Tavaly nyáron egy 15 éves fiú életét vesztette egy vízibiciklis balesetben a Balatonon. Nem ő volt az első és sajnos valószínűleg nem is az utolsó. Pedig sokat lehetne tenni azért, hogy ezek a tragédiák ne történjenek meg, csak a döntéshozóknak új szabályokat kellene alkotniuk. Szabályokat, melyek életet menthetnének. A nyár pedig közeleg.

Jött értem a fekete hajó, Jött értem fekete vizen. Álom-királyfit, vitt tova vitt, Moslék-országnak mentiben -, Fekete hajó, fekete vizen. (Vetette papírra Karinthy Frigyes 1912-ben írt művében.)

Át bizony. Méghozzá nem is akárhogyan. Sikeresen, jókedvűen, tele optimizmussal. Szebbnél-szebb programokkal, eseményekkel, bulikkal, versenyekkel. Szigligeten karácsonyfát állítottak a tóba, meg tömegesen fürödtek is a jéghideg vízben. Egészségükre!

Igen csak lealkonyult körülöttünk. Pedig az elmúlt szezonban úgy örültem, hogy gyarapodni láttam a „valódi” vitorlástúrázók számát. Erre, most nesze nekem, megtelt a Balaton. Vissza kell fogni a kirándulási kedvet, kénytelenek voltak igen húsbavágó korlátozásokat bevezetni az idegen kikötők látogathatósága terén.

Mint minden sportban, a kitesurfben is az különbözteti meg a hobbit a valódi fejlődéstől, hogy van-e közösség, rendszer és visszajelzés. A versenyek épp ezt adják: mércét, fókuszt, és azt az izgalmat, ami miatt az ember hónapokkal vagy évekkel korábban elkezd készülni valamire. A hazai kitesurf az elmúlt huszonöt évben próbált egyre közelebb kerülni ehhez az ideálhoz – néha sikerrel, néha kevésbé. Ezt az utat élem és figyelem belülről, versenyzőként és szervezőként egyaránt – ez a cikk ennek a személyes összefoglalója.

Munkatársunk, barátunk szerkesztőségünk megkerülhetetlen személyisége a balatoni túravitorlázás legendás alakja elhajózott.

Hajónk úszik! Temérdek a cucc! Hogy fog ez beférni? Mennyi minden kell a túrázáshoz. Imádom ezt a tavaszi bepakolást. Végül csak sikerül. Indulhatunk! Addig menjünk, ameddig lehet. Balatonunk vízszintje nyolcvanöt centiméter a százhúsz helyett. Tragikus! Egyáltalán hol tudunk kikötni? Júliusban már dagaszthatjuk a sarat. Reménykedjünk a csodában! Énekeljük, hogy „Add már Uram az esőt”.

Ilyenkor szomorúak vagyunk, és fáj elfogadni a tényt: egy remek ember, barát, példakép és legenda felhúzta a kedvenc gennakerét és elhúzott távoli vizekre.