1937–ig tudok hitelt érdemlően visszanyúlni. A nyaralókhoz tartozó tipikus vitorlások a
14 es klinkerjolle, a 14–es túra jolle és mint valódi kirándulóhajó, a 15–ös túrajolle voltak.
Ilyen régi szépségek közé robbantak be a Kalózok. Igen olcsón lehetett hozzájutni a sportegyesületektől versenyre már nem alkalmas testekhez és felszerelésekhez. A „day sailing boats” kategóriájú, nehézkesebben tartható és kezelhető típusokat rohamosan háttérbe szorítva terjedtek el. A háború pusztítása, majd a Rákosi korszak nehézségei az ő karrierjüket is visszavetette.
A „víz- és szélmániás” népek azzal vitorláztak, amivel csak valahogy lehetett, amit össze tudtak barkácsolni sovány anyagi lehetőségeik határait feszegetve. Begyűjtötték a régi padlásokon porosodó, valamire használható vagy átalakítható vackokat. Hol egy törött dingi árboc (ép része még jó lesz egy csónakra), darab kazánlemez (az Isten is svertnek teremtette) … így tovább. Mindennél fontosabb volt, hogy kijussanak a vízre, az imádott Balaton hátán ringatózni. És ezt az érzést nem restellték akár az egyéves csemetéknek is átsugározni. Ha kacatokból gányolva, elcsent lepedőből vagy kiszuperált ejtőernyőselyemből varrt vásznakkal is, de valódi jollék kezdték ismét elfoglalni drága tavunkat. Egy Kalóz maga volt az álom, amely „ötvenhat” után egyre többeknek teljesülhetett be.
Népszerűségük, sikerük minden képzeletet felülmúlt. A „jollék királynője” címmel illettük őket. Sikerességükhöz minden adott volt.
Talán a legfontosabb, hogy igény volt rájuk. Jó, károghatunk, hogy „jobb híján, meg nem volt más elérhető" ... stb., de ami kétségtelen, hogy egy rendkívül jól sikerült hajótípusról volt szó. A versenyzésen túl, végül is mindenre alkalmasnak bizonyult. A klasszikus jolle előnyök mellett, alig szellőben már kormányozhatóan ballagott, mérsékeltben enyhén dőlve siklott, erősben spriccelve rohant, viharosban tajtékokat szelve vágtatott.
Felcseperedett egy korosztály az idősebb nyaralók mellé, akiknek szerelmükké vált a szelek szárnyán repülni, méghozzá úgy, hogy a víz közvetlen közelségét tudják érezni. Lehetett akár az alacsonyvízű nádszéleket „megsturcolni”, bekanyarva csendes öblökbe, meglesni a fészkét vigyázó „fehér bálványt”, a nemeskócsagot, megszámolni hány tojást is őriz. Kedvencem a költőhelyét őrző hattyú gúnár volt, onnan tudtam, van már „monyat”, hogy púpozta a szárnyát, borzolta a tollát, és ha kilobogtattam az orrvitorlát szembefordult és hangosan megsziszegett (nem is voltam annyira vásott kölyök). Mikor már elhagyták a nádból és tollból épített várat, akkor sem lett árva. A következő látványosság az volt, hogy ugyanide költöztek be a vízisiklók vagy kockás kígyók. Imádtuk meglesni, ahogy a nagyok mellett a frissen kikelt, ceruza vékonyságú, szinte giliszták, egymás hegyén–hátán tekergőznek a napon. Ha meg éppen úgy hozta úri kedvünk, beültettük az Ágit meg a Csillát az OKISZ üdülőből, és átlibbentünk Öregtihanyba fagyizni, vagy süteményezni egyet. Nagy királyok voltunk ám!
Lényeges még, hogy lehetett hol tartani. A parti telkek előtt, a legtöbb helyen védett öblöt és lejáró stéget alakítottak ki. Méghozzá a tulajdonos, a távolabbi utcákban lakó nyaralótársakkal közösen. A hajókat ezekben kötötték ki, biztonságban, felügyelet mellett, méghozzá bármi féle anyagi ellenszolgáltatás nélkül (leszámítva a hétvégi fagyit és Bambit, amit azért kaptam, mert hétközben eső esetén kimertem, vagy sirálykaka mentesítettem a teknőket).
Nem mellékes körülmény, hogy a szerelékeket is el lehetett helyezni. A nehezebb cuccok (kormánylapát, svert, horgony, evezők, vízmerő, baum … stb) nyugodtan maradhattak a hajóban, nem bántotta senki. A vásznak és a mozgó kötelek elfértek egy nagyobb hátizsákban, illetve a parti nyaralóban akadt egy szeglet, ahol hozzáférhető módon pihenhettek. Csak be kellett sétálni a combig se érő vízbe, felrántani a rongyot, és usgyi, ki a tóra. Alig tíz percet vett igénybe. Száz szónak is egy a vége, igen egyszerű és kényelmes volt, akár egy röpke órácskára is érdemes volt kifutni. A Kalózok dicsőségét azóta „elfújta a szél”.
A világunk eleinte szép lassan, majd rohamos hirtelenséggel, szinte minden téren megváltozott.
Megjelentek a konkurensek, úgy mint a 420–as és a 470-es. Bár még megvan a Kalóz, mint nemzetközi osztály, érzésem szerint, a versenyzők töredéke választja magáénak. A modern hajók sokkal gyorsabbak, korszerűbbek. Ezzel ugyan szöges ellentétet mutatnak a statisztikák, melyek szerint máig is az egyik legnépszerűbb versenyosztály, momentán a második helyen van a Finn dingi mögött. Légyen így. Viszont egy életem, egy halálom, a látvány teljesen mást mutat, azaz sehol egy árva Kalóz, ami csak úgyból vitorlázgatna.
Az új tulajdonosok fele foglalkozik a Balatonnal. Még a partra sem mennek le, elvannak a geometriai pontosságúra nyírt kertjükben a medence körül. Néha grillezgetnek, zenélgetnek, eltévéznek–videóznak. Aztán, ha jó árat kínálnak érte, eladják, vesznek egy reprezentatívabbat valahol egy festői hegyoldalban. Ugyanúgy ott is jól érzik magukat, talán még jobban, mert kevesebb a szúnyog. Semmi sem köti őket a „magyar tengerhez”.
Más „újhús”, pénze is van, ráadásul jó ember, természet szerető, olyan, akit rabul ejtett a Balaton szépsége. Vitorlás kishajó vezetői képesítést is szerzett. Ez azonban a Kalózozáshoz édes kevés. Jó, ha az anyatejjel szívja magába valaki. A szél legkisebb rezdülését kell érezni, együtt lélegezni a hajó testével, összenőni a kormánnyal, eggyé lenni a hullámokkal. Na, itt fejezzük be. Újdonsült haverunk művelt, inteligens ember lévén tisztában van saját korlátaival. Inkább vesz egy tőkesúlyosat, ha már úgyis valamelyik nagy kikötőbe kell strabancolni. Pláne, hogy egy vadi új műanyag Kalóz 2.200.000 Ft (jó, hozzá lehet jutni már 300.000 Ft–tól egész jó darabokhoz használtan), annyiért már „nagyhajót” adnak, amivel túrázni lehet, és még rosszabb időben is hajózható. A tárolás persze jóval drágább, de biztonságosabban el tudja vezetgetni. Még társaságot is vihet.
Aki „vitorlázó telkesgazda” megmaradt, talán az járt pórul igazán. Pláne, ha még egy imádott Kalózt is magáénak tudhatott. Az életterét vesztette el azzal, hogy feltöltötték a partokat, kipusztítva a nádasokat, rideg „betonteknőt” alkottak. Nem lehetett ugyanis hol kibójázni. Egy darabig keresgették a rosszabbnál rosszabb megoldásokat. Több kilométerre még meglévő nádöböl az utcavégekben. Környező telektulajdonosok elutálták őket. Nyilvános jollekikötő Zamárdiban, úgy 100.000 Ft egy évre, se WC, se őrzés, lopnak mindent, ami mozdítható vagy letörhető. Ha van egy zárható kabin, talán nem barmolják fel. Mindenesetre kalózosoknak, takaróponyva ide, kirámolás oda, felejtős. Balatonföldvár BHZRT kikötő. Ugyan 110.000 Ft költségért elvan egész nyáron, de az is vagy nyolc kilométer (országúton), tehát autóba kell ülni, nyista fröccs egész nap. Van két beton rámpa a szabadstrandon, jaj de jó. Utánfutóval rá lehet állni, csörlővel le–fel tekerhető, haza lehet húzni azt a háromszáz métert, cuccostul, hurrá! Ja, hogy felállított árboccal nem fér el a villanyvezetékek alatt?! Ez már alapvető gond, hiszen a Kalóz talán egyetlen hátránya, hogy az árbocot bedugni baromi nehéz. Még könnyebb a testet élére állítani, megtartani, vízszintesen beültetni, feszítőket bekötni, majd felállítani. Ja, ehhez is legalább öt tagbaszakadt férfi ereje kell! Normál esetben megoldhatatlan.
Akkor tehát „megfőtt a pacal”? A jolle királynő elvesztette minden báját, vonzerejét? Elaggott, ráncossá vénült? Haszontalanná lett, kiment a divatból? Tarthatatlanná, vállalhatatlaná vált? Nézzünk még két, élet alkotta példát is:
Kedves barátom (és volt munkatársam) 2010 tavaszán, kedvező áron vett egy tökéletes állapotban lévőt Balatonfüreden, tokkal–vonóval. Nagy örömmel együtt vittük át Zamárdiba, a kiskikötőbe, ahol helyet bérelt a szezonra. A felszereléseit és trélerét nálam helyezte el a nyaralóban, ami a kikötőtől úgy negyedórás sétányira fekszik. De szép a világ, mindenki boldog! És mi lett belőle? Egész nyáron, ha háromszor–négyszer tudott a barátnőjével kifutni. Az én kisebbik fiam járkált vele, amikor csak tehette. Októberben partra húztuk, és a telken teleltettük. Következő évre már nem bérelt helyet, mondván: nem tudják kihasználni. Eredménytelenül próbáltuk eladni, végül kölcsönadta egy vitorlásiskolának, ahol azóta sem igen használják. A háromkerekű, meglehetősen otromba hajókocsi pedig azóta is a kertemben rozsdásodik.
Révfülöp, Rick Csaba (vajon miért kerülnek elő mindig ugyanazok a nevek, amikor a Balatonért vagy a hajókért kell tenni valamit). Szembetűnő volt számomra, hogy ebben a kikötőben mindig is számos Kalóz lógott, illetve jöttek–mentek. A bal oldali kép 2008–ban készült, míg a jobb oldali 2013–ban. Vajon hová lettek?!
Talán a legjobb, ha változtatás nélkül idézem szavait: „nálam jelenleg 2 db Kalóz van, abból az egyik a műhelyben, mert most újul fel és Lellén fog lakni, ha elkészül, a másik, már évek óta a parton. Mindkettő fából készült, és a dolog pikantériája, hogy a parton lévőt is én újítottam fel, úgy nyolc éve. Vitéznek hívják és egy ismerősömnek készült. Miután vízre tettük Keszthelyen a ládagyári kikötőben, rá se nézett, néha én igazítottam meg rajta a ponyvát. Aztán meguntam a dolgot, visszaadtam a pénzét és még egy keveset hozzá és visszavettem a hajót. Ekkor jött a mostani tulajdonosa, akinek megtetszett ez a szép mahagóni hajó és megvette tőlem. De a sorsa nem változott: sajnos neki is csak megtetszett, ő sem használja egyáltalán, immár második éve még csak le sem teszi a vízre. Időközben persze a beázások miatt dolgozni kellene vele, de úgy döntöttem, én nem. Fáj a szíven a sok munkámért, amit ennyire becsülnek csak. Remélem, más lesz a sorsa annak, ami a műhelyben van. Még áprilisban bőven dolgoznom kell rajta, így lehet, hogy még Te is találkozol vele.”
Csak egyet tudok hozzátenni: „No Comment”.
Vonjuk le tehát a végkövetkeztetést, miszerint mind a Kalózoknak, mind a jolle vitorlázásnak vége? Eljárt felettük az idő, kutyának sem kell, földet rá?
Hát NEM!!! És megint csak NEM!!! A meccs még nem ért véget, nem hallottam a hármas sípszót!
Mert nem csak hiszem, hanem tudom, hogy van még igény és akarat. Léteznek olyan fiatalok, idősek, akik nem sajnálják az időt–pénzt–munkát a pusztulásnak indult jószágok felújítására, meglévő hajók megóvására (fogadkozhatsz drága Csabám, úgysem tartod meg). És máig is léteznek még csendes öblök, ahol otthonra lehet lelni.
Megadta nekem a sors azt a kegyet, hogy beszélgethettem Koczka Terivel, mint első magyar földkerülő vitorlázó hölggyel. Gondolatai, tapasztalatai példa értékűek voltak számomra. Vízparti iskolák, máshol természetes, hogy az összevont tornaórákat vitorlázással töltik a gyerekek. Akkor nálunk miért nem? Ja, hogy krétára sincs pénz, az nem ok. Meg kell teremteni! Alapigazság, hát rajta. Nincsenek rámpák? Akkor építeni kell, központilag, nagy tételben legyártva, ahol csak lehet. Aztán vannak még őrült „nagyhajó” tulajdonosok, akik megtehetik, tartanak pluszban még egy Kalózt is a kikötőben. Csak azért is!
MERT KALÓZOZNI ANNYIRA JÓ!
