A verseny anyakikötőjeként a korábban rettegett dalmát kalózok uralta Murter szigetén található Marina Hramina yachtkikötő szolgált.

A képzeletbeli rajtvonalhoz 14 darab Bavaria 41 C és 2 darab Bavaria 50-es típusú hajó állt. Az összesen tehát 16 hajóból álló regatta az ország legnépesebb mezőnyét felvonultató magyaroknak szervezett tengeri vitorlásversenye volt az idei évnek.

A legtöbb csapat, beleértve saját magunkat is szombaton, a verseny „nulladik” napján érkezett meg a déli órákban. A szokásokhoz híven a délután nagy része a hajó átvételéről, az egy hétre elegendő készletek beszerzéséről, a teljes vitorlázat és kötélzet átnézéséről, minimális gyakorlásról és természetesen a rég nem látott hajósbarátok üdvözléséről szólt.

Feszített tempóban zajlottak az események, időre készen kellett lennünk, hiszen az esti órákban két nem akármilyen ünnepi eseménynek lehettünk tanúi.

Este 18 órakor volt a gyülekező a kikötő bejáratánál, ahonnan közösen sétált fel a verseny összes résztvevője a Tengeri Lovagok Társaságának ünnepélyes avatási ceremóniájának otthonául szolgáló Sv. Mihovil templomig.

Na, de mi is az a Tengeri Lovagok Társasága?

„…A Tengeri Lovagok Társasága tagjai nem lovon, hanem a hullámok hátán lovagolnak. Hol szelíd, hol szilaj vizeken. A lovagi lét eszméje arra a képességre utal, hogy egyszerre kell megbirkózni a modern társadalom és a tenger által támasztott valamennyi követelménnyel.

A tenger nem kivételez, és nem ad sem felmentést, sem könnyítést senki számára. A hullámokat és a szelet nem lehet betörni, csak szolgálatba állítani. Ehhez megfelelő tudás, igazi szakértelem és gyakorlati tapasztalat szükséges. A Tengeri Lovagok Társaságának kincse ezért nem egy lakatlan szigeten vagy a tenger mélyén van elásva, amihez titkos térképek megfejtésével lehet eljutni. A mi kincsünk a tudás és a tapasztalat, amit nem őrizni, hanem mások javára fordítani kötelességünk.

A Tengeri Lovagok Társasága tagjaiként szentül hisszük, hogy az Adria és a Földközi tenger nem csak néhány ország hajózási területe. Ezek a tengerek nemzeteket kötnek össze. Nemzeteket, amelyek tisztelik a hagyományokat és egymást, megőrizve mindazt az értéket, amit e vidéken élő és hajózó népcsoportok az évezredek során megteremtettek. Csak azokat fogadjuk tagjaink sorába, akik képesek és hajlandók megőrizni és gyarapítani ezeket az értékeket, legalább öt éve hajóznak a világ tengerein és tengeri hajóvezetői jogosítvánnyal rendelkeznek. Akik példamutatásukkal kitűnnek a többi hajós közül, akik számára fontos a jó keresése és továbbadása. Akik minden helyzetben tudják, mi a jó modor, az erkölcs és az etika, akik példát mutatnak emberségből, akikre felnézhetünk, mert viselkedésük, megjelenésük és tudásuk erre késztet bennünket. Akik becsülettel és hűséggel szolgálják ezt az eszmét, akik mindezen tulajdonságok mellett tevékenységükkel is bizonyítják elkötelezettségüket, és ezt a társaság tagjai jutalmul elismerik, azok lovaggá válhatnak. A tagság tehát nem jár mindenkinek és nem is adományozható…”

Az ünnepi ceremónia két részből állt. Először a korábban lovagjelöltnek kiválasztottak lovaggá avatása, majd az új lovagjelöltek kiválasztása történt. A megtiszteltetés, az öröm, a boldogság és a büszkeség érzéseinek egyvelege fogott el, amikor a sor legvégén meghallottam a nevemet. Ezúton is szeretném megköszönni a társaság tagjainak és Hovanecz Zoltán kapitánynak (aki a társaság nagymestere is egyben) a belém vetett bizalmat és a lovagjelölti invitálást.  

A ceremónia végeztével közös, gyalogos fáklyásmenetben érkeztünk vissza a kikötőig, ahol a verseny ünnepélyes megnyitása és az azt követő zenés gálavacsora történt.

Végre elérkezett a vasárnap, hamarosan indul a várva várt első futam. A verseny főbírója, Dragan Penjalov a reggeli skipper értekezleten (mindegyik futam előtt ez volt a forgatókönyv) részletesen ismertette az útvonalat és a kötelező érintési pontokat, ezután visszamentünk a  hajóra, átbeszéltük az útvonalat a  legénységgel, majd kihajóztunk a rajt területére.

Vegyes összetételű és vegyes tapasztalattal bíró csapat jött össze. Előzetes elvárásaink nem voltak (korábban sosem vitorláztunk még így együtt, volt akinek ez volt az első tengeri útja) , a fő szempontjaink a biztonság, a jó hangulat, a csapatszellem, az egymás iránti tisztelet és elfogadás és egy egészséges versenyszellem volt. Mindvégig oldott hangulatban, versenykeretek között szerettem volna megismertetni a legénységgel a tengerhajózás egy pici szeletét. Ennek megfelelő komolysággal vágtunk bele az első futamba és egyúttal az előttünk álló hétbe.

A rajt Maslinjak sziget mellől történt, irány Zlarin kikötője Kaprije érintésével. A kezdeti jól sikerült krajcszakasz után gyenge, bőszeles futam elé néztünk. A genakkereké volt a főszerep, ami nekünk nagy „erősségünk”, hiszen hétből négyen még csak nem is láttak ilyen vitorlázatot, de ahogyan a mondás tartja, gyakorlat teszi a mestert. Az időjárás végig partnerünk volt, a végére enyhén erősödő szélben pillangóztunk be a célba. Hetedik helyezés, másfél méterrel lemaradva a hatodiktól. Minden előzetes várakozást felülmúltunk, mámoros érzés fogta el az egész csapatot. Fiatalos lendületből megittuk az egy hétre hozott pálinkamennyiséget majd nyugovóra tértünk.

Másnap reggel halványan felderengett bennünk Emil Kusturica legendás filmje a Macska-jaj, de nincs idő sebeket nyalogatni irány a skipper értekezlet. Az aznapi útvonal ismertetése előtt fejtágításban is részünk volt. Megtudtuk, hogy a nyakkendő igazából horvát találmány és a horvát „cravat” szóból származik, melynek tiszteletéül a szervező bizottság egy elegáns bordó színű, a verseny logójával ellátott egyedi nyakkendőt ajándékozott a versenyhajók kapitányainak. Külön köszönet érte, na de vissza a versenyhez. Zlarin teljes megkerülése volt az előttünk álló feladat, mely talán még az előző napnál is izgalmasabbnak tűnt. A rajt utáni krajcszakaszt egy hosszú bőszeles szakasz követte végig a szigét déli oldalán, majd a délkeleti csücsköt elérve fordulás és negyedszelezés vissza északnyugati irányba. A tervünk az volt, hogy a bőszeles részen lehetőleg nem elengedni a mezőnyt, majd a fordulás után a lehető legközelebb maradni a parthoz és kihasználni a sziget ezen az oldalán jelentkező akcelerációs zónát és erősebb szélben behozni a „lemaradást”. A terv bevált, fordulás után 4-5 helyet javítva befutottunk az előző naphoz hasonlóan a hetedik pozícióban.

A cél után a mindenkori horvát királyné városa, a festői szépségű Skradin felé vettük az irányt. Menetközben elhajóztunk a Sibenik városát védő Szent Miklós erőd előtt, majd a Szent-Antal csatornán és a Prokljani-tavon (melynek érdekessége, hogy a felszíne édesvíz az alja pedig sósvíz) keresztül értük el aznapi kikötőnket. Útközben megálltunk egy kagylótelepen, ahol volt szerencsénk friss osztrigával és kagylóval ünnepelni aznapi teljesítményünket.

Új nap, új futam. A kedd reggeli kormányosi megbeszélésen jelentették be, hogy történelmi eseménynek leszünk tanúi, hiszen a Prokljani-tavon korábban még sosem szerveztek futamot. Klasszikus „up and down” pályaverseny. Ismét esélytelenek nyugalma, megpróbáljuk a legjobbat kihozni magunkból. A futamban tizedik hely, összetettben még mindig hetedik. Pályaverseny letudva, több szót nem is érdemel, nem úgy az est hátralevő része!

Verseny a versenyben! Célba érkezés után irány Prvic szigete, ugyanis 18 órakor kezdődött a 2. Tengeri Bográcsgyulyás főző verseny. 16 hajó, 16 különböző recept, 16 taktika. Vannak, akik a zsűri kóstoltatását pálinkával kezdték, a kevésbé magabiztos szakácsok kiküldték a „kémeket” a többi hajóhoz, hogy ki, mit és mennyit rak bele a bográcsba. Ezzel párhuzamosan megkezdődtek az elterelő hadműveletek. Néhányan hangosan kiabálták a hamis recepteket. Mi szerencsére nem dőltünk be annak, hogy a paprika után egyből a homok jön, majd a végén, de még a csipetke előtt egy kevés sampon. Egy biztos, senki nem maradt éhen és szomjan sem, köszönhetően Nagy Zoltán kapitánynak és legénységének, akik a teljes regatta mezőnyének megfelelő mennyiségű forralt bor elkészítéséről gondoskodtak. Magyar gulyás, magyar forralt bor egy magyar kötődésű horvát szigeten. Kevesen tudják, de Prvic szigetén található a reneszánsz középkor egyik legnagyobb alakjának, Verancsics Faustusnak, azaz a „repülő embernek” (homo volans) az Emlékközpontja. Neki köszönhetjük az évszázadokkal később használt függőhidakat, a nagy Leonardo Da Vinci életrajzában található vázlatot felhasználva ő találta ki és tökéletesítette az első működő ejtőernyőt, mígnem 1579-ben veszprémi várkapitánnyá és a püspökség birtokainak kormányzójává nevezték ki és lett feltalálóból kora egyik legnagyszerűbb diplomatája és politikusa. A veszprémi kötödést kitörő örömmel fogadtuk, hiszen a csapatból többen is ebből a városból jöttünk és nem gondoltuk volna, hogy egészen egy dalmát kis szigetig kell hajóznunk, hogy megtudjuk kinek az emlékműve található szeretett kis városunkban.

A szerda reggel is gyors megbeszéléssel kezdődött. Hosszú pálya elé néztünk. A cél Blitvenica világítótornyának délről történő érintése volt. A pálya első fele krajcszakasz, a második fele egy véget nem érő bőszeles szakasz. A terv az volt, hogy nagyobb utat teszünk meg a tisztább, erősebb szél reményében. Ennek megfelelően minél kevesebb fordulással szerettük volna megkerülni a legkülső szigetet és nem végigkrajcolni a sok kicsi sziget között. Féltávhoz érve kijelenthettük, hogy inkább buktunk, de semmiképp sem nyertünk ezen a taktikán. A genakkeres szakaszt a középmezőny végén kezdtük, adva volt a feladat, hogy javítani kell. Stabil, de gyenge szélben, gyakorlatilag tükörsima tengeren azt találtuk ki, hogy rábízzuk a kormányzást „Feri bá”-ra (autopilot), hiszen ilyen körülmények között nála pontosabban senki nem tud célra vitorlázni és csak a vitorlák beállítására összpontosítottunk. Ez „nyerő” taktikának bizonyult, két helyet javítva a tizedik helyen értünk célba, de összetettben sajnos visszacsúsztunk a nyolcadik helyre. Azonban a tengeren lenyugvó nap látványa bőven kárpótolt az aznapi fáradalmainkért. Már sötét éjszaka volt mire megérkeztünk Vodice védett kikötőjébe. Szerencsére még útközben nekiláttunk a vacsora elkészítésének, így kikötés után már a kész vörösboros sertéspörkölt fogadta a hajó teljes legénységét.

Csütörtök reggel merőben más tenger képe fogadott minket. Megérkezett az előre jósolt jugó. Vad, kemény szeles, hullámzó tengeren került megrendezésre az akkor még nem tudtuk utolsó futam. A pálya egyszerű, Kamenica érintésével, Tijat délnyugati oldalán vissza kellett hajózni Murterbe. A rajt után talán az egész verseny legizgalmasabb (krajc)szakasza következett. Eltűnt a baráti versenyhangulat és felváltotta a versengést egy kőkemény verseny, melyben már nem a bajtársiasság és az egymást segíteni akarása, a jó hangulat és legfőképp a biztonság és a másik vigyázása voltak főszerepben, hanem a minden áron győzni akarás. Már jóval a bőszeles szakaszban jártunk mire rádión hallottuk a hírt, hogy két hajó egymásnak ütközött és léket kaptak (szerencsére mindketten időben visszafordultak és kiértek a kikötőbe, de a verseny számukra akkor és ott befejeződött). Hatalmasat vitorlázva végül kilencedik helyen futottunk be a célba abban a reményben, hogy a pénteki napon lesz még egy utolsó esélyünk javítani az összetett helyezésünkön.

Izgatottan vártuk a péntek reggelt, hiszen holtversenyben álltunk a hetedik/nyolcadik helyen, azonban nagy csalódottságunkra a versenybíró lefújta az aznapi futamot, amely a verseny végét jelentette immár az összes hajó számára. Csalódottak voltunk, de elfogadtuk, megértettük és támogattuk ezt a döntést. Egy héttel korábban a Tengeri Lovagok Társaságának áldásával indult egy baráti verseny, melyet a minden áron győzni akarás majdnem tragédiába sodort. Mindenki számára jó érzés a legjobbnak lenni és győzni mások fölött, azonban a tengerhajózás jóval több ennél és nem csupán a versenyzésről szól. A tengerhajózás egy képesség, hogy a biztonságot mindenek előtt szem előtt tartva megbirkózzunk a tenger által támasztott valamennyi követelménnyel és a tengert és más hajósokat mindvégig tisztelve hajózzunk, vagy épp sportszerű keretek között, úriember módjára versenyezzünk.

Futam sajnos már nem volt, de hátra volt még az ünnepélyes díjkiosztó. Holtversenyben a hetedik helyen végeztünk. Ezúton szeretném megköszönni a teljes legénységnek az egész heti fáradozást és a nem akármilyen helytállást, az olykor komoly erőfeszítést és koncentrációt igazi tengeri körülmények között és egyúttal gratulálni az első három helyezett hajó kapitányának és legénységnek. Zárszóul pedig köszönetet mondanék a verseny szervezőbizottságának, köszönjük szépen ezt a szuper hetet, mely méltó lezárása volt az idei adriai vitorlásszezonnak.

Tisztelettel és tengerészbaráti üdvözlettel,

Kiss Dávid

skipper