Én szinte az utolsó pillanatig dolgoztam (néha fog csikorgatva, küzdve a ‘mehetnék már’- érzéssel, de mint egy mantra ismételgetve magamban: minden heti fizetés egy plusz hét gondtalan vitorlázást  jelent később), a maradék időt felhasználva a búcsúzkodásra, készlet feltöltésre utolsó javításokra. Tíz év Dublini élet után nem terveztem egyhamar visszajönni, két munkahelynek és egy pár barátnak mondtam az utolsó Good bye!-t, a felhalmozott ingóságaimat eladtam vagy bepakoltam a hajóba a maradékot elosztogattam, azután  trombitaszó kíséretében elhagytam a DMYC klub mólóját és kihajóztam a Dun Laoghaire-i kikötőből, mely annyi vitorlás élményt adott nekem az elmúlt évek folyamán.

Szarvason születtem, vitorláshajót csak képen láttam sokáig (a tengerről nem is beszélve) de a Kőrös folyó közelsége azt jelentette, hogy gyakorlatilag mi gyerekek a vízen nőtünk fel. Kajakozás, kenuzás, csónakázás mindennapos volt nyaranta, úszni talán hamarabb tanultam meg mint járni, és telente se hagytuk a folyót magára, naponta kijártunk megnézni lehet-e már korcsolyázni. Közben az összes Verne Gyula- és minden vitorlás témájú könyv megfordult a kezem  között. Itt hallottam először szélességi és hosszúsági fokokról, üvöltő negyvenes szelekről, fő vitorla-felhúzó kötélről és más hasonló dolgokról, amikről olvasva mindig valami kellemes bizsergés és vágyódás futott át rajtam. 

Nem csoda hogy az első adandó alkalommal bekapcsolódtam a vitorlás életbe mikor a tenger mellé vetett a sors, beléptem egy érdekes rendszerű klubba Dublin-ban (SID) ahol - megtámogatva a vitorlás tanfolyamokkal amiket párhuzamosan végeztem - hamarosan kapitányi rangot kaptam. Különböző hajókat szkippereltem túrákon, in- és offshore versenyeken, gyűjtve a tapasztalatokat és a tengeri mérföldeket. Amikor nem vitorláztunk, a klubtagokkal közösen  hajókarbantartást végeztünk, ahol megint felbecsülhetetlen értékű tapasztalatokat szerezhettem minden téren, elektronika, epoxy, hajófestés, kötélzet javítás minden ami a hajózással jár.



Innen egyenes út vezetett hogy megvegyem életem első vitorlával felszerelt járművét egy Laser 1 dingit. Kicsi – de az enyém, másfél évig vitorláztam vele felejthetetlen emlékeket szerezve. Lambay Island körbevitorlázása egy Bf 6-os szélben (több mint 25 tengeri mérföld 5 óra alatt levitorlázva), a téli vasárnapi versenyek (Frostbite series), az Island challenge (Dalkey sziget körbevitorlázása versenyre) és hasonlók.

Az igazi álom akkor vált valóra mikor megvettem Comino-t. Egy 22 lábas (6.7m) Hurley, Angliában építettek 1971-ben amikor még igazi tengerbíró hajókat csináltak és nem szappanos dobozokat. A hajótestbe beágyazott tőkesúly, a szkeg a kormány lapát előtt, és az egész felépítése a hajónak - nem beszélve a jó híréről - bizalmat sugároz. Egy hajó amivel bárhova el lehet menni. Egy pár rövid próba út után elég bizalmat éreztünk egymás iránt, hogy egy igazi megmérettetés elé álljunk. 2015 március vége április eleje azzal telt, hogy fél óránként megnéztem az időjárás jelentést (a szelet). Másodikán - most vagy soha - kértem egy hét szabadságot a munkahelyről, és másnap elindultam körbevitorlázni Írországot. Kilenc és fél nap múlva körbe értem. A hihetetlenül szélcsendes idő miatt megtanultam becsülni a jó kis egyhengeres Yanmar Diesel motort (az egyik döntő ok amikor a hajót választottam), a hihetetlen erős szembeszelek miatt pedig meg magát a hajót! 

Ezután a siker után nem csoda, hogy irigykedve olvastam a vitorlás beszámolókat messzi földrészekről, távoli tengerekről. Ezt én is tudnám csinálni! Karácsony körül egy nagy lélegzetet vettem és elhatároztam, hogy innen kezdve a cél: elindulni. Körülbelül szeptember vége volt a reális időpont, amikorra mindent el tudtam rendezni és a parti életemet lezárni; ez még kilenc hónap, mint egy gyerekszülés.  

Nehéz kilenc hónap volt, sok munkával, lemondással és a kétségekkel, mi lesz ha..?   De az idő eljött, útra keltem, meg sem álltam Camaret-ig (Franciaország) ahol két napot töltöttem el, majd Spanyolország jött (Ria De Cedeira, egy nap horgonyzás), Cascais és Lisszabon (Portugália). Itt három hét kényszer pihenőt kellet tartanom  a szokatlan és nem jellemző délnyugati szelek miatt, amik nem tették lehetővé hogy elinduljak a következő megálló felé, Madeirára. Lisszabonig igazán csak egy rohanás volt az út, menekülés a tél és az egyre nagyobb valószínűséggel előforduló észak Atlanti viharok elől - a biztonságot tartva szem előtt minden esteben. Most, hogy az idő miatt egyik horgonyzóhelyről a másikra kellett vándorolni (attól függően melyik nyújtott nagyobb védelmet a hullámok és viharok ellen) vagy egy marinába behúzódni, volt időm egy kis városnézésre, de mindenekelőtt megismerkedni az ugyanabba az irányba tartó, és most ugyanott veszteglő hajósokkal. Martijn Hollandiából, egy fém 45 lábas hajóval, évek óta hajózva a tengereket alkalmi munkákból tartva fenn magát, Max és barátnője, Franciaországból egy régi 27 lábas egyedi építésű hajóval, menet közben javítgatva a hajót, Will Angliából,  aki három barátját invitálta a következő menetre a Kanári szigetekre, de pár nap után inkább hazarepültek, be kellett látniuk hogy ebből nem lesz semmi, hiába várnak a jó időre... Jah, kérem, ez a vitorlázás, várni az alkalmas időre...

Felejthetetlen élmény volt megismerni a hasonló úton járó vitorlázókat, és örök barátságok kötődtek, de nekem is voltak kötelezettségeim, Madeirán találkozóm volt húgommal, és csak egy bő hetem volt odaérni. Az első nap mihelyst egy kicsit is kedvezőnek tűntek a körülmények, búcsút intettem újdonsült barátaimnak, és öt nap múlva Porto Santo homokos strandja előtt horgonyoztam. Porto Santo és Madeira csodálatos élmény volt, hihetetlen helyek önmagukba, de saját hajóval érkezve, ezekre, az óceán közepéről kiemelkedő, évszázados tengerész történelemmel rendelkező szigetekre külön megfűszerezi az érzést.  

 A tengernek különös hívása van.  Akármennyire jól éreztem magam Madeirán, ahogy a társaságom elhagyta a hajót és visszarepült tovább görgetni a dolgos hétköznapokat, én is elhagytam a kikötőt, és tovább indultam az első igazi célállomásra, ahol több időt terveztem eltölteni, a Kanári szigetekre. Négy nap kemény szél elleni vitorlázás után érkeztem meg Arrecifére, ahol végre napsütés, és egy hajós barát által nyújtott hideg sör várt. Elöntött az elégedett ‘megérkeztem’ érzés az út során először. Több mint 2000 tengeri mérfölddel a hátam mögött, fél Európát átszelve, megérkeztem az igazi kaland kapujába.  

 Pár itt töltött nap alatt újabb rengeteg barátot szereztem. Magyar vitorlázókkal is találkozom elvétve, ami természetesen nagy örömmel tölt el mindig. A Sail Over The Horizon srácokkal egy mólón voltunk kikötve egy darabig, és innen is üdvözlöm azt a társaságot akik feltöltötték az ürülő éléskamrámat a heti charter vitorlázás után megmaradt élelmiszerkészletükkel. A vitorlás közösségen belül a segítőkészség, az információ csere, az önzetlenség egymás felé határtalan. A tengerjárók ősi íratlan törvényei szerint aki segítségre szorul, szinte kérés nélkül megkapja. Ma te, holnap én kerülhettek sorra. Az emberek különfélék természetesen, mindenki saját vérmérséklete szerint csinálja a dolgát, de ha a víz, a vitorlázás szeretete összekapcsol minket, egy húron pendülünk. Sokunk dolgozik a hajókon, készítjük fel őket az ‘átkelésre’, esténként pedig összedugjuk a fejünket, egy pohár bor felett megvitatjuk a dolgokat, ötleteket cserélünk, tanácsokat adunk, ki-ki mihez ért.  

A karácsony és szilveszter is itt az örök nyárban fog eljönni hozzám, utána irány a Kolumbusz által lefektetett út a passzát szelek hátán, Zöld foki-szigetek, Karib-tenger. Hogy utána mi lesz, sok mindentől függ. Ahogy a versenyeken megszoktam, most a közvetlenül előttem álló szakaszra koncentrálok, száz százalékban, és mikor ezen túl vagyok, jöhet a következő etap tervezése.

Aki kiváncsi a a fejleményekre a blogomon tudja nyomon követni az utamat: https://attilavedo.wordpress.com/ vagy a youtube csatornán megnézni a videóimat:  https://www.youtube.com/channel/UC8fE9ar8uLrbKeqdJsP8VXg

Ha bárki támogatni szeretné az utamat, könnyen megteheti a Support linket követve.

Köszönöm szépen!