hegesztettünk, kovácsoltunk, forgácsoltunk, motort szereltünk, érettségire mindenki megszerezhette a hivatásos jogosítványát teher-személy-motor-nehézpótkocsi-miaménkűre. Nagyon tiszteltem magam érte, de apám azt mondta: van már némi elméleti tudásod, most megszerzed a gyakorlatot is. 
Ezzel aztán izibe beadott a Mahart Hajójavítóba motorszerelőnek. A Ganz, Jendrassik, Láng motorok egyik-másikának a hengeréből állva is alig látszottam ki, mégis élvezettel csináltam, amit az idős szakik rám mertek bízni. Közben jelentkeztem a Detert tengerhajózáshoz, a hajós hierarchia legalsó fokát megcélozva - úgy mondták - olajozónak.

Ám, nehéz volt akkoriban fiatalon nyugati útlevelet kapni! Be is hívtak rögtön katonának a Honvéd Folyami Flottillához, az a biztos. Épp csak betöltöttem a tizennyolcat. Az egyetem várhat. No, hozzuk ki ebből is a legjobbat!

A Beatles korszakban jártunk, az iskolában szégyen volt, ha valaki nem tudott gitározni, magam is próbálkoztam. Így történt, hogy engem választottak akkordgitárosnak a Flottilla zenekarba. Vezetőnk Faragó Judy civilben a Scampolo frontembere volt. 
Végigmuzsikáltam a 24 hónapot. Ma már Faragó Judy és Komár Laci sincs közöttünk, de főhajtva gondolok rájuk. 

Ennek a hajóútnak a dunai szakasza embert próbáló. Hadd tisztelegjek vele Judy és a Ki-Mit-Tud-ból jól ismert Flottilla együttes emlékének, amelynek 1965-66-ban magam is tagja lehettem. Ha a Flottillás laktanya előtt is elhajózom, még a hajókürt is megbánja! 

A Duna-Majna-Rajna csatornán is kipipáltuk az ötvenedik zsilipet. Aki völgymenetben Kehlheimnél jobbra néz, láthatja, hogy a Duna becsatlakozik. Nem csak láthatja, érezheti is sodró lendületét. Kehlheim szép, rendezett város, az ember fiának kedve támad kikötni. Igen ám, de komoly rakpartokkal várszerűen körül van zárva. 
Nagyon impressziv, de kikötésre alkalmas hely nincs, itt nem várnak kishajókat, legalábbis nem ilyen merüléssel. 

Vitorlások erre nem járnak. Magas a part, sodor a Duna, továbbmegyünk. Annál is inkább, mert biztatást kaptunk a Vízügytől, ha vasárnapig behajózunk a Sió zsilipen, mehetünk a Balatonra Ezért aztán a lovak közé csaptunk. 

Regensburg következik, majd az utolsó német település: Jochenstein.

Mona száguld, el kell érni a nyitva álló Siót, s akkor Badacsonyba érkezünk, előkelőőőn, akár egy brit naszád..

Nem is számoljuk az akadályokat, Wallsee, Melk, Bécs, Pozsony zsilipei. 
Csúny következik. A hatalmas víztározón hajózunk órákig. A hajóutat mesterséges kőszigetek jelzik. A partvédelem végeláthatatlan hosszúságban mesterien kiépítve. Egy-egy sporttelep, szálloda már látható a néptelen parton, a Kite-osok csak megszállottságból hasítják a vizet, infrastruktúra, nézőközönség semmi, kocsijaik a kihalt parton állnak. Valószínűleg így kezdődik minden klubélet, kívánjunk nekik szebb folytatást. 

Gabcikovo. A tengertől a kétszázhatodik és utolsó zsilipünk. Lobogónk láttán az óriási zsilip kezelője magyarul szól a mikrofonba, a hangerőtől rezegnek a fák. Előre enged, most először, eddig mindig a „nagy vasak" mögött volt a helyünk a zsilipkamrákban. Búcsúzóul rádión megköszöntük neki, igen szívélyesen kívánt jó hajózást.

Délutánra járt az idő. A Vízügyi Hivatallal beszéltünk a Sióról. A Balaton vízállása 124 cm, 95 és 1O5 közé kellene beállítani, a Sió nyitva, ha vasárnapig odaérek, Badacsonyig úszhat Mona. Ezen fellelkesülve kötöttünk ki péntek este Győr-Gönyű Szotyolakikötőjében. 

Igen, így neveztük el. Érkezés után körülnéztünk, sehol egy lélek, rend, mit rend, maga a REND! Elvágólag belőtt vagonok, rakodógépek, minden új és fényes, sehol egy hajó, sehol egy lélek. Mint a legények fordulnak a vasárnapi miséről hazatérő kisasszonyok után, úgy követtek bennünket is a kamerák. A kutya sem zavart, tudtak érkezésünkről. Mi lehet a hatalmas silókban? Mit raknak itt a nagy hajók gyomrába? Mi csak galambokat láttunk önfeledten napraforgót csipegetni a silótároló környékén. Akkor hát ez lehet itt a nagy Győri Szotyolakikötő. Miután ezt vaslogikával kikövetkeztettük, jóleső fáradtsággal tértünk nyugovóra, holnap irány Szekszárd és a Sió. 

Ám azonnal újabb telefon érkezett. A Hivatal sajnálkozva közölte, hogy a Belügy magához vonta a tavaszi vízeresztés szabályait - pontosan a tavalyi anomáliák miatt - és hajózási tilalmat rendelt el a Sión. Egy darabig értetlenkedtem, mikor hajózható a csatorna, ha nem magas vízállás idején? De beláttam, hogy nincs mit tenni. Hazaérkeztünk. 

Megrendeltem a kamiont. Majd úgy fogom fel, hogy ennyivel én is hozzájárultam a balatoni vitorlázás ez évi biztonságához. És kész. 
A reggeli ham and eggs után Pettenkoffer Sanyi is elbúcsúzott. Felmászott a nyolc méteres partfal vaslétráján, a csomagjait kötéllel felhúzta, viszlát Sándor, viszlát Badacsonyban. 
Egyedül maradtam, hol is kezdjem a szállításra felkészítést? Talán először kiszerelem a jelzőárbócot. Hosszú lesz a hétvége.

Ránéztem a logra: 2843 km. 
(Egy 40 km-es szakaszon elfelejtettük bekapcsolni a műszert a Rajnán..) ..csak a Sió hiányzott a 3ooo-hez, de mindegy is, mert a Szürkebarát-grappa is elfogyott már... 
Utunk ezzel véget ért. Még néhány zabszem, daruzás, szállítás, és 
„Mission accomplie" - küldetés teljesítve. 
Izgalmas, nehéz, fárasztó, hosszú, de gyönyörű utunk volt. 
Most majd a földön járunk.

Utunkon számtalan barátság kötődött, azóta is jönnek a mailek, SMS-ek, jókívánságok. Nagyon sok hálával tartozunk olasz, francia, svéd, norvég, német barátainknak, köszönjük a segítséget, önzetlenséget, együttérzést, barátságot, amellyel hozzájárultak utunk sikeréhez. 
Nem ejtettem szót azonban mindazokról, akik hivatalukon túlmenő szívélyességgel és igyekezettel tettek meg minden tőlük telhetőt. 
Köszönettel tartozom a Hajózási Felügyelet munkatársainak, a Győr-Gönyű-i Ro-Ro kikötő elnök-vezérigazgatójának, Pintér Ákos úrnak, telepvezetőjének Dietrich úrnak és a telep valamennyi dolgozójának szíves segítségükért. 
Győri hajós barátaimnak, Tárkányi Lacinak és Kárpáti Tibinek, akik ugrottak segítségünkre, azonnal. 
Hasonlóként Boda Gabinak, Boda Évának és Alainnek a jóelőre megküldött hajózási térképekért és pilotkönyvekért. 
Nemkülönben Csiszka Antal győri és badacsonyörsi lokálpatrióta barátomnak. 
A Kisalföld szerkesztőjének Fábián Györgynek és fotósának, akik szintén lemásztak a nyolcméteres függőleges vaslétrán egy riport kedvéért. 

Mindez az út befejezéséhez kötődik, de számtalan segítséget kaptam már a tervezés időszakától kezdve feleségemtől, Kárpáti Katitól, aki legalább olyan skipper, mint én, ám most nem jöhetett velünk, minden rossz mozdulatra ügyelnie kell instabil csigolyái miatt. Naponta beszéltünk, és sokszor gondoltam rá a háborgó tengeren is, paradox módon ilyenformán: de jó, hogy Kati nincs most a hajón... 

És...köszönettel tartozom két megszállott társamnak is, Kötél Janinak és Pettenkoffer Sanyinak, akik elévülhetetlen érdemeket szereztek ezen az úton - legalább is nálam. 
Kötél Jani feleségéről Krisztiről és kislányukról a kis Krisztiről hálátlanság lenne meg nem emlékezni, hiszen ők csak Elbáig jöhettek velünk. Portoferraio-ból szomorúan visszafordultak, de az előkészületekből bőségesen kivették részüket, mielőtt egy teljes hónapra minden gonddal magukra maradtak.

Mi pedig ennyivel és egy csodálatos utazással lettünk gazdagabbak. Ha megtehetjük, megosztjuk élményeinket minél szélesebb körben. Mesélünk, mesélünk napestig, még a könyvkiadáshoz meglévő anyagok összeszerkesztése is ránk vár. Van még közel ezer fotónk és néhány videónk. Mi szívesen visszamegyünk gondolatban ezekre a gyönyörű helyekre.

Hagyják a „szalagkorlát-perspektivát"! Tartsanak inkább velünk vízi úton Európába...

Badacsonytomaj, 2013 május 

Kárpáti Lajos, Pettenkoffer Sándor és Kötél János

forrás: Kötélhajó    

Kárpáti Lajos