A verseny hivatalos oldala és a résztvevők blogbejegyzései nagyon komoly megpróbáltatásokat mutattak, aggódtam is a résztvevő magyarok épségéért, de szerencsére mindenki megérkezett. Koczka Teri lenyűgöző helytállásának köszönhetően a verseny minden mozzanatát figyelemmel kísértem. Vártam, hogy a kikötés után szokása szerint bejelentkezik, de ez most csak néhány nap szünet után következett be.

A skype egyik nagy varázsa, hogy a kis zöld „jelenlét pipából" már látjuk is, ha a keresett barát gépet nyit. Most sem volt ez másként, amint bezöldült a kis piktogram, már jött is a hívás Ausztráliából.

PH: Teri drága, nagyon aggódtunk érted, mi a fenét csináltál, hogy csak most adsz hírt magadról?

K.T.: Tudod ez a szakasz volt eddig a legnehezebb, de számomra a legélvezetesebb is egyben. Amikor Albanyba értünk, megpróbáltam egy kicsit kikapcsolódni. Néhány napig nem csináltam mást, csak lóbáltam a lábamat és valóban: ezalatt csak magammal törődtem.

 

PH: Amikor Londonban elköszöntünk bármilyen szépen is feszítettetek a csapat egyenruhájában inkább tűntetek egy jól szervezett kalandtúra résztvevőinek, mint felkészült vitorlázókból álló földkerülő profiknak.

Nem is voltunk azok. A legviccesebb az egészben, hogy még el sem indultunk, amikor az egyik honfitársam szememre is vetette, hogy nem túl elegáns dolog ennyire felkészületlenül bevállalni egy földkerülő versenyt. Persze nem ezekkel a szavakkal. Nem akart megbántani, de nagyon sokat gondolkodtam azon, amit mondott. A résztvevők között nem egy magát gyakorlottnak valló vitorlázó, valójában túl van néhány vidám chartervitorlázáson, esetleg saját hajóján rendszeresen bejárja kikötője környékét, de óceáni vitorlásgyakorlattal senki nem nevez a Clipperre. Most, már hogy túl vagyunk több mint 15000 mérföldön, gyakorlatilag három hónapja hajózunk szinte folyamatosan éjjel és nappal, versenykörülmények között, állítom, hogy ezek a tudásbeli, gyakorlattal mérhető különbségek elmosódtak. Talán azt is ki merem jelenteni, hogy nem vált hátrányomra, hogy a hajózási ismereteket itt kezdtem elsajátítani, mert nem kellett megküzdenem a rossz beidegződésekből eredő kétségeimmel.

Alkalmam volt néhány szót váltani Sir Robin Knox-Johnstonnal a verseny alapítójával. Egész konkrétan a Te példádat említve azt tudakoltam, milyen kockázatot lát abban, hogy fizikailag és szakmailag felkészületlen, nem túl fiatal embereket jelen esetben hölgyeket - némi alapkiképzést követően - kitesz egy földkerülő verseny megpróbáltatásainak. Sir Robin nagyon határozottan csak annyit mondott, hogy ezekből az emberekből kitűnő hajósok lesznek, mire befejezik az utat.

Hogy érzed, van még mit tanulnod?

Ahhoz, hogy valóban hajósnak tarthassam magam, még nagyon sokat kell tanulnom, miközben azt hiszem, nem sok olyan feladat van a hajón amit ne tudnék ellátni. Talán az autóvezetést hozhatnám fel példaként. Friss jogsival már kimerészkedhetünk a forgalomba, de ahhoz nagyon sok tapasztalatra van szükség, hogy a legváratlanabb helyzetekre is megfelelően kész válaszokat adhassunk. Ezt hívják defenzív vezetési technikának, ami csak rengeteg gyakorlással sajátítható el. Így van ez a hajón is, csak itt minden sokkal, de sokkal összetettebb.

Vegyük mindjárt az alapokat! Itt a hajón kötelező olvasmány a „Boat Handling" a hajókezelés kézikönyve. No, ebből mindent meg lehet tanulni, de ezek csak elméleti alapok, melyek mit sem érnek gyakorlati tapasztalatok nélkül. A magasabb szintet a navigáció jelenti, amikor a hajós képes A-ból B-be vitorlázni. Ehhez nem elég a hajó kezelésének ismerete, itt már a tájékozódás technikái, a meteorológia, aerodinamikai és hidrodinamikai ismeretek is szükségesek. A versenyzés még magasabb követelményeket állító kihívás, ami többek között a trimmelés a vitorlázat tudatos finom hangolásának tudományával, részben a folyamatos pszichés terhelés kezelésével ismerteti meg az erre nyitott résztvevőket. Ezt az egész komplex ismeretanyagot hívják „seamanship-nek tengerészeti jártasságnak.

 

Kívülről szemlélve azt gondolnám, hogy a hajón mindenkinek megvan a feladata, és azt csinálja, amihez a legjobban ért, amit el tud látni és gondolom, amihez igazán kedve is van. Nem válik az így szerzett tudás kissé egysíkúvá?

Nos, a hajón két csoport teljesít szolgálatot, egymást váltva éjjel négy nappal 6 órás időközökben. Ez idő alatt az aktív csoport minden feladatot ellát, amíg a passzív pihen. Vannak persze speciális helyzetek, amikor mindenkinek egyszerre dolga akad, de ez nem jellemző. Amikor szolgálatban vagyunk, akkor folyamatosan egyeztetünk, értékelünk és próbáljuk elméleti szinten is bővíteni ismereteinket. Bármilyen manőver előtt részletesen személyre bontva átbeszéljük a feladatot, majd végrehajtás után értékeljük azt. Folyamatosan cserélgetjük a szerepeket, hogy lehetőleg mindenki elegendő tapasztalatot szerezhessen minden pozícióban. Nyilván az én fizikai adottságaim nem teszik lehetővé egy bowman szerep ellátását, de tisztában vagyok azzal, hogy mit kéne tennem, ha nekem kéne egy vitorla cserénél hajtogatni, emelgetni a hatalmas tömegű génuát. De azzal is tisztában vagyok, hogy a nyolc csörlőn vagy a két kávédarálón lévő köteleknek mi a szerepe, bármikor még az éjszaka sötétjében is hiba nélkül cserélem a lúv és lee szárat, kötök biztonságos csomókat, mindezt - nem győzöm hangsúlyozni - tudatosan, nagy biztonsággal.

A biztonságot említetted. Olvasom a beszámolókban, hogy nem egy hajón már a második spinnaker robban szét, vagy szakadnak, oldódnak biztonságosnak hitt kötések. Nálatok hogy áll a veszteséglista?

Még az út legelején kettétört a spi boomunk. A törés anyaghiba miatt következett be, a szervezők ígéretet tettek, hogy a Sydney-Hobart rajtjáig kapunk egy újat. Azóta semmi komolyabb technikai problémánk nem volt, de ehhez tudni kell, hogy Pete a hajónk skippere, rendkívül sok óvintézkedést tesz a felszerelés megóvása érdekében. Nálunk nincs sekli, amelyik ne lenne kötéllel biztosítva, nincs behúzó, vagy állító kötél ami elszállhat, amelyik azonnal ne lenne pótolható. Talán a legtöbbet gyakorolt manőver a kurtítás, legyen az a nagyvitorla reffelése, vagy a fock cseréje kisebb méretre. Ezen a nagy hajón hárm percen belül van egy reffelés normaideje, ami lehetővé teszi, még a leggyorsabb időjárás változások biztonságos követését is.

Azt mondod Sydney-Hobart? Tudatában vagytok, hogy ez a világ egyik legkeményebb vitorlás versenye? Ott nem sokat hibázhattok, mert nagyon kemény a mezőny.

Először is had kanyarodjak vissza a korábban elmondottakhoz. Az állandó megbeszéléseknek, konzultációknak pont ez a lényege: ki kell zárni a legcsekélyebb esélyét is annak, hogy hibázzunk! A megbeszélések során bármilyen hülyeséget meg lehet kérdezni, hogy ha valaki nem értene valamit. De élesben csak olyan manőver hajtható végre, amiben minden résztvevő tudatosan cselekszik. Tök mindegy, hogy hol hajózunk és milyen körülmények között. Tőlem mehetnénk az America's Cup-ra is nem fogunk több kockázatot vállalni, mint az utunk bármely szakaszában. Azért persze mindannyian izgulunk egy kicsit, de ez nem megy, nem mehet a biztonság rovására!

 

Meg vagyok győzve! Remélem ott is tarjátok előkelő helyeteket.

Gerő András