Fülemben csengenek Horváth Piroska sorai. Utolsó túrájára indul a RHEA. A legszebb talán, így október közepén a tó, legalább is, ami a színek orgiáját illeti. Milyen fura hangulat. Szinte más tájon járok, mint nyáron. A parti sétányokon, mólókon sehol egy teremtett lélek, leszámítva pár mogorva horgászt, amint botjaikat vigyázzák. Pedig gyönyörű a kék víz, szikrázó napsütés, enyhe, de húzós szellő.

Szemesi kikötőben síri csönd, csak pár sárga falevelet sodorgat a szél. Minden zárva, bedeszkázva. A „Hal Álom" padjain iszogat néhány helybéli. Ők még kitartanak, talán egész télen. Jó, hát friss sült halat azért lehet eszegetni. Vitorlázunk is tovább, hisz alkonyatig lehet kint maradni, aztán „fagyhalál". Elérünk Boglárra. Nicsak, egyik hajón még „laknak". És a „rapsicok" sorban pöfögnek kifelé csupasz „célbárkáikkal", temérdek horgukkal abajgatni a márgásban vermelni készülő süllőket.

A kikötői krimó az egyedüli, ami hívogat. Egész télen üzemelnek. És még tűrhető választékban kajákat is adnak bőségesen. Itt tehát nem fenyeget az éhhalál. Bezzeg a csilivili Paletta (ami rátelepedett kedvenc társalgónkra) csontra bepakolva. Pedig szívesen betértünk volna, mondjuk némi forralt borra, valami rágcsával. Úgy tűnik, két hónap alatt megvolt a haszon, tovább nem éri meg. A kései túrázók magukra vessenek, miért nem jöttek főszezonban, most már fityiszt az orrukra!

Mondanom sem kell, kedvenc kápolnáink, kiállításaink is kifújtak augusztus végén. Ki is menne oda ilyenkor?! A „Gömb kilátóba" azért fel lehet sétálni. Felejthetetlen az alkonyati ködös panoráma.

Reggel uzsgyi, lássuk Fonyódot. Befutásnál Balázs integet, van üres hely a szigeti oldalon. Jól esik a kedvessége, odafigyelése, köszönjük szépen. „Kis mókus" mellett beszélgetünk. Jóval kevesebb volt az idén a vendég hajó, fizetős kuncsaft meg alig. Találgatjuk az okokat, igen okosak vagyunk, de igazán nem tudunk rá magyarázatot. Meg arra sem, hogy hol tudnánk ebédelni. A közforgalmú beszálló melletti teret övező temérdek büfé, egytől egyig befejezte. Jól lerabolták a turistákat csillagászati áraikkal, minek erőltetnék tovább. Bár az átkelő hajó még jár, van is utas, de már le vannak sz@rva. Rendőrségi menzán azért lehet ebédelni, vannak is rengetegen. Olvastam ugyan, hogy a Bélatelepi vasútállomás mellett, a Torony étterem egész télen nyitva, és remek a töltött káposzta ezernégyszázért, de az legalább három kilométer kutyagolás a házak között, meg ugyanannyi vissza. Részemről felejtős. Felsétálunk inkább a dombok felé. A Kripta villa siralmas állapotban düledezik, még a környéke is lezárva. Rettenetesen szomorú látvány. 

Tovább a szép Balaton múzeumhoz, hátha megtudunk valamit a sorsáról, talán kerül pénz a felújítására. Be van zárva ez is. Bár a kiírások szerint délután ötig nyitva kéne lennie. Most fél három van, és sehol senki. Na hiszen! Nézzük az új kilátót. Még szerencse, hogy a mászó út elején kiírták, hogy bizonytalan ideig nem látogatható. Szép. Alig két éves és már rohad szét, felújításra szorulna. Még szerencse, hogy nem kapaszkodtunk fel hiába. Morgok magamban; miért is jöjjön vaki Fonyódra. Legalább egy nyomorult büfé maradna a kikötőnél. Enni nem adnak, látnivalók szünetelnek. Sejtésem pogány: Talán itt rejtezik a válasz, hogy a túrázók két harmada miért maradt el?!

Másnap Szigliget. Ürül a kikötő, itt is kapunk helyet beljebb, ezt is köszönjük. Marcsiék nyitva, kaja szokásosan jó, a süllő fesztiválig még kitartanak. És láss csodát, jóformán telt ház van. Nekik miért éri meg? Talán, mert jól csinálják! Fel a várhoz. Pár deci borocska az Eszterházy pincében, pálinka és marlenka a Vár presszóban. Október végéig ők is várják a vendégeket. (Meglepő, de itt is nehéz szabad asztalt találni.) Csodálatos a vár így ősszel. És még folytatják az építkezést is.

Elérkeztünk Badacsonyba. Kikötői étteremben csend honol tavaszig. Zsuzsa-néniék (Vendégváró büfé) most zárnak. A „rablósoron" még nyitva marad egy másik, a hó végéig. Búcsúpohár a Hordó teraszán, téli készlet begyűjtése Imrénél. De jó a Szürkebarát idén is! Becsiccsentve, nagyokat nevetve araszolunk lefelé a szakadó esőben. Leérve a Római úthoz, balra fordulva, a jobb oldalon megakad a szemünk valamin. Nyitott kapu az „öreg néni rég haldokló házánál", kiírás lényege: jó bort adnak és menjünk be. Úgy legyen.

Benyitunk, tele minden asztal vidám társaságokkal. Egyiknél tüstént helyet szorítanak nekünk. Jön a testes gazda, „vigyorog, mint a tejbetök" olyan közvetlenséggel fogad, mintha régi ismerősök lennénk. Adja a jobbnál jobb borokat, hozza a lilahagymás zsíros kenyérrel megrakott tálcát. A pogácsa omlós, ízletes. Tölti a pálinka kóstolót. Erős, mint pokol, de kitűnő minőség. Szinte látom a törkölykupacot! Ide a következőt!

Kint ömlik az eső, itt bent pedig kitűnő a hangulat. Folyik a szó a felújításról, nemrég kezdték, bortermelésről, csak a száraz nektár a reduktív, többi oxidatív - na, ezt tapasztaltuk -. Nem csak mi érezzük fantasztikusan jól magunkat. Kiderül, ők a Dobosi-Stier pincészet, meg lehet nézni. Beszédbe elegyedünk alkalmi asztaltársainkkal. Igaz, hogy már túl vannak az első poharakon, de mint tudjuk „a részeg mondja meg az igazat", szóval kiderül: szállást is adnak kétezer forintért, ami b@romi jó, kényelmes, ők is ott laknak. Tökéletesen meg vannak elégedve, kinyalják a se..., szép a világ, hukk! Egészségedre drága Csaba, köszönjük a vendéglátást! Jövünk jövőre csapatostul!

Csökken az égi áldás, tántorgunk lefelé tovább. Jár az agyam veszettül. Ez igen, ők tudnak valamit. Az ilyen kereskedőkre van szüksége Badacsonynak, kirándulóknak, vitorlázóknak. Ők jelentik a „hegy lelkét", nem a „hiánypótló" wellness szálloda, meg a Lap.... na nem folytatom, mert sajtóper lesz.

Másnap Révfülöpön a szürke ezer árnyalata fogad. Rick Csaba kikötőjében készülődnek a daruzáshoz. Megnézzük a ráncfelvarrt vizesblokkokat. Szépek, vidámak, csak talán a WC kevés. És elég törékeny szerkezetek, félek, tönkre ne tegyék a kedves vendégek.

Beszélgetünk kicsit, itt meg az derül ki, hogy majd duplájára nőtt a vendégek látogatásának száma. Vonzó a kikötő, szó se róla, csak gratulálni tudok. Kéne persze a megállapodás az egy ingyenes éjszakáról, de így is tele vannak, sőt fürtökben lógnak az idegen hajók. Kevés a vendéghely, ez az igazság. Kisétálunk a Tóth kocsmába, jót ebédelünk.

Majd vég nélküli caplatás a „nemzeti kutyaólat" (dohánybolt) keresve, messzebb már nem is tehették volna. Nosztalgiázni lecsapunk az öreg közforgalmú kikötőbe. Negyven egynéhány éve idejöttünk, túráink első napján palacsintázni. Ahogy meglátták a csajok, hogy vitorlások közelednek Boglár felől, már sütötték is számolatlanul. Kikötöttünk a partfalhoz, és már faltuk is.

Ahol a bodegájuk volt, most teraszos krimó áll, méghozzá nyitva. Nádas büfé, olvasható a táblán. Vendég egy szál se, de oda oldalazunk egy fröccsért. Meg is kapjuk, kiülünk a parthoz legközelebb eső asztalhoz. Csendben kortyolgatjuk. Kimondottan ízletes, zamatos. A medencében minden csak rosszabb lett, parti kövezés düledezik, vízmélység elégtelen bármiféle tisztességes hajónak. Merő mocsár, ideállni lehetetlen. E jeles helyről közvetítik a „Balatoni nyár" tartalmas műsorát, kínosan ügyelve arra, hogy a kamera erre ne forduljon, ne essék szó a gyalázatos állapotokról. Egye meg a fene őket. A fröccs meg elfogyott, jön a következő. Felidézzük régi emlékeinket, repül az idő. Vacsorázni kéne, nézzük, miféle maradékokat rejt az üvegpult. Rámutatok egy pontyszeletre, jó lesz az nekem. De a hölgy nem adja! Megvilágosítja setét elmémet, hogy az itt nem szokás, kirántanak egyet frissen! Meg még egyet. Estig maradnak, ha kell. No fene! Ez meglepett. De rég tapasztaltam ilyet! Igyunk gyorsan egy páleszt rá. Az is kitűnő! Jön a halszelet, Isteni az íze! Királyi lakoma a kovászos uborkával. Te jó ég, mi van itt?! Még egy fröccs, kezdem m@rha jól érezni magam.

Dicsérem is rendesen a pultnál az itt tapasztaltakat, mire a hölgy szerényen megjegyzi, hogy ez bizony a Balatoni Halgazdaság hala, és hát, ha még a halászlét megkóstolnám! Persze ez dugig lakva lehetetlen, de jövőre tuti nem hagyjuk ki! Azt is megtudom, hogy október végéig, ha esik - ha fúj, ha van vendég - ha nincs, ők nyitva lesznek. Ettől, mi tagadás „padlót fogtam". Pont itt, egy elhanyagolt sártenger szélén kell belebotlanom ilyen szintű vendéglátásba. Kedvesség, odafigyelés, mindent a vendégért, és még a koszt is remek. Hát igen, ilyenekre lenne szükség mindenütt! Másutt ritkaság! Itt viszont van. Hát akkor ide gyertek, próbáljátok ki.

Kutyagolunk vissza „Rickihez". Jól odébb van, én meg füstölgök magamban: Jó, jó, gyertek ide, de kikötni ugye necces. Évtizedek óta. Hihetetlen, hogy nem tudnak ide normális hajóparkolót teremteni. Pedig a strand öble ideális természeti adottság lenne hozzá. Majd az új polgármester. Reménykedjünk. „Öreg Tihanyban" is. A szóbeszéd mindenesetre bíztató. Talán nem szükségszerű, hogy dolgaink csak rosszabbak legyenek. Végtére is, most már Porthole kártyával, hála Fűzfő és Partfő támogatásának, a Balaton úgy ahogy, de körbe túrázható lett. És ez nagyszerű dolog. Legyen benne részünk jövőre is!

„Elmúlás rejtőzik tarka köntös mögött,
Keresztespók asszony búcsúkendőt szövött.

Bánatos estéjén elköszön hát végleg,
haldokló napsugár, - gyengülő napfények.
Úgy fáj, hogy már távozik, - messzire szárnyal,
kicsit most meghalok az elmúló nyárral."

Gelencsér György (Merlin)