Az elmúlt hetekben nem nagyon tudtam kialudni magam. Az elhúzódó America's Cup döntő esti programja minden képzeletemet felülmúlta. A végtelenül szimpatikus Új-zélandi csapat legyőzhetetlennek tűnt, hamar 8:1-es vezetést szerzett és ez nem volt csoda, hiszen ellenfelüknél többet vitorláztak, elsőnek repültek, és az az önváltó fock nagyon gyors fordulókat produkált. Már csak egyet kellett nyerniük, hogy a 34-es AC mint valami előre lefutott meccs vonuljon be a vitorlás sport történetébe. De nem nyertek. Pedig volt olyan futam, ahol már vagy egy kilométert vertek az amikra, de az időkapu bezárt 3 perccel korábban. Mert fordult a kocka, az Oracle team megtáltosodott, és sorban nyerték a futamokat, méghozzá meggyőző fölénnyel.
Csoda történt? Nem biztos. Beült egy négyszeres olimpiai bajnok, és eközben a hajó stabilitása valamitől megnőtt és brutálisan felgyorsult. Az első értékelő szakkommentek szerint valami nagyon komoly technikai upgrade is bevetésre került. Nekem egy a közvetítés során elhangzó mondat tetszett a legjobban: „ a jó sebesség a taktikus legjobb barátja..." Ami a közvetítést illeti: csodálatos volt az az infografikai támogatás ami a laikus nézők számára is megérthetővé, követhetővé és izgalmassá tette a versenyt. Még a hazai nagy médiák is vezető híreik közé emelték az eseményt. Ha még a verseny nevét is képesek lennének helyesen leírni az lenne az igazi csoda!
Nálunk eközben a Szüreti Regatta vonzotta a legtöbb résztvevőt. Az őszi Balaton legnépszerűbb túraversenyén jó szél, jó társaság, kitűnő zene feledtette az előnyszámrendszer legfrissebb furcsaságait. Mégis, mi az oka a hosszútávú túraversenyek stabil népszerűségének, miközben a lényegesen nagyobb technikai tudást igénylő nagyhajós pályaversenyek látogatottsága egyre csökken? Talán az, hogy túl sok a bérelt hely, a mezőny unja a statiszta szerepet. Lehet, hogy itt már csak a csoda segíthet?
A magyar résztvevőkkel is futó Clipper földkerülő verseny mezőnye lassan átlépi az egyenlítő vonalát. Mielőtt beléptek volna a doldrum szélcsendes övezetébe a hajók hatalmasat rohantak. Sir Robin Knox Johnston a Clipper Race alapító elnöke nyilatkozott, amikor híre ment, hogy a Déli félteke felé taró mezőny egyik hajója átlépte a 30 csomós sebességhatárt. „A 3. generációs 70 lábas Clipper hajók jó teljesítménye nem meglepő. Már az előző 68 lábas hajók is megközelítették a 30 csomós álomhatárt, de hogy az új hajók a még gyakorlatlan csapatokkal, már az első szakasz során megdöntik a csúcsot az számomra is meglepő" nyilatkozta a legendás földkerülő.
Még Londonban a rajt előtt sikerült néhány kérdés erejéig szóba elegyednem Sir Robinnal, aki nagy szeretettel beszélt a növekvő létszámú magyar csapatról. Már korábban is volt résztávteljesítő honfitársunk a Clipperen, de most 6-an is jelentkeztek többen teljes körre. Eljátszottunk a gondolattal, hogya jövőben akár egy komplett hajót is feltölthetnének magyarokkal, de én inkább arra voltam kiváncsi, hogy nem érzi e kockázatosnak ennyi gyakorlatlan amatőr behajózását. A legendás földkerülő elmondta, hogy vállalkozása eddíg több mint 3000 embert ültetett hajóba a versenysorozat eddígi 8 fordulóján. Bár a skipperen kívül mindenki amatőr mégse veszített embert elsősorban a biztonságos technika és a képzési rendszer magas színvonalának köszönhetően. Meggyőződése, és ebben a tapasztalatai is megerősítik, hogy a résztvevők kitűnő hajósokká vállnak a program végeztével. Búcsuzóul még visszatér a „magyar hajó" ötlethez: „Van egy kedves barátom Magyarországon, őt bármikor szívesen látnám mint skipper valamelyik, akár a magyar lobogó alatt futó hajón is, Fa Nándornak hívják.
Az egykezes földkerülő vitorlázás egyik sztárját, Ellen Mcarthurt Leiner András kapta lencsevégre
Szombaton hajózásmentes napot tartottam így kétkeréken hatoltam be a Spari telepre, egy kis nosztalgiázásra. Béci meghívott egy kis zsűrihajózásra, amit szívesen visszautasítottam volna, mert azt gondolom, hogy az valami nagyon unalmas dolog csak ücsörögni és figyelni ahogy a mezőny áthalad a vonalon. De mint tudjuk, Bécit nem lehet visszautasítani, így beülhettem a Balaton egyik leglepusztultabb motoros csónakjába, hogy a nem kevésbé leharcolt KH-hoz, a Tűzoltóhoz vigyen. Azért az is csoda, hogy a Balaton egyik legismertebb szakmai műhelyének vezetője, világversenyek rendezője ilyen szerény eszközállománnyal is képes eredményeket elérni.
A mezőny lassan csordogált a cél felé, így volt alkalmam megtapasztalni mi történik a befutóban. Hárman Mariann irányításával a díjkiosztóra készítették elő az érmeket, hogy az eredményhirdetés a partra érkezést követően minél előbb megvalósulhasson. Zsófi a jegyzőkönyvet vezeti, melyben nem csak a sorrendet, de az előnyszámítás érdekében a pontos befutási időt is rögzíti.
Béci uralja a káoszt, senkit nem enged lazítani, de nem is lehet, mert irgalmatlanul hangos, patinás kürtjével minden befutó hajót üdvözöl. Egy időben a rézszerszámot még tüdővel zengette, ma már egy 8 bar-os préslevegős készségből adagolja a légáramot. Megtudtam, hogy a hazai lőszergyártás már nem ad muníciót a klasszikus rajtpisztolyba, így hozzá kell szoknunk a környezettudatos hangadáshoz.
A parton gyülekezik a nép. Sok kedves régi ismerősbe botlok, maradnék de a beígért malacsütést mégsem várom meg, mert még vissza kell tekernem Kenesére. Igyekeznem kell, mert már lóg az eső lába. Az is csoda, hogy végül nem áztam meg.
Gerő András
