül csörlőzött, ezzel párhuzamosan előre jelentette a befúvásokat és hogy mit kell majd tennie a trapézosoknak: „Kimegyünk a takarásból, jön egy pöff, aztán kihagyás, de maradj kint!” „Készülj a fordulóra, nem tapossuk le a másikat!” A szélmozgással kapcsolatos előrejelzései miatt azt gondoltam, hogy a sámáni kultúrák jövendőmondói is leckét vehetnének tőle, hogyan kell előre megmondani a közeljövőben bekövetkező természeti eseményeket! 

 

 

A 10. percben beállt az összhang: mi, vendégek ráéreztünk mikor kell lejjebb vagy feljebb lépniük a kereten, figyeltünk egymásra, hogy egyszerre mozogjunk, már nem kellett folyamatosan Botinak karmesterként diktálnia, hogy szárny, egyes, kettes, vissza egyes - amit ő elismerően nyugtázott felénk. Ekkor tudtam kicsit arra is figyelni, hogy jé, száguldunk, mert ideért a front és megélénkült a szél, hogy jé, két-három, néha több méterrel alattam csillog a víz. 

16 csomónál már megjelent az igazi repülés érzés, elkezdett liftezni fel és le a trapéz keret, éreztem, hogy milyen erővel húz az árbocra futó trapézkötél és mennyire számít az összehangolt súlyozás, együttes mozgás a kereten, közben mennyire könnyedén és simán siklik a hajó a vízen. Itt már észreveszem, hogy néha nem veszek levegőt, annyira sűrűn érnek az impulzusok. „Várj, maradj, kell a hús!” – kiáltja Maugli egy szélnyomás kihagyásban. Hús, bizony, nem csoda, hogy a belső szlengben így mondják, minden állandó csapattag fizikumán erősen meglátszik a sok erőnléti edzés, színhús és dudorodó izomkötegek formájában, amik bizony önmagában a spenóttól még nem nőnének, csak a rajzfilmben.

A sebesség élmény, a szél fütyülése előhozta az első siklóernyős felszállásom szabadságának emlékét is. De még mielőtt nagyon belemerültem volna ebbe, a legénység egyeztet valamit egymás közt röviden és tömören, a hajó lassul, nem akarnak velünk tovább száguldozni a frissülő szélben, hogy a fizikai biztonságunkat ne kockáztassák. Egy innen igen kicsinek tűnő, 25 lábas túrahajó utat enged barátságosan, amit a fiúk tisztelettel megköszönnek, nekünk segítenek lejönni a trapézról, és már hallom is: „A vizes vendégeinket kérjük távozzanak balra, hogy a még szárazak érkezhessenek jobbról.” Ezzel vége a látogatásnak, amiből kezdtem akkorra felocsúdni, és csak egy percnek tűnt az egész, úgyhogy a parton persze a levakarhatatlan mosoly kíséretében az volt az első gondolatom: még több ilyen élményt! 

Megértem az adrenalin függőket, erre rá lehet kapni. A Principessa a versenyhajók Forma 1-ese. A nyílt Nap után nem sokkal annyira lecsökkent a vízmélység, hogy nem tudtak kiállni ezzel a kecses, magas, könnyed, gyors és erős hajóval, de lehetett találkozni a legénység kisebb csapataival különböző osztályversenyeken, bajnokságokon, az állandó kormányossal, Rauschenberger Miklóssal pedig szezonon kívül is lehet találkozni, a róla elnevezett versenyzőképző akadémián.

A képek forrása a Principessa facebook oldala.

Őry Beáta