Kedvenc osztályom, a J24 sokáig tartotta bennem a nagyhajós lelket, helyet kínálva a Kékszalag és a Bajnokság küzdelmeire. A Szalagot nagyon szerettem, mert azon túl, hogy a világ legszebb taván, a telihold fényében hatalmas mezőnyben vitorlázhattam, valahogy mindig sikerült – osztályon belül - az első négy hely valamelyikére befutnom. Mégsem voltam túlzottan motivált, amikor Winky barátom meghívott az idei eseményre. Tisztes eredményre nem számíthattam, gyakorlás nélkül nem is elegáns beülni ebbe a nagyon is technikás hajócskába. A társaság kedvéért mégis igent mondtam, és szerda délután már ott kapargattam az algát az egyébként vízen tartott hajó fenekéről. Mivel a teljes létszám csak estére tudott összeállni, ezért és a totális szélcsend okán is motoros üzemmódban közelítettük Füredet. Úgy döntöttünk, hogy idén sem húzunk új vitorlát – nincs is – de egy gyors árbocmászással upgrade-eltük a széljelző hiányzó reflektív szárnyacskáit.



A nevezési procedúrát semmi pénzért ki nem hagynám. Itt lehet találkozni baráttal, ellenféllel, kedves önkéntesek hadával, örvendezni, jókat morogni, összesúgni, kibeszélni, dicsekedni és panaszkodni, kinek mi áll jól. Talán az egyre ütősebb Vihar regisztráció, talán a némileg csökkenő hajószám, de lehet, hogy a rendezők valóban profi felkészültsége tette lehetővé, hogy gyakorlatilag érdemi sorállás nélkül mindenki teljesíthette a feltételeket. A névadó Árkád üzletközpont valóban nívós és praktikus ajándékkal kedveskedett, nem úgy a rajtszám matrica gyártója, aki fekete alapú ragacsával letörölhetetlen emléket hagyott a hajókon.



A nevezési folyamat minden évben kihozza belőlem a harcos civil aktivistát, aki képtelen belenyugodni a kötelezően előírt, akkreditációs alapon nyugvó sportorvosi engedélyeztetés értelmetlenségébe. Nem az orvosok ellen ágálok, hanem egy olyan ellenőrzési rendszer ellen, ahol kizárják az egyén egészségi állapotát igazán ismerő háziorvost és a jogokat egy olyan doktorra ruházzák, aki többnyire nem is látta korábban a célszemélyt. Arról nem is beszélnék, hogy a világon nincs hasonló tortúra, és itthon sem követelnek hasonló szigorral olyan sporteseményeken, mint a tízezreket mozgató városi maratonon, vagy egy Balatonátúszáson. Ja kérem, azok szabadidős tömeg megmozdulások – szokták volt mondani –, de akkor a Kékszalag mitől más?
Idén is volt egy halvány próbálkozásom, hogy néhány MVSZ elnökségi tagot belekényszerítsek eretnek gondolataim követésébe, de a mindenható Sporttörvény tiszteletét nem tudtam fellazítani.

A Vihar rendszer július 7-ig adott menlevelet, mert valahogy még tavaly el tudtam fogadtatni valami alternatív intézmény – nem háziorvos – igazolását. Soha nem csaltam, mindig volt valami orvosilag támogatott igazolásom, de a sportorvosi rendszerbe nem voltam hajlandó bekényszerülni. Nem próbáltam a kapocs fűzött kékkönyv lapjait cserélgetni, nem csináltam hamis bélyegzőt és most sem töltöttem fel más könyvéről készült fotót.
Idén nem volt semmilyen izgalom, túl könnyen legalizáltam magam, ezért elhatároztam, hogy ha már nem kényszerítenek, a könyvem is érvényes, akkor itt a ragyogó alkalom, hogy elmenjek egy valódi sportorvoshoz. Amíg barátaim a Sekliben múlatták az időt, addig én a saját határaimat feszegetve - pusztán kalandvágyból - alávetettem magam egy magas szintű egészségügyi felülvizsgálatnak.



A füredi intézmény este 9-ig tartott nyitva, de nagy szerencsémre még sikerült bejutnom, pedig talán a 10 óra is elmúlt. A vizsgálat során a legtöbb időt egy olyan anamnézis nyilatkozat kitöltése igényelte, amely végén – büntethetőségem tudatában - gyakorlatilag magam is igazolhattam volna az alkalmasságomat. Azért volt vérnyomásmérés, szívhangfigyelés is, majd a vizsgálat ellenértékének rendezését követően bekerült a könyvembe egy valódi, minden kétséget kizáró csodapecsét. Azt is megtudtam, hogy egy olyan listára is felkerültem, ami lehetővé teszi, hogy kékkönyv nélkül is nyilvánvaló lesz egészségügyi alkalmasságom a vitorlássport kihívásaival szemben!


Igen jó érzéssel tértem nyugovóra, tudván tudva, hogy ezen a versenyen duplán is alkalmas vagyok a részvételre.
Reggel kicsit megkésve löktük el a partot, mert szegény segédmotorunk is javításra szorult, így csak fél 9 körül vágtunk neki a kalandnak. Föl-alá rohangáltunk a rajtvonalon, nehezen találva biztos támpontot az Észak vs Dél dilemmában. Középtájról nagy lendülettel egy 8m OD orrához simulva igen kedvező pozíciót szereztünk, Alsóőrsig vezetve az osztály mezőnyét. Kenesére 1 óra körül 3.-ként érkeztünk, Siófokon is megőrizve a pozíciót, amit a csőig el is vesztettünk, de a 4. helyen is jól éreztük magunkat. A nyugati medencében már a parti szél terelt minket Lelle vonaláig, ahol az időközben beérkező ÉK-K–i szél becsalt minket a középvízre. Az éjszakában rábíztuk magunkat a spinakkerre, arra mentünk, amerre húzott, ha lazult a kötél, egy gyors halz visszaterelt minket a frissülő zónába. Keszthelyen már 2.-ként érkeztünk és ezt a helyet talán Szemesig meg is tudtuk őrizni, amíg a szélsebes Farkas egység ki nem bújt laza szorításunkból. Ez a Keszthelytől a csőig tartó kifújt szeles cirkálás, vörösen izzó napfelkeltével életre szóló nyomot hagyott a csapatban. A bronzérem a kilenc hajós J24 mezőnyben az elvártnál is jobb eredmény, nem is tudom jövőre, képes leszek-e nemet mondani.

A verseny során, mint sokan mások, mi is bekapcsolódtunk a porthole.hu felületén megjelenő képek, beszámolók küldésébe. Sokat köszönhetünk Őry Beának, aki az oldalra kikerülő anyagokat terelgette, miközben folyamatosan tolta a versenyről kapott friss információkat.
Miközben a Kékszalag, mint verseny soha nem látott publicitást kapott, az információk tudatos, hatékony terítésére nem jutott kellő figyelem. Jó dolog a televíziós közvetítés, de nagyságrenddel nagyobb az igény a mobileszközökön elérhető információkra. A verseny idejére felturbózott kekszalag.hu igényes felülete önmagában nem képes bevonzani az érdeklődő, infóéhes tömegeket, ha az ismert, hagyományosan nagy látogatottságú portálokat a szervezők nem képesek, vagy nem hajlandóak időben becsatornázni. A magára hagyott online médiumok önálló közvetítései színesítették a palettát, de egyben meg is osztották a figyelmet.

Jól vizsgázott a díjkiosztó új helyszíne. Soha még ilyen pörgős, lendületes és látványos záróprogramot nem láttam. Elegendő ülőhely, árnyék, fotózható díjazottak és kitűnő közvetítés jellemezte a programot. Talán a hangerő volt némileg - na jó, brutálisan - túlméretezett. Csak remélni tudom, hogy a szívkórház intenzív osztályán nem érezték ugyanazt az ápoltak, mint én a nézőtér közepén.
Az utcabál brilliáns ötletnek bizonyult. A korábbi években néptelen fülledt sátorban az igényes élő zene sem tudott tömegeket becsalni. A Kékszalag éjszakája feltette a koronát erre a különleges versenyre.