I. Viharban: tisztelet a tónak

Majdnem Badacsony magasságában hajóztunk, amikor kormányosunk elkiáltotta magát. Gyorsan, le a lepedőkkel! - még körülnézni sem volt időnk, lecsapott ránk a vihar.
Elsötétült minden, olyan sűrű eső zúdult ránk - a lekapott nagyvitorlán feküdtünk, és kapaszkodtunk mindenbe, hogy ne sodorjon le a fedélzetről az orkán. Felnéztem az 50-es cirkáló öregfájára, csúcsa ívben meghajlott, és láttam, ahogy kormányosunk is azt figyeli, meddig bírja még... A fennmaradt fokkal gyorsan befordította a vitorlást a Balaton közepe felé - sejtésünk szerint arra kellett lennie.
Háttal a szélnek már könnyebben vettük, nem kellett félnünk árboctöréstől, viszont a partot nem láttuk. Mivel iránytűnk nem volt, csak a szél irányára tudtunk navigálni. A viharnak háttal vitorlázva gyorsvonati sebességgel repültünk (legalábbis annak tűnt), már azon tanakodtunk, hogy horgonyt dobunk, nehogy a túlsó partnak ütközzünk, amikor hirtelen, ahogy jött, úgy múlt el a vihar.
„Véletlenül" volt nálunk egy üveg pezsgő, ezzel koccintottunk arra, hogy minden és mindenki épségben van. Kicsit öntöttünk a tóba is - Neptunusnak...


II. Viharban: tisztelet a megmentőnek    

Teljes szélcsendben, úszva toltuk a 15-ös túrajollét a földvári partok felé - mi, két búvár és a 8 éves kislányom. Akkor még kocavitorlázó voltam, nem ismertem az „égi jeleket", ezért történhetett meg, hogy meglepett bennünket a vihar.
Arra még volt időm, hogy lekapjam a vitorlákat, és a lányomra ráerőszakoljam a mentőmellényt („Apu, ebben a vacakban nem tudok úszni!") Háttal a viharnak hagytam, hogy sodorjon a part felé a szél, gondolván, legfeljebb kifúj majd a homokra.
Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy nem húztam fel a swertet, így a hajó nem tudott oldalt sodródni. Egy hatalmas hullám megemelte a hajó tatját, kiemelve a kormánylapátot is, majd ebben a pillanatban oldalt csúszott a hajó és felborult.
Kislányomat elkapva az oldalára fordult hajóba kapaszkodtam, a hirtelen jött stresszt igyekeztem leküzdeni. Felidéztem azokat a „betanult" gyakorlatokat, amiket a Palatinus
Strand hullámfürdőjében igyekeztem elsajátítani, ahol középen a két oldalról jövő hullám egy örvényben összecsap.
Akkor, ott kapaszkodva a már teljes sötétségben, miközben a jégeső vert bennünket, az ölembe lévő lánykám azt mondta: „Apu, többet nem látjuk Anyut" - szíven ütött, de próbáltam megnyugtatni: „Gondold azt, hogy a strandod vagy, és ott gyakorolunk."
Miután a jégeső elállt és a széllökések csillapodtak, tájékozódni próbáltam. A mellettem kapaszkodó barátommal beszélve arra a következtetésre jutottunk, hogy fényjelzéseket kellene adni a tőlünk nem messzire reflektorozó komposoknak, akik a „túlélők" után kutattak...
Barátom tehát beúszott a víz alatt lévő hajókabinba a búvárlámpájáért, amit nem talált meg, viszont rálelt az én víztől zárlatot kapott, és ettől állandóan égő zseblámpámat. A kompot irányító hajósok szerencsére észlelték a jelzésünket.
Eszembe jutott, hogy az autóm kulcsa bent maradt a kabinban, ezért kislányomat barátomra bízva most én úsztam be a hajóba, és a sötétben tapogatózva meg is találtam az általam felszerelt kampón.
A komp már a közelben volt, amikor felkiáltottunk, hogy nem tudnák-e kivontatni a hajót?
„Nem" - volt a válasz, „Dobjuk a mentőövet, kapaszkodjanak bele, majd felhúzzuk magukat az oldallépcsőn!" Barátom feje felé lendült a mentőkarika, mire ő jó reflexszel elhajolt, majd kiderült, hogy fent a kompon a kötél végét is elengedte valaki...
Úgy gondoltam jobb, ha odaúszunk, a leánykámmal együtt. Láttam, hogy a matróz a komp oldallétráján félig lemászva jön a segítségünkre, és nyújtja a kézét. Nehogy azt higgyék odafent, hogy valami betojt vitorlázók vagyunk, úszás közben odasúgtam a kislányomnak: „Amikor a matróz nyújtja a kezét, szépen mutatkozz be!" Így is történt.


III. Tájékozódási nehézségek

Egy kellemes vitorlázás után horgonyt dobtunk a Sajkodi öbölben. Vidám társaság gyűlt össze. A parton sütögetés folyt, jócskán fogyott a bor, azután lassan ki-ki a hajójára vonult.
Jómagam éppen lefekvéshez készülődtem, amikor hallottam, hogy a hajóm oldalához simult egy ladik - vajon ki lehet? Ekkor egy borízű hang megszólalt - „Ez sem a mi hajónk, evezz tovább!"
Már félálomban voltam, mikor újra hallottam őket - körbe-körbe eveztek, ki tudja meddig.
Álmomban az elátkozott „Bolygó Hollandi" jelent meg előttem, amely lent a Déli Óceánon, a Jóreménység-fok közelében rója a köröket, és soha nem köthet ki... De ez már egy másik történet.

Aknai Miklós

Aknai Miklós