E hónap végéig kell összeállítania terveit, csapatát, így aztán alig két hete van már mindenre, közben tervez, gyárt, céget menedzsel, és még fesztiválozik is. Nem volt ugyan akkora hajója, ami befért volna a Millenáris D épületébe, de céginformációkkal és személyével azért rendelkezésre állt. Sok dolga ellenére a mindig mosolygós, pozitív szemléletű Sopi az első adandó alkalommal készségesen találkozott velünk, nem nézegette az óráját, és türelemmel végighallgatta néha kompromittáló kérdéseinket, érvelt, vitatkozott, ötletelt velünk - majd' 2 órát.

Porthole: Sok a dolgod?

Soponyai Géza: Hál Istennek eléggé.

PH: Könnyen adtad be a derekad?

SG: Annyira, hogy amikor ez a téma legelőször előkerült, akkor én is partner voltam, felvetettem, hogy akár szívesen dolgoznék a nagyhajós bizottságban, mert sok dolog van, amin változtatnunk kellene. Szóval igen, ha úgy tetszik, könnyen beadtam a derekam.

PH: Most, hogy még OD osztályokon belül sincs béke, a Yardstick osztályok szépen lassan elhagyják a pályát, az ORC felmérésekre nincs pénz, a klasszikus osztályok a liberákkal, meg a többtestűekkel nem akarnak együtt versenyezni Kékszalagon... ez nem zsarolás?

SG: Ez most több felvetés, kezdjük a végéről. Az, hogy a hagyományos egytestűek nem akarnak a liberákkal, és többtestűekkel együtt versenyezni, nehéz ügy, de én valahol igazat adok nekik. Még ha nem is ebben a formában és nem csak Kékszalagon, de mi is megéljük folyamatosan, hogy jön valami fényesebb körülmények között megrendezett verseny, amire a szervezők még szponzort is tudtak szerezni, van hírértéke a versenynek és szép díjakat lehet nyerni. És eljön egy olyan hajó, amelyiknek gyerekjáték letarolni a mezőnyt, számukra igazából semmi sportértéke nincs a dolognak, begyűjtenek mindent, ajándékot, díjat, elismerést, majd elvonulnak. Nekik egy verseny a sok közül, a többiektől meg elveszik a nyerés lehetőségét. Pedig valójában egy másik kategóriát képviselnek. Ez sajnos rendszeres.

 PH: És akkor mi a megoldás?

SG: Persze nyilván nem megoldás, hogy eleve kizárjuk őket, abban viszont igazuk van a „hagyományosoknak", hogy ők, ha úgy tetszik, fizetős játékot játszanak, amelynek vannak játékszabályai. Mindenki eldöntheti, mire ad ki pénzt, és ezzel milyen játékban vesz részt. Viszont ha valaki számára nem megfelelőek a játékszabályok, akkor nem játszanak. A feladat tehát a megfelelő játékszabályok kialakítása, amiben felismerjük és kezeljük az egymástól merőben eltérő játékosokat.

De nyilván a megoldás még messze van tőlünk, szeretném előrebocsátani, hogy vannak ötleteim, gondolataim az ügyekkel kapcsolatban, de ezek még főleg csak fejben vannak, tehát messze nem hivatalos változtatási javaslatok.

PH: A Kékszalag alapeszméje mégiscsak az, hogy nyerjen a leggyorsabb.

SG: Sokat gondolkodtam már ezen, nyilván érintettként is, meg most már felelős megoldáskeresőként is. Addig jutottunk a gondolkodásban, hogy megérett az idő és a helyzet külön kategóriák létrehozására, mert hiszen ezek a hajók másfajta járművek, mint ahogy az előbb is mondtam. Az abszolút eredmény és az időrekord szempontjából is teljesen külön értékeléssel, külön csoportként kell őket kezelni.

PH: Hogyan lehet rendet tenni ebben a meglehetősen kusza, elavult, korrupt és átláthatatlan előnyszámrendszeres versenyzésben?

SG: Jó emberekkel és stabil, átlátható, ellenőrizhető programmal lehet. Ezek a feltételek nagyjából össze is álltak. Régen volt 3 fős YS bizottság, ami nagyon hamar egyfősre zsugorodott, ketten kifaroltak belőle, eltünedeztek, mint az egyszeri felvonulók május 1-én. Így a rendszer ellenőrizhetetlenné vált. Ennek most vége lesz. Nagyon szeretném megoldani a jelenlegi helyzetet, komoly változásokat szeretnénk hozni ezen a téren, mert ez az állapot tarthatatlan.

PH: Németországban a Yardstick rendszert a klubok találták ki, hogy egymással sportszerűen tudjanak játszani. Ez eredeti célja és fogalma szerint egy teljesítés alapján folyamatosan korrigált számrendszer!

SG: Ez megint egy idea, mert ezt a leckét már felmondtuk így, erre azt mondja a másik ember, hogy én végre összeraktam egy jó hajót, összeraktam egy jó csapatot, beletoltam egy talicskányi pénzt, holnap meg a Jóskapista megver, aztán minek költöttem bele ennyit?

Egyik napról a másikra nem lehet egészen ellenkező irányba menni, meg ezt nem lehet egy ekkora rendszeren keresztülpasszírozni. Már az egy hatalmas nagy lépés lenne, ha oly módon ráncba szednénk a már meglévő rendszert, hogy tudjuk, hogy a hajók 80%-ának a dolga rendben van, a problémás 20%-ot pedig elővennénk és rendbe tennénk. A legfontosabb az ellenőrzés. Olyan például sosem fordult még elő, hogy egy verseny végén egy hajóhoz odamennek, lefényképezik és pellengérre állítják, hogy bocs, de ez az ember 20 nm-es vitorláját bejelentette és most 40 nm-el nyert! Nagyon fontos, hogy ezen a téren legyen ellenőrzés és a versenyzők is érezzék és tudják, hogy ellenőrzik őket és a többi játékost is.

Elképzeléseim szerint az egyik fő célja annak, hogy végigvigyük a törekvéseinket, kijavítsuk a Yardstick anomáliákat, hogy a régi versenyzőket visszacsábítsuk a versenyzésbe.

Ennek érdekében a Szövetség felvállalja azt, hogy a Yardstick egy átlátható, ellenőrzött rendszerben, egy szoftver alapján folyamatosan karbantartva működjön. Három embert jelölünk ki felelősként erre a karbantartásra, akik egymást ellenőrzik.

PH: Gondolkodtál már azon, hány osztályban hirdetnek magyar bajnokot? Én megmondom: ötven! Vagyis egy évben átlagosan 600 embernek akasztanak a nyakába érmet. Ennek 80%-a nagyhajósoké.

SG: Ez enyhe költői túlzás, mert 28 nagyhajós osztály van, amelyben átlagban 112 ember kaphat bajnoki aranyat. Ez szerintem egyáltalán nem sok, mert ha nézzük példának okáért az atlétikát, ott legalább ennyi bajnok van. Én nem voltam olimpiai osztályokban hajós, mert amikor lehettem volna, akkor evezős versenyző voltam. Én tipikus nagyhajós vagyok. Egy dolgot tisztázzunk: ezek a hobbiversenyzők bajnokságai, nevezhetnénk akár NB2-nek is, de én nem nagyon szeretném. Nem szabad senkitől sem sajnálni az elismerést és a sikerélményt. A nagyhajósok nem törtek soha sem egy finn dingis, vagy 470-es versenyző babérjaira, ellenben nagyon derekasan befizetnek a közös kasszába.

PH: De nem lehetne külön kezelni ezt a két dolgot ugyanúgy, mint a kosárban az NB 1-et és az NB2-őt?

SG: De igen, nem csak hogy lehet, hanem külön is kezeljük. Ezért hívják a nagyhajósok bajnokságát Nagyhajós Bajnokságnak. Ezeknek a nagyhajósoknak a többsége egyszer küzd otthon a családdal, hogy eljöhessen, másszor küzd a munkájával, hogy előteremtse hozzá a pénzt, és a végén a bajnoki versenyzés lehetőségét is sajnáljuk tőlük? Nézd, tulajdonképpen van egy megvalósult modell, amit a Nautic osztályon belül sikerült felépíteni. Az évek során a gyakorlatban fejlődött és mondhatom, hogy kinevelt jó pár erős hobbivitorlázó csapatot. Tehát, hogy a Nautic osztályban ne legyenek nagy csapatteljesítménybeli különbségek, meghirdettem egy ún. Club Racer kategóriát, ahol csak az ízig-vérig amatőr csapatok indulhatnak. Ez olyan, mint a nemzetközi gyakorlatban a Corinthian kategória. Azaz, aki a vitorlázással kapcsolatos tevékenységből bármilyen jövedelmet szerez, az nem fér bele ebbe a kategóriába. Ezzel támogattam azt, hogy mindenki díjazott lehessen a saját kategóriájában. Ez a rendszer nagyon ösztönző.

PH: A Nautic osztály felállítása és látványos fejlődése a te munkádnak köszönhető. Sokáig atyáskodtál efölött a tipikusan hobbivitorlázó osztály fölött. Mi van még, ami ott kicsiben megvalósult, és szívesen látnád az egész nagyhajós mezőny gyakorlatában is?

SG: Először is minden csapattal töltöttem időt a hajóban, technikailag és taktikai szempontból is segítettem őket, hogy jó kis osztállyá kovácsolódjanak. Ez nyilván nehezebben áttehető a teljes nagyhajós osztályra, de azért az, hogy én mindig a csapatjáték elvét követtem, talán meglátszik majd a nagyhajós munkában is. Visszatérve a Nauticra, közöttük egyfajta nevelő munkát is elkezdtem, hogy rég eltűnt stílusjegyeket visszahozzam a vitorlázásba és ez apró, íratlan szabályokban nyilvánult meg. Például hogy verseny közben, és ki- és behajózáskor nincs félmeztelen ember a hajón. De átszerveztük a Magyar Bajnokság hagyományos programját is, úgy, hogy a 7 pályafutam mellett 2 túrafutamot is rendeztünk, amiből ráadásul az egyik éjszakai volt és ennek rendkívül nagy sikere volt a versenyzők között! De nem tartom rossz ötletnek a több forduló alapján hirdetett Yardstick bajnok fogalmát sem, miután manapság a Yardstick Bajnokság szinte nem létezik, pedig nagyon jó lenne feléleszteni.

PH: Ezek nagyon szimpatikus dolgok! Nem tartasz attól, hogy a jelenlegi helyzetben, források nélkül nehezebb lesz megvalósítani bármit is, mint valaha?

SG: Hát igen, mindenki forráshiánnyal küzd, nyilván mi igyekszünk szakmai szemmel úgy állítani össze a dolgokat, hogy a játék nem csorbuljon.

PH: Szerinted szükség van kiállításokra?

SG: Nehéz kérdés: építőként és forgalmazóként is azt kell mondanom, hogy ismerem, a szlogent, hogy sokszor a reklámra elköltött pénz fele kidobott pénz, de nem tudjuk, hogy melyik fele az. Én 20 évig jártam kiállításokra, de csak a jó híremet tudtam erősíteni. Én azt mondom, szükség van a szakma bemutatására, de kevesebb alkalommal és nagyobb ráfordítással.

PH: Nem félsz a sok etikailag vitás ügy megöröklésétől?

SG: Nézd, ezek osztályviták. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy alanyi jogon, csak azért, mert hasonlít a hajóm a többiére, még nem jár osztálytagság. Minden csapat a saját maga által felállított szabályok szerint működik.

PH: Újra Kékszalag. Változások jönnek jövő évtől, mi az, amit te szeretnél?

SG: Igen, ez az én témám. Elsődleges törekvésünk, hogy a Kékszalag továbbra is vonzó legyen minden versenyző számára. Ez a most felállt nyílt rendszer óriási csapdákat rejt, ezért most sok mindent át kell gondolni, hogy a versenyzők ne tűnjenek el... Az a véleményem, hogy akkor lesz jó a játék, ha az az egészen más „fajhoz" tartozó hajókat külön kategóriaként kezeljük. Az olaszoknál például térben és időben külön is választják az egy- és a többtestűek tókerülő versenyét. Mindenki nagyobb kedvvel jön, ha több esély van győzelemre. Mert nyilván ha elveszti az esélyeit, biztosan nem lesz lehetősége szponzorszerzésre, biztos, hogy elveszti a fejlesztési lehetőségeit és akkor nincs pénz, nincs média, nincs fejlődés, nem megy előre a gépezet.

PH: Mi van az esélytelen tömeggel, akik nem az első 60-ba, sőt nem is az első 100-ba tartoznak?

SG: Először is, nincsenek esélytelenek, a saját kategóriájában mindenki küzd a helyezésekért. De fontos, hogy már a jeladók elosztásnál támogatnám az egész mezőnyt azzal, hogy 50 db-ból 20-at kapjanak az esélyes hajók, 15-öt a középmezőny és 15-öt a legkisebb hajók, és a híradásokban is hasonló erővel jelenjenek meg. Egyébként azoknak, akik azt gondolják, hogy én csak az élmezőnyben vagyok érintett, elmondom, hogy életem első Kékszalagján 100. lettem, a Princesszel, akkor éppen benne voltam az első egyharmadban, erre mai napig büszke vagyok.

PH: Na-na, az még nem a vége! Nem lehetne egy olyan zarándokcsoportot elindítani, ami a HSZ szabályai szerint vitorlázva körbejárja a tavat, mintegy lassú Kékszalagozásképpen?

SG: Azt gondolom, hogy így is hamar szétszakad Kékszalag mezőny és ezt a jelentősen szétszakadt mezőnyt is nehéz összeszedni, amikor viharban bajba kerülnek a hajók, hát még egy zarándokcsapatot! Arról nem beszélve, hogy a komolyan versenyző hajókat mennyire hátráltatnák ezek a hajók.

PH: Van olyan elképzelés, amivel lehetne valamivel könnyíteni azok helyzetét, akik csak egy versenyen indulnak, például csak Kékszalagon?

SG: A sporttörvény előírja, hogy sportági szövetség által rendezett versenyeken csak sportorvosi engedéllyel rendelkező versenyzők indulhatnak. Nyilván ettől még a klubok eldönthetik, hogy kívánják-e számon kérni a sportorvosi meglétét. Többször felmerült már a kérdés, hogy valóban szükség van-e a nagyhajós osztályokban is a szigorú értelemben vett sportorvosi, sokszögletű pecsétre, nyilván magánemberként, versenyzőként én is azt mondom, hogy egy felesleges macera, sőt, sok tekintetben még a versenyzést is gátolja, de vannak olyan előírások, amik felettünk állnak. A másik kritika, hogy sok pénzbe kerül az éves tagság, ezért nem jönnek szövetségi versenyekre az emberek. Azt gondolom, hogy a Kékszalagnak is megvan az egyszeri díja, az ennél magasabb, tehát talán még így is megéri inkább tagdíjat fizetni, amit utána 2-3 szövetségi versennyel ki is lehet használni. Persze lehetne esetleg a Kékszalag egyszeri díján faragni valamit, hogy választható opció legyen a versenyzők számára, de ezt hiszem, ennek kialakításánál még nem ez volt az elsődleges cél.

PH: Valóban van teendő akkor.

SG: Ezekkel a gondolatokkal foglalkozom mostanában, mielőtt a nagyhajós bizottságot összeállítanám. De fontos azért leszögezni, hogy ez a bizottság még nem állt fel, ezek ötletek, amik bárkiben felmerülhetnek, aki valamelyik nagyhajós osztályban versenyez, így aztán ezek még korántsem a valós bizottsági előterjesztések. Ezek tervek, amikből jó lenne, ha valami megvalósulna.

Gerő András, Kövendi Eszter