0. fejezet

Március 15.-én hajnalban szokatlanul korán, 4 órakor ébredek és hiába próbálom, nem tudok visszaaludni. Megadom magam, és a reggeli kávémmal a kezemben (két nappal korábbi fogadalmamat megszegve) megnézem, mi újság a neten a nagy havazás után. András bejegyzése fogad a közösségi oldalon: valaki mondja már meg, mi van, mert előző délután az M1-re felhajtva Győrnél beragadt, ott töltötte az éjszakát és már unja. Segíteni próbálok: megkérdezem, kell-e neki egy telefonszám -gondoltam, a Győrben élő unokatesómnál meghúzhatná magát, ha akarja. Indignálódottan válaszol: telefonszáma az neki is van, hír kellene. Abbahagyom a jótanács-osztogatást, ellenben vadul osztogatni kezdem a facebook híreit, reménykedve, hogy ezzel legalább tudok segíteni. Órákkal később András üzenete: Győrben egy vendéglőben ücsörög (nem az én osztogatásrohamomnak köszönhetően). Megnyugszom.

1.    fejezet

Március 16. szombat, 7:45: ülök az ágyban a reggeli kávémmal, elvégre hétvége van - rémülten meredek a telefonom kijelzőjére: András hív. „Mi történt már megint?" Megtudom, hogy a Bakonyban töri a havat a Balaton felé, és az jutott eszébe, lenne-e kedvem két napot vitorlázni velük - ha fél kilencre a BAH-csomópontnál leszek, valaki levisz, ha nem, mehetek a saját autómmal is. Telefonszámot most nem tud adni az autó tulajdonosához, mert kell a két keze a vezetéshez, de van-e kedvem menni. Egy perc rémület, hogy semmi ruhám nincs a -10 fokhoz, meg különben is - de átvillan a fejemen az is, hogy hol vannak a cuccaim, és hogy tulajdonképpen egy fél óra alatt össze tudok pakolni két napra. Igent mondok, később a telefonszám is megjön. 10 percet kések a BAH-csomóponti randiról.

2.    fejezet

Az autóban végre van időm kicsit gondolkodni. Nem kifejezetten vitorlásidény - azt sem tudom, milyen hajó - Andrást már 5 napja ismerem - nem tudok vitorlázni - járható vajon az m7-es? - jesszus, már megint mibe keveredtem - nem kell aggódni, a déli óceánon hidegebb lesz. Na jó: én akarok a következő két évben arra figyelni, hogy a pillanatban éljek - akkor most tessék élni a pillanatot. Csak azt kapom, amire vágytam - most is. Mi a baj? Szerencsére gyorsan Kenesén vagyunk. A tegnapi balhénak kevés nyoma maradt, egy-két helyen látszik még a tegnapi hótorlasz maradéka, egyébként száraz az autópálya. Amikor az 70-esre lehajtunk Kenese felé, az út mellett kifejezetten zöld a vetés.

3.    fejezet

Nagyon restellem, de fogalmam sem volt, mit látok, amikor megpillantottam a hajót Kenesén a kikötőben. Első pillantásra annyit fogtam fel: jesszus, ez egy olyan hajó, amiről Marcival ábrándoztunk a fredrikstad-i marinában - a típusára nem emlékszem, látom a tikfaborítást a decken, a két árbóc is megvan, és valami emléktöredék a -talán - finnországi gyártóról ... Szerencsére nincs idő a merengésre, András kétnapos borostában, de indulásra készen vár bennünket. Kapok vízhatlan ruhát, parancsot a tennivalókról, amíg ő fénymásol valamit valahol, és az újonnan megismert másik Andrással készülődünk. Nem látok, nem hallok - kint vagyunk a kikötőből, amikor kezembe nyomja a kormányt, rámutat a szántódi rév előtti fasor utolsó fájára: az az irány tartandó.

4.    fejezet

Pár szó rólam: 2011 karácsonyán merült fel először, hogy esetleg mégis lesz közöm a vitorlázáshoz: egy családi ebéden javasolta az egyik családtagom, hogy ahelyett, hogy (10 évvel korábbi tervem megvalósításaként) 60. születésnapomat megünnepelendő körbeunatkoznám a Földet tengerjáró luxushajók fedélzetén, fontoljam meg, hogy benevezek egy vitorlásversenyre. Ne izguljak, az indulás előtt nem kell tudni vitorlázni. Akkor jó, gondolom, és megnézem a linket az interneten, írok egy levelet a szervezőknek Angliába, hogy küldjenek egy nyomtatott katalógust, és írok egy email-t az egyetlen magyarnak, aki már részt vett az egyik korábbi versenyen. 3 nap múlva, ahogy kell, megjön a nyomtatott katalógus, belső borítóján vitorláshajók a Golden Gate híd alatt.

Tudtam, hogy elvesztem, és ez a látvány kell nekem onnan lentről. Elküldöm a jelentkezési lapot, megírom az  esszét, amelyben megválaszolom a miértjeimet, a vélt kihívásaimat felsorolom, a megoldásaimról is értekezem, 3 hét múlva másfél órát beszélgetek egy interjún a toborzótiszttel (nem az, de jól hangzik így) és február 16.-án aláírom a szerződésemet a Clipper Ventures Ltd.-vel, amiben azt vállalom, hogy körbehajózom a Földet egy amatőröknek rendezett vitorlásversenyen, 11 hónapot távol mindenkitől, akit szeretek, olyanokkal összezsúfolódva egy yacht fedélzetén, akiket korábban sosem láttam és egyébként ők nem beszélnek magyarul. Ennél mi sem egyszerűbb.

5. fejezet

Közben kisüt a nap. Az a terv, hogy Földváron éjszakázunk a hajón, miután Szemesen meglátogattuk a Kistücsök nevű éttermet, ahová állítólag muszáj engem, mint újoncot elvinni. Az új parancs a tartandó irányra vonatkozóan: „Maradj az aranyhídon!" - gyönyörű látvány, nem esik nehezemre, és már meg is tudom csinálni. Remek hátszélben vitorlázunk, már képes vagyok beszélgetni kormányzás közben, már a többiek sem hozzák szóba minden percben a kiváló terpeszállást, amivel a kormány mögött álltam az első 10 percben, a szememet még folyamatosan a célon tatom, különben menthetetlenül másfelé tartanánk - de élvezem, jó kedvem van. Vizsgálgatom a hajót, próbálom felidézni a nyári tréningemen tanultakat (egy hétig vitorláztam júliusban az English Channel-en tréning gyanánt a Serica nevű 60 lábas hajóval).

Összefoglalásul: igen, a Kistücsökbe muszáj volt engem elvinni, igen, nem a világtól elrugaszkodott ötlet március 16.-án, egy nappal az országos hóvihar és -akadályok után a Balatonra menni vitorlázni, és igen, 3 hálózsákban átvészelhető az éjszaka egy hajón -10 fokban is (na jó, volt fűtés is, amitől odabent 10 fok volt, és csak kicsit húzott az fejemnél az ablak, de ezt is csak az én zöldfülűségem miatt kellett elszenvednem). Igen, jó érzés olyan emberek történeteit hallgatni, akik a vízen nőttek fel, még akkor is, ha állandóan fordítást kell kérnem tőlük, mivel különben egy szavukat sem érteném. De: tanulok, és ez jó érzés. És sokat nevetünk együtt, ami még jobb. A kaja jó volt a Kistücsökben.

6. fejezet

Vasárnap reggel napsütésre ébredek, körbesétálok, fényképezek és megjön a reggeli Andris kezében. Még a szokásos kávé sem hiányzik. Az indulással megvárjuk Ferit. A szél is fúj (ennél szofisztikáltabb leírással egyenlőre nem szolgálhatok), kirohanunk a kikötőből és úgy döntünk, elhajózunk kedvenc strandunk, Sajkod irányába. Aztán kikötünk Füreden, mert ott engem el kell vinni a 6 lépcsős matrózkocsmába, ha belehalok is, meg kell kóstolnom a velős pirítóst (micsoda név egy kezemet letörő szelet kenyérre), és utána el kell engem vinni a közben elfelejtettem nevű cukrászdába, ahol Füred legjobb sütijei vannak és nem mellesleg a kávé is a legjobb.

Elvittek. Füredről Kenesére hajózva majdnem sikerült tényleg belehalnom a mértéktelen evés következményeibe tengeri betegség formájában - de aztán András tanácsát megfogadva ismét elfoglaltam magam a kormányzással, ami megmentett a legrosszabbtól. Aztán a szél ellenére üldögélek odakint és bámulom a vizet, és hálás vagyok az élményekért, és közben tudom és érzem, hogy ezt én meg akarom tanulni, és az életem részévé akarom tenni. Még nem tudom hogyan, de ott még nem is tartok. Egyikünk felemlegeti a Zorba, a görögöt - én meg hallom a fejemben: táncolni kell uram, a zene majd megjön valahogyan...

7. fejezet

Hétfőn reggel még hullámzik velem a székem ... és máris visszavágyom.

Koczka Terézia