Mint minden évben, most is hetekkel előre elkezdtem készülni lélekben a június 11-i Keszthely-Kenese szóló versenyre. Ez egy remek, jól szervezett verseny: mindenkinek csak ajánlani tudom, aki eléggé felkészült ahhoz, hogy egymaga hosszában végighajózza a Balatont, versenykörülmények között.
A versenyt immár második éve megelőzi a Go-West Kupa (Tihany-Keszthely négykezes), ami jó apropó egyrészt a hajó Keszthelyre való levitelére, valamint egy kis ráhangolódásra. Így csütörtök délután Gyöngyösi Gábor barátommal áthajóztunk a THE kikötőbe, lévén a reggel nyolc órai rajt azért kicsit korai.  Az előrejelzés nem kecsegtetett sok jóval: csendes esőt mondott, kevés vagy zéró széllel. Emiatt úgy döntöttünk, hogy még este felhúzzuk és bekészítjük a Code 0-t: idén még nem volt fenn, derüljön ki időben, ha valami nem klappol. Ez így is történt: lengedezett egy kis esti szellő, így amikor felhúzásnál kicsit belekapott a rongyba a szél, Gábor utánanyúlt, és azzal a lendülettel két-három, kb méteres vízszintes hasadás keletkezett a vásznon (sajnos egy 8 éves Mylar-Glass vitorla már nem bírja a gyűrődést, az utolsókat rúgja…). No, mit lehet ilyenkor tenni: levettük, ki a fűre és szürke ragasztóval szép krokodilharapás mintában megragasztottuk. Ezután feltekertük, felhúztuk és rövid fohászt küldtünk a szelek isteneinek, hogy kibírja a holnapot. Majd pár pohár után nyugovóra tértünk.
Másnap reggel kivételesen bejött az előrejelzés: csendes eső volt kevés széllel. A rajt a THE előtti vízterületen volt, ahol már gyülekeztek a korábbi egykezesekről ismert hajók és szólisták. Mi a NUA311 méreteiből adódóan a 10 méteres nyitott kategóriában indultunk, nem volt valami nagy mezőny: négy hajót számoltunk a kategóriánkban, egy J92-t, a Beer-ci nevű Dixie32-t és egy ELAN 31-et. Így jó eséllyel dobogós helyre számítottunk, de persze azért az aranyat céloztuk meg… Ez az ábránd hamar elszaladt: régi rossz szokásom szerint eltököltem a döntést a genakker felhúzásával kapcsolatban, így azt csak a cső után élesítettük. Akik felhúzták, elszaladtak, persze a J is, akiről az elején azt gondoltuk, hogy azért megszoríthat bennünket. Ehhez képest együtt mentek az élmezőnnyel, mi pedig a Dixie-vel meccseltük a csőben fej-fej mellett… Persze később megindultunk mi is, de addigra már elment a hajó mind konkrét, mind átvitt értelemben véve.
A nyugati medencében szerencsére végig kitartott a szél, néhány vitorlacserével, Badacsony előtti lavórral és kis esővel sikerült eljutnunk a györöki csücsökig, ahol is a szokásos keszthelyi gyengülés fogadott, ráadásul szemből. Végül sikerült még a teljes leállás előtt befutnunk második 10 méteresként. Kikötés, kis pakolás, vacsora és eredményhirdetés után átadtam Gábort a családjának, és elkezdtem készülődni a másnapra, hogy reggel minél kevesebb dolog várjon rám.


Reggel fél6-kor kelés, 6-kor reggelivel egybekötött kormányosi értekezlet. Toronyi András ellát minket a szükséges tudnivalókkal, azután mindenki elindul a dolgára készülődni a 9:00-ás rajtra. Hajnalban még lengedezett némi szél, de fél 9-re szinte teljesen eláll. Az előrejelzés szerint dél-délnyugati várható, azonban ebből a rajt előtt még semmi nem látszik, ami nulla fúj, az pedig inkább délkeleti. Mivel a rajt előtt közvetlen szinte teljes a szélcsend, ráállok a rajtvonalra, így a lövés pillanatában legalább tiszta szél(csend)del tudok indulni. Mivel korábban eldöntöttem, hogy hiszek az előrejelzésnek, elindulok a déli part felé, így talán sikerül a többiek előtt megkapnom a szelet. Számításom bejön, kb. egy óra vergődés után az élmezőnnyel, első 10 méteresként tudok elindulni a közben frissülő déli, majd délnyugati széllel. Mivel a jött délnyugati-nyugati szél állandósulni látszik, ezúttal nem tökölök, genakkert húzok kb. egy időben a többiekkel. Így jó sebességgel elindulok irányra.
Bár eddig is figyeltem a többi 10 méterest, most van időm felmérni, hogy hogyan is állunk. A rajttaktikám meghozta eredményét és első vagyok kategóriában (afelől nem is volt kétségem, hogy a versenyre tervezett könnyű 8m-esek játékába – Flaar26, Code8-ok és társaik, kitűnő vitorlázókkal a fedélzeten – nem nagyon tudok beleszólni, bár jelenleg együtt megyek velük, hurrá!!!). Nekem most a 10 méteresekre kell figyelnem: azt veszem észre, hogy a J92 is ügyesen kimászott a keszthelyi lavórból, és jön rám. A többieket (a két ELAN-t, Solymosi Imrét a First 34.7-ével, valamint Salánki Tamás barátomat a Hanse315-tel) nem látom, de eléggé biztosan tudom őket magam mögött. Így belátom, ha kategóriát nyerni akarok, akkor a piros genakkeres J92-es srácra kell koncentrálnom. Látszik, hogy ha tartom az eddigi ejtett menetet, akkor nem sok esélyem van: bár valamivel nagyobb a bőszeles vásznam az övénél, gyenge szél van és közel egy tonnával nehezebb vagyok (ha stimmelnek a J gyári adatok, amit még tegnap este megnéztem, miután ők nyerték a Go-Westet). Nincs mit tenni, el kell kezdenem a kihozni a maximumot a jelenlegi bőszeles genakkeres tudásomból, azaz élesedni, felgyorsulni, beleejteni, tartani a sebességet a látszólagos szelemmel és így tovább. Plusz, figyelni a fel- és lepörgéseket, arra vitorlázni. Mindez persze sok hauzolással jár, ami egyedül azért kockázatos, mert ha berépázok, akkor az elég nagy időveszteség, míg kitisztázom… (megjegyzem még, hogy a hátszél mindig is gyengém volt az egyéb versenyeken, így gondolatban azt mondtam magamnak, hogy 1.: csak így tudom tartani a J-ét, 2.: ha így is elmegy, legalább gyakoroltam egy jót…).


Nem akarom szaporítani a szót, de így tudok olyan sebességet produkálni, hogy tartom a J-t, sőt, távolodik, versenyben vagyok a Code8 hajókkal, szóval hajrá… Zánka után sikerül megcsinálnom egy hauzolásnál az első – és verseny alatti egyetlen – répámat, de viszonylag gyorsan (kb. 5 perc) sikerült kitisztáznom (ehhez mondjuk félig le kell engednem a genakkert, kicsit halászom is, mert vízbe ment, de megoldom).
Szóval, egész jól megy ez a taktika a csőig, ahol kicsit túltolom a negatív takkot, így élesen, eléggé küzdősen, de 7 csomó környéki sebességgel megyek át a csövön… A cső utáni zavarosban kicsit rámjön a J92, de folytatom a taktikámat, annyi különbséggel, hogy most már folyamatosan figyelem, nehogy lelépjen valami privát széllel. Mindeközben az északi part kezd felhősödni és beborulni, látszik, hogy valami készül onnan. Az eddigi gyenge hátszél azonban továbbra is kitart, ezért úgy döntök, marad fenn a genakker. Látom, hogy a J elindul északnak (ahogy az élmezőny is), így elkísérem, nehogy ő kapja meg először a frissülést és lekerüljön… Így szépen felegerészünk egészen az északi part alá pár száz méterre. Figyelem a J-t, jön utánam, valamint figyelem Fűzfőt, de ott sajnos nincs hajó, amiről levehetném, hogy milyen ott a szél, mert most már nagyon sanszos, hogy jön valami (a többiek jóval délebbre előttünk-alattunk, továbbra is bőszeles vászonnal.) Minden idegszálammal felkészülök arra, hogy időben le tudjam reagálni a szélváltót. Ami pechemre olyan gyorsan jön, hogy pár másodperc alatt szembevág vagy 20+ csomóval, nincs időm hátszélbe ejteni és levenni a bőszeles vásznat, így a hajó elkezd fetrengeni. Aki már volt hasonló helyzetben, az tudja, hogy fetrengésből úgy kijönni, hogy valamelyik kötelet el ne dobnánk, szinte lehetetlen. Én ösztönösen a b’megkékhez nyúlok, mivel egyrészt ez a beidegződés, másrészt bennem van a versenydrukk, hogy a grosz alatt lekapom a genakkert és aztán tovább. Szépen elkezd kifutni a kötél, azután egy hatalmas rántás (megcsomósodik a kötél és megakad), ez elég is az árbocnak, hogy megköszönje az eddigi közreműködését és lebólintson a teteje a baum mellé… Én meg nézek bambán, először nem hiszem el. Első gondolatom, hogy „No, ennyit az első helyemről”. Azután a második az, hogy ennek fele se tréfa, mentsük, ami menthető… Genakker, vorstag, Code 0 és kötelek a vízben, grosz ugye még fenn, ami döntögeti a hajót a hullámokon… Közben persze elmegy a J mellettem, az a pár száz méter előnyöm most neki fizet: én kapom meg előbb a szembefújást, így neki van ideje lekapni a rongyot, és fokra váltani…


A következő fél órám nem kerül be a top-kedvenc tevékenységeim közé: kihalászok mindent vízből, rögzítem az ide-oda kalimpáló árboccsúcsot, plusz a felbával ideiglenes vorstagot eszkábálok, nehogy tovább dőljön az egész kóceráj. Az biztos, hogy volt már vidámabb időtöltésem is viharos szélben a vízen.

Itt kell megjegyeznem, hogy a Havaria után pár perce már ott is van a rendőrségi motoros, kérdik, minden ok-e? Mondom, velem igen, a hajót meg látják… Kérdik üzemképes-e a motor. Mondom, valószínűleg igen, de addig nem indítok, amíg mindenem a vízben... Mondják, hogy ha ura vagyok a helyzetnek, akkor ők inkább mennének a dolgukra, másnak nagyobb szüksége lehet rájuk a viharos körülmények között… Mondom, persze. Ezúton is köszönöm, hogy ilyen hamar reagáltak!
Szintén még halászat közben megérkezik az egyik rendezőmotoros, aki ezután végigkíséri a tevékenységemet, valamint sikeres motorindítás után az utamat a hazai BFYC felé, ami egyébként a cél is lett volna. Útközben pár telefon: szeretteimnek, hogy én OK vagyok (nehogy a hírekből tudják meg és halálra aggódják magukat), a BFYC-be a barátaimnak, hogy készüljenek fel a fogadásomra, amit nem egészen így terveztem.
A kikötőben már csendesebb a szél, a barátaim vagy tízen ott várnak a belső partfalnál. Segítenek kikötni és bámulatos gyorsasággal nekiesünk a szerelésnek: valahogy le kell kapni a groszt, mielőtt a nyugati irányból jelzett (és látszó) vihar lecsap. Nem tudom, mennyi idő telik el eközben, mert a fáradság, barátaim részéről megtapasztalt segítség és gondoskodás, valamint a most kijövő sokk hatására már kicsit elvesztem az időérzékemet. Lényeg az, hogy épp végzünk, mire megkapjuk a vihart. Mivel ma már nem tudunk többet tenni, estére már csak a vacsora és az élmények elmesélése marad…


Vasárnap korán kelek, hogy a díjkiosztó előtt elő tudjam készíteni az árbocot daruzásra, így a délelőtt továbbra is szereléssel telik. 11 óra felé elkezdenek megjelenni a versenyzőtársaim is. A díjkiosztó előtt mindegyiküknek van hozzám egy jó szava, illetve érdeklődve hallgatják a történetet. Persze nem csak ez a téma: felidézzük a verseny pillanatait is. Délben díjkiosztó, gratulálunk a győzteseknek és persze minden résztvevőnek. Ezután jön el az a pillanat, ami miatt muszáj volt megírnom ezt a cikket, és ami a sportszerűség és a bajtársiasság iskolapéldája:

Koncz Ádám, a J92 kormányosa odajön hozzám, átnyújtja a 10m kategória aranyérmét, és így szól (vagy valami ilyesmit, a meghatottságtól nem emlékszem egész pontosan): „Az egész versenyen nem tudtam fogást találni rajtad, számomra te vagy a győztes, így kérlek fogadd el…” Habogok valamit, hogy hát nem, ezt a célig játsszák, meg, hogy ez technikai sport, de letrompfol, hogy nem érdekli, ha nem fogadom el, elküldi postán, így persze el kell fogadnom. És kezemben az éremmel majdhogynem kicsordul a könnyem… még szerencse, hogy ilyen fasza kemény gyerek vagyok és végül nem…

Ádám, köszönöm neked! Valamikor én is át szeretném adni Neked az én ajándékomat, hiszen biztos találkozunk még valamilyen versenyen… Hát kb. ennyi a történet.


Köszönöm a Jóistenkének, hogy nem a fejemre esett a cucc, így csak anyagi kár jelentkezett; a szervezőknek, akik egyből ott voltak biztosítani; a vízirendőröknek, akik tették a dolgukat (és teszik folyamatosan); Ádámnak; valamint végül, de nem utolsósorban BFYC-beli kikötőtársaimnak: Téli Attila kikötővezetőnek és csapatának, Süsi barátomnak, Szentiványi Iminek, Ildikónak és Adriennek, Joób Gábornak és Évának és mindenkinek, aki segített!
Kívánom mindenkinek, hogy ne érje ilyen baleset! De ha ne adj’ Isten bekövetkezik, akkor legalább ilyen - végül is - szerencsés kimenetelű legyen (értsd: ne legyen személyi sérülés), valamint hasonló tapasztalatokkal gazdagodjon sportszerűségből és barátságból!

Szakonyi Csaba
TAXI

fotók: Cserta Gábor, Koncz Ádám