Mindeközben megkeresett a Helly Hansen, hogy lenne kedvem vitorlás cuccokat kipróbálni, én meg igent mondtam. Arra gondoltam, hogy mi lányok mindig kicsit háttérbe szorulunk a ruházkodás, na jó...sportruházkodás terén, megnézem, hogy milyenek most a jó cuccok. Az öreg vízhatlanom, szintén HH, kibírta az elmúlt 10 év tengeri viszontagságait, de már az utolsókat rúgja. (Meg a testsúlyom is változott, de erről inkább hallgatnék...) Meg is érkezett a vízhatlan naci, amire én rámosolyogtam, hogy aha, na ez se kell majd októberig... Volt még egy pár cipő, póló és rövidnadrág is a csomagban.

A szombat hajnalban aztán szélre ébredtem. Kicsit talán nagyobbra is, mint ahogy én azt szerettem volna, de végül is a mindenttudó előrejelzés azt mondta, hogy lesz ez még kisebb is. Aztán jött a telefon, hogy azért ne siessem el a reggelit, mert csak 11-kor lesz rajt. De elsiettük és szerintem már fél 10-kor vízen voltunk csinos versenyvitorláinkkal, grószon reff bekötve, biztos ami biztos. Ahogy kiértünk, reffelhettünk is. Pedig azért Alsóörs alatt az alap nem tűnt hatalmasnak, csak azok a ráfújások ne lettek volna. Fél 11-kor Csopak előtt a kormányosom úgy döntött, hogy elég lesz ide a „strand” grósz is, az telelatnis, két reffen kisebb, mint a reffelt versenygrósz. Nem állítom, hogy a grószcsere egyszerű lett volna... És mire készenlettünk, egy arrajáró hajó a part felé mutagatva halasztást kiabált. Kikötöttünk... A parti halasztás rész unalmas volt, itt helyette leírom, hogy milyen jó volt, hogy jött az az új vízhatlan nadrág, mert nem kellett vele októberig várnom. Eredetileg azt javasolták, hogy L-est kérjek, valamiért M-es jött és jó volt a méret. Van rajta kicipzározható fenékrész, ami lányoknak nagyon praktikus lehet, mert a kis kajütben a vitorlák közötti vödörbe pisilés bonyolult tud lenni, ha mindent le kell vetni. Kár, hogy nem sikerült kipróbálnom, mert délután 3-tól túlélésre játszottunk. (Kicsit túlzok...) A vízhatlan kényelmes volt, vízhatlan volt, bár csak rövid nadrág volt alatta, nem melegedett rám, tetszettek a nagy zsebek a lábon, talán csak a felső, mellkasi résznél lévő zsebet hiányoltam, mert az hasznos tud lenni. A lábamat gyakran beütöm és ilyenkor vagy törnek a dolgok a lenti zsebben, vagy kék foltokat hagynak maguk után. A cipőt külön szerettem, mert nem izzadt bele a lábam, de nem is fázott vizesen. És nem csúszkált. És nem volt bumfordi.

"Állítólag" lecsökkent a szél és ezért 3-ra rajtott hírdettek. Kis pálya, Csopak – Zamárdi – Káptalanfüred – Csopak plusz a büntikörök. Később azt kivántuk, bárcsak a hosszabb útvonalra küldtek volna, mert akkor nem kellett volna kreuzolni a 80 cm-es hullámok ellen Zamárdiból Káptalanig. Helyette lett volna „kényelmes” Aliga menet. Egyébként nem tudom, hogy mekkorák voltak a hullámok, de nagyok. Csakhogy hűek maradjunk önmagunkhoz, a rajt előtt fél órával a vízen menet közben még átcseréltük a versenyfockot a strandolósra. Aztán elrajtoltunk és hát igen... Zamárdiig minden OK volt. Éreztük a hullámokat, de bőszeles menetben ez inkább élvezet, még egy pillanatra, látván hogy egy Melges ott kezdi a köreit, mi is elgondolkodtunk, hogy nekünk is itt kellene letudni őket. Aztán lebeszéltük magunkat erről a kósza ötletről és vettük a bóját.

Régen fetrengtem hajóval ennyit. Grósz nélkül nem lehet, fockot betekerve nem tudtuk az irányt tartani, félig betekerve eltéptük volna, de a két vitorla együtt túl sok volt. Lógtuk, ahogy bírtuk, még ma is fáj a hátsóm, de sokat nem ért a kettőnk súlya. Aztán el is fáradtam. Bevallom férfiasan, hogy van az úgy, hogy a lányok gyöngébbek. Egy kicsit. Hosszan meghúztuk a déli parton, később mentünk csak át, lehet, hogy hamarabb kellett volna. Az eleinte nagy pöffök egy idő után állandósultak, a hullámok se jöttek a legjöbb szögben, kezdtünk elázni. Kabát nem volt rajtam, csak mentőmellény a nadrág-póló kombón, ez is hibának bizonyult. Viszont megint feleleveníthettem azokat a régi dingis élményeimet, amikor az ember nyakán befolyik a víz és a cipőjén meg ki. Egyébként ennek örültem, mármint hogy a cipőből kifolyt a víz és nem kellett benne tocsognom...

A keresztbemenés Alsóörs magasságában történt, meg az is, hogy úgy megfeküdtünk, hogy nem volt mit csinálni. Nem bírtam ráereszteni a fockshottra. Egyáltalán. Nem jött ki a klemmből. Tudom-tudom, felfele kell tépni. De már nem bírtam, szerintem azóta is 20 cm-rel hosszabbak a karjaim. Aztán valahogy felvergődtünk, fordultunk egyet az északi part takarásában, elkeveredtünk a káptalani bójához, ahol megint nagyon ráfújt, éljen a fűzfői öböl, de már csak be kellett futni Csopakon... Ja, meg a büntetőkörök.

Palóznak alatt a körözéshez már a reff se kellett. Érdekes volt látni, hogy nekünk ugye azzal volt problémánk, hogy túl voltunk vitorlázva a tó közepén, mások meg idáig eljutottak szépen és itt volt túl sok nekik a halzolás.

Viszonylag eseménytelenül befutottunk, ráébredtünk, hogy nagy szélben a yardstick pontunk komoly hátrány, nyilván úgy van ez, hogy kis szélben meg más nyafogott volna, mi meg nem a mezőny hátsó harmadában fejeztük volna be a versenyt. De túléltük és még időnként élveztük is.

Másnap a díjkiosztón kiderült, hogy volt árbóctörés meg vitorlaszakadás is, és egy érdekes végkifejlet: Abszolútban a Helikon nyert. Volna. De elszámolták magukat és eggyel kevesebb büntikört mentek. Mielőtt felhördül itt valaki, hogy azért 5-ig illik tudni számolni, van olyan, hogy fáradtan, vízesen az ember inkább a befutó felé igyekszik. Szóval a Helikon feladta, de a zsűri kiszámolta, hogy mindenféleképpen ők nyertek volna, tehát akkor is, ha letudják az egy hiányzó kört. Ezért aztán az abszolút nyertes Parti Szél, amit Fináczy György kormányzott, átadta az Andorka-Balog párosnak a nyereményét. Ami igen szép gesztus volt. Főleg, mert jó kis nyeremények voltak...

Én meg otthon eldöntöttem, hogy még mindig szeretem a Helly Hansen ruhákat, mostmár a cipőket is, mert tényleg jók, meg veszek otthonra két súlyzót, mert jövőre is lesz négykezes.

Helly Hansen ruházatom W Cove Polo, NewPort Pants, W HH QD shorts és W Hydropower 4 cipő-ből állt.

Menet közben képek nem készültek, gondolom, hogy nem kérdés miért.... Így mindenki utólagos engedelmével kölcsönvettem Pál Béla remek fotóját, amit a Jamrik Pétertől kaptunk... Köszönöm szépen!