Tavaszi túránk utolsó reggele. Kellemes északiban szeljük a hullámokat. Elmaradnak Siófok szállodái. Hát igen, a hajdani „Ezüstpart". Most  „elátkozott part". Rengetegen nyaraltak itt boldogan heti váltásban, gumimatrac, pöttyös labda, szörf és vízi biciklikölcsönző, szakszervezeti Kánaán. Most pusztuló betontorzók, orrig érő gaz, törött ablakok, rozsdás drótkerítések. Néhol marcona biztonsági őr kandikál ki bódéjából, vagy goromba kutya vicsorog. El innen minél messzebb.

Aztán Zamárdi következik, de minek. Pedig elkelne ide is valami kikötő. Mind kedvtelési, mind biztonsági szempontból, hiszen vihar esetén a „cső" előtt jól jöhet egy menedék. Született is rá terv. Semmi sem lett belőle. Azaz hitvány telek-spekulációnak esett áldozatul. Szégyen, hogy megvolt minden: a terv, a pénz, az akarat. Folyt az engedélyeztetés, és a helyett, hogy úgy vonulnánk be a történelembe, hogy megépíttettük a város hajóállomását, nevünk mellé az kerül: ELPUSKÁZTUK (máshogy is kifejezhettem volna magam)! Bezzeg, randa betonkolosszus wellness szálló az épült, szétzúzva a part látképét. Ja, hogy erre van igény? A jól tejelő vendégek nem kíváncsiak a mocskos, szúnyogos, piócás, hínáros Balatonra. Hát jó, de akkor miért ide kellett rakni?!

Bánatomban hátat is fordítok e szomorú helynek. Beugrunk Füredre, lássak valami szépet is ebben a majom világban. Tagore sétány: a nagy parkoló mögött, volt Kalóz Étterem. Most Medgyessy-Kovács Gyula festőművész műterme, kiállítása, kertjében borozó. Az ujjával keni az olajat a vásznaira, jellegzetes, eredeti, hogy tetszik vagy nem, az már ízlés dolga. Nekem nem igazán az esetem, de pár pohár bor mellett jól elbeszélgettünk. Megtiszteltetés volt számomra, hogy ekkora művész szentelt ránk pár percet. A borok pedig kiváló környékbeli pincékből fakadnak. Érdemes betérni hozzá, ki ne hagyjátok!

Tovább indulunk. Tihany ugye kerülendő az építkezés miatt, ami azóta jóformán semmit nem haladt. Elérjük a „csövet". A bóják már kint vannak, jelzik a hajózó út határait. Vegyük őket komolyan. Átérünk a kompjáraton. Fehér ragyogással fogad a nyugati medence. Április - májusban mindig ez az érzésem. Fehér és üde zöld. A június - július ezüst, míg augusztus - szeptember arany csillogású. Október végén, a szürke száz árnyalatában, nedvesen didereghetünk. És befutunk Földvárra.

A vendéghelyek balra találhatóak a kis móló mögött. Védettek, cölöpösek, de a hajók keresztben állnak a Balatonról nézve, tehát oldalba kapják az északit. Lötyögnek is rendesen alkalomadtán. Mi persze most a saját stégünkhöz állunk. Megjegyzem, minden túrám indulásakor szólok a kikötőmestereknek, hogy mikor érek haza, így lehetőségük van addig vendéghajókat odairányítani. Nagyon szeretik ezt a szokásomat, másnak is ajánlom.

Zoliék kínálata a Csigaházban változatlanul remek, kifizethetőség határáig drágult. És egy jó hírrel fogad: megvette a „Marika Büfét", ami ugye évek óta döglődött. „Bigaház" lett belőle, végre friss oldalas, fűszeres hurka - kolbász, jó bor, hideg sör, udvarias pultosok. Na, így mindjárt más, ide is lehet jönni! Reggel 7 órától nyitva!

De mit lehet itt csinálni? Persze, ha a szabadtéri színpadon van valami kedvünkre való, megnézhetjük. Esetleg felsétálhatunk a magas-partra, ahonnan az egyik legszebb kilátási pontból gyönyörködhetünk a délnyugati medencében. Útba esik egy szerény büfé, itt egy Unicumot szoktam legurítani. Csak üveges italok vannak, meg kemény székek. Távcsövezni viszont lehet, a rév felé. Lefelé jöhetünk a lépcsőn, a turistaúton, de csak saját felelősségre, mert a löszfal a sok esőtől omlik.

Visszaérve a kikötőbe, a „Galambszigeten" is érdemes figyelmesen körülsétálni. A nyugati oldalon, délelőtt, napsütéses időben, láthatunk a nádszálakra felkapaszkodott siklót, vagy kockás kígyót, amint melegszik.

Ha szerencsénk van, még mocsári teknős is kerülhet a szemünk elé. A lényeg, hogy alaposan nézzünk körül, lassan mozogjunk, hogy ne riasszuk el őket.

Szóval, akad azért itt is látnivaló. Ha mindezzel nem elégszünk meg, kölcsönözzünk bringát, vagy szálljunk fel egy megállónyit a vonatra, és látogassunk át Szárszóra. Kedvenc költőm, mintaképem emlékművét látnotok kell. Lehet rajongani érte vagy megbotránkozni, de közömbösnek maradni nem!

Szárszónak is egy a vége, hazaértünk. Most kicsit megpihen a RHEA. Keleti túránk véget ért. És a tavasz is. Következő utunk, már nyári kirándulás lesz, nyugatnak indulunk. De erről majd legközelebb, addig is jó szelet!

Várnai Zseni soraival búcsúzom:

„Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rámragyog, s ölel az illatár!"

Gelencsér György (Merlin)