Néhány héttel a szalag előtt mégiscsak rám mosolygott a szerencse. Winky barátom az Utasellátó nevű J24 tulajdonosa felkért, hogy vállaljam el a hajó irányítását, aminek örömmel tettem eleget. A csapatot erősítette Fi Janó, a legendás keszthelyi edző-oktató, rutinos társa Viki, és Edit aki a tengeri vitorlázásban szerzett tapasztalatait hasznosíthatta. Már szerdán áthajóztunk Füredre, hogy közösen élhessük át a nevezési procedúra csapatépítő élményét.
Ittuk a karitatív koktélokat, hallgattuk a kormányosi értekezleten elhangzó bölcs tanítást, Bagyó Sanyi intelmeit és tűrtük versenytársaink kíméletlen pszichológiai hadviselését. A helyzet egyre komolyodott, és amikor az egyik sporttárs befutott a nagy fekete kojak-lámpás limuzinnal, akkor jónak láttuk áttenni a székhelyünket a Manézs nevű felkészülő központba.
Reggel a beígért fél nyolcas időbeállító hangjelzés előtt egy perccel egy kürtjelzés keltett riadalmat. Szerintem sokan ehhez igazíthatták az óráikat, mert hiába próbáltunk a telefonos időszolgálat 9.00-ás idejére hangolni a rajtot, egy jelentős tömeg 8.59-kor kilőtt és senkitől nem zavartatva megkezdte a versenyt. Szerencsénkre a rajtvonal közepe táján kialakult egy kellemes foghíj, ahonnan viszonylag zavartalanul tudtunk kihaladni és jó oldalválasztással ezt az előnyt a kenesei bójáig többé-kevésbé megőrizni. Kristóf Zoliék vezettek, velük volt még egy J, aztán mi és közvetlenül a nyomunkban a BYC Fanatic kőkemény harcosai. Siófokig elég szerényen teljesítve visszacsusszantunk az 5. helyre, de a csőben már ismét ott voltunk kellemes, reményeink szerint idegesítő közelségben a szökevények mögött.
A one design osztályok különös varázsa, amikor több tíz kilométer megtétele után is egymás közelségében haladunk, és nem kell agyafúrt képletekkel meghatározni helyezési pozíciónkat. A nyugati medencében egy jó ideig a tengelyben bóklásztunk, amikor a déli oldalon lévő hajók kezdtek kicsusszanni és előnyhöz jutni az északi oldalhoz képest. Az ipaden is jelentős gyengülést és letompulást ígért az Időkép oldala, így bátran meghúztuk a déli schlágot. Látványosan javult a pozíciónk, sőt szerényen megállapíthattuk, hogy át is vettük a vezetést. Aztán, ahogy az várható volt, legyengült és le is állt teljesen, legalábbis délen, ahol mi voltunk. Kettő és fél órán keresztül álltunk egy helyben, miközben a többiek folyamatosan távolodtak. Akik utánunk jöttek át a csövön, még vagy 150-en szépen megkerültek minket, akik velünk voltak, azok csendben elbújtak a gömbölyödő Föld takarásában. Mire kiszabadultunk, már nem volt kivel küzdenünk, szép békésen karázoltunk a néptelennek tűnő vízen.
Ábrahámhegy előtt találkoztunk a hazafelé tartó óriásokkal, az egymást szorongató Raffica és az ex Lisa kettősével. A szigligeti öbölben sötétedett ránk, és már akkor kezdett gyanússá válni, hogy még mindig nem jön a megszökött mezőny hatalmas serege. Amikor beértünk a keszthelyi öbölbe akkor döbbentünk rá, hogy a leálló szélben a hajók alig mozdulnak. Kaptunk még egy esélyt! Minden idegszálunkkal a hajó mozgásban tartására koncentráltunk. Laza vitorlázat, kitartott génuasarok, lében görnyedés, pumamozgás a fordulókban, de a legfontosabb a suttogó beszéd, mely kitűnő motiváció a maximális figyelem fenntartására. Két óra körül értük el a bóját és indultunk hazafelé óvatosan, inkább a déli oldal választásával.
Még a szigligeti öböl közepén járhattunk, amikor kivilágosodott és közvetlen mellettünk egy J-t pillantottunk meg, a sokáig vezető Kristóf Zoliékat. Mindenki a fedélzetre! Spi le, génua föl, majd megint spi, amivel kényszerűen a déli part felé tudtunk csak haladni, miközben Zoliék a génuával felhúztak északra. Ekkor bejött az északi, és úgy tűnt, hogy már megint a rossz oldalon ragadtunk. De maradt egy esélyünk, a régi szabály követése, mely szerint amit a Balaton elvesz, azt vissza is adja. Ha szerencséd van, még ugyanazon a versenyen. Odafelé a déli oldal büntetett, akkor illene most jutalmaznia. És lőn! Fonyód és Boglár között átbillent az irány és friss déli, délnyugati szél kergetett minket ellenfeleink elé. Bár Tihany előtt jól kivehetően látható volt egy J, a későbbi győztes Hercsel csapat, hátulról már senki sem veszélyeztette pozíciónkat.
A befutóig fantasztikus időben, igazi örömvitorlázásban volt részünk. Amíg csütörtökön jótékony felhőzet óvott minket a szénné égéstől a péntek reggeli friss fuvallat mérsékelte a tűző nap forróságát. Az út így sem volt eseménytelen. A kompot jó ütemben sikerült a faránál keresztezni, nem úgy, mint a velünk együtt érkező kék-fehér csíkos spit viselő RAX-nak. Ők megpróbáltak a hatalmas vízijármű orra előtt elslisszanni, de az nem hagyta magát. Ekkor már hiába lúvoltak volna fel, mert a lekötött spi lefektette őket pont a komp elé. Volt szerencsére lélekjelenlét és a nagy vas még időben kihátrált. Ugyanez a hajó felbátorodva a szerencséjén főúri nonsalansszal követte a nádas vonalát messze a kardinális jelek felett, de azt is megúszta, pedig van ott néhány kílszaggató szikla!
De a legnagyobb harcos a 80-as rajtszámú 8mOD. Éles raumban toltuk a befutó felé, amikor azt látom, hogy a topspivel képtelenek irányt tartani, a hajó folyamatosan fetreng, de ahogy elmegy a pöff, újra és újra nekivágnak. Ahogy felettünk elhajtanak, feltűnik, hogy az egyik ápolt lóg a spiboom végén, a hajó oldalán trapézolva. Nyilván elment az alba és így kompenzál, de elég ijesztő látvány. A következő pöff le is rántja a helyéről, bebuccsan a vízbe, de kiveszik. A hajó minden vitorlája egy merő gubanc. Nagy nehezen lehúzzák a golyót nyilván megjött az eszük. Már a célvonalon járunk, amikor nagy surrogással újra berobbannak a képbe, spi fent, ember lóg a boomon, vigyor az arcokon, láthatóan nagyon élvezik, és még érzik is! Pedig ők is 27 órával előtte rajtoltak.
Kikötünk, készülünk a nagy alvásra, amikor megtudjuk, hogy mienk az osztály ezüst.
A díjkiosztón békésen várjuk, hogy sorra kerüljünk, amikor a meghatódott Fi Janó nyakában meglátok egy csillogó aranyérmet. Nem is értem, mi történt. Majd megtudom, hogy Farky győztes csapatának egyik oszlopa, Rick Gergő átadta az érmét Janónak, az őt még gyerekként nevelő edzőnek, ily módon leróva háláját, hogy elindította versenyzői pályafutását.
Nagy az öröm, szeretünk Kékszalag!
Gerő András
