Mint minden sportban, a kitesurfben is az különbözteti meg a hobbit a valódi fejlődéstől, hogy van-e közösség, rendszer és visszajelzés. A versenyek épp ezt adják: mércét, fókuszt, és azt az izgalmat, ami miatt az ember hónapokkal vagy évekkel korábban elkezd készülni valamire. A hazai kitesurf az elmúlt huszonöt évben próbált egyre közelebb kerülni ehhez az ideálhoz – néha sikerrel, néha kevésbé. Ezt az utat élem és figyelem belülről, versenyzőként és szervezőként egyaránt – ez a cikk ennek a személyes összefoglalója.

Munkatársunk, barátunk szerkesztőségünk megkerülhetetlen személyisége a balatoni túravitorlázás legendás alakja elhajózott.

Hajónk úszik! Temérdek a cucc! Hogy fog ez beférni? Mennyi minden kell a túrázáshoz. Imádom ezt a tavaszi bepakolást. Végül csak sikerül. Indulhatunk! Addig menjünk, ameddig lehet. Balatonunk vízszintje nyolcvanöt centiméter a százhúsz helyett. Tragikus! Egyáltalán hol tudunk kikötni? Júliusban már dagaszthatjuk a sarat. Reménykedjünk a csodában! Énekeljük, hogy „Add már Uram az esőt”.

Ilyenkor szomorúak vagyunk, és fáj elfogadni a tényt: egy remek ember, barát, példakép és legenda felhúzta a kedvenc gennakerét és elhúzott távoli vizekre.