Ez az a szó, ami mellett nehéz ma érzelmek nélkül elmenni és engedtessék meg, hogy eltekintsek a negatívumoktól /mást se borít ránk a média/ mert egyetlen lépésre az újrakezdéstől a pattanásig feszülő idegszálaknak nem siránkozásra van szükségük. Vajon mit hoz ki belőlünk a bezártság? Agressziót vagy békét? Haragot vagy megbocsájtást? Határtalan tespedést vagy valami hasznos elfoglaltságot? Az elszigetelés hatására újraértékeljük-e kapcsolatainkat vagy még inkább magunkba fordulunk? Számtalan kérdés aminek elemzése szakavatott szociológusokra vár, ám a valós választ mindannyian magunkban találjuk meg.
Pár hét után az összes közösségi médiás marhaságot megunva látom, hogy főszerkesztőnk baromfitartásba fog, egyik spori fejest ugrik a konyhaművészetbe, a másik napi szinten fut le komoly távokat, én meg a kiskertben kapálva figyelem, hogy hajt a kelbimbó. Ez történik amikor a vitorlázóból előjön az állat.
Így jutott időm a tavaly felvett filmre is és ne kérdezzétek hány perc nyersanyagot dolgoztam fel hány órán keresztül, mert több mint amit el tudtok/tudtam képzelni és a címben feltett kérdésre válaszolva meg kell mondjam őszintén, lövésem sincs mikor vágtam volna bele ha nem egy ilyen időszakban.
Sokakban kérdések merülhetnek fel az újrakezdéssel kapcsolatban pedig semmi mást nem kell csinálnunk csak amit egy versenyen. Okosan, körültekintően, a másikra odafigyelve és a szabályokat betartva kell játszanunk. Ennyi.
És elkezdjük. Mert együtt képesek vagyunk rá, ám csak együtt leszünk rá képesek.
Figyelem, a nyugalom megzavarására alkalmas képsorok következnek!
