Azt mondják a csúcson kell abbahagyni. Ha ez igaz, akkor idén már több versenyre nem kéne beneveznünk, mert ez a Tihanykerülő minden pillanata hozta azt, amit egy túraversenytől elvárunk.

Már a hét elején elkezdtem tanulmányozni az általam kedvelt meteorológia oldalakat, mert fontos volt még a nevezés előtt eldöntenem, hogy BonBon kutya jöhet-e velünk, vagy jobb, ha otthon marad. A jó Labrador bármilyen időjárási helyzetben el van, de bizonyos szélerő felett szívesen lemondunk kötélkezelő aktivitásáról.  Miután az összes elérhető meteo felületen egybehangzóan erősszeles versenyt prognosztizáltak, BonBont kihagyva hozzákezdtem a csapatépítés sokszor hálátlan feladatához. Életem párja Ildikó már hivatalból sem hagy cserben, de kellett volna még legalább két hadra fogható humán erőforrás a csörlők kezeléséhez, és a hajó kiüléséhez. Fiúkat már meg se próbálom, mert a globális mancsafthiány a mi hajónkba is beszivárgott. Azt is rosszul viselem, ha a nők visszautasítanak, ezért szeretem kivárni az önként jelentkezőket. Na ilyenekkel évek óta nem találkozom, így nem marad más, mint a leánykérés. Gyakorlatilag 5 kiképzet womencsaft jöhetett számításba. Ebből a lánykutya kiesett, Ildikó vállalta, maradtak hárman. Sajnos Viki, aki állandó kékszalagos társunk, nem ért rá, Krisztáról lekéstünk, őt lenyúlta egy másik csapat. Szerencsére Barbi – amúgy a szerkesztőnk – ráért, így sikerült a minimálisan elvárt 3 fővel beneveznünk. A partot jó korán eltaszítottuk, hogy legyen idő a szokásos előkészületekre.

Már fél 10 előtt bemondták a 27-es csatornán, hogy tekintettel a nagy szélre, kihajózáskor legyen mindenkin mentőmellény. Érződött is a mezőnyön a szélpara. Sok hajó jelentős reffeléssel várta a rajtot. Úgy háromnegyed 10 körül elzárták a szélcsapot és az ígért elsöprő északi helyett kaptunk egy gyenge, foltos nyugatit. Ilyenkor kellene az összes időjóst más munkakörbe helyezni, mert azt még én is láttam az aktuális radarképen, hogy a délről nyomuló esőfront ki fogja ütni a mégoly erősnek is jelzett északi áramlást. A bekészített OXLEY önstabilizáló bőszeles vitorlánk az orrban várta a kilövést, de a rajt utáni 3. percben a terv már okafogyottá is vált, sőt néha abban sem voltunk biztosak, hogy jobbcsapáson tudjuk-e venni a szorost. A vonal felső harmadából rajtoltunk, készen arra, hogy ha kell, bármelyik irányba módosíthassunk. A lassan terjedő szél együtt tartotta a mezőnyt, így szerencsénkre a gyengeszeles lassúságunk nem eredményezett komolyabb lemaradást.

A Cső bejáratáig osztályunk könnyű kis hajói szépen elénk is kerültek. Az ilyen helyzetben érdemes jól lemaradni, mert a falba besorakozó hajóknak nem marad mozgásterük, mi meg hátulról el tudjuk dönteni, hogy a csorda melyik oldalán fogunk beragadni. Úgy nézett ki, hogy a jelzett északi szél lassan átveszi az uralmat, ezért felélesedve az északi oldalról értük be a rudlit. Ekkor már a komp vonalába értünk és a hegy takarásán is sikerült szépen átvergődnünk. Gyönyörű látvány volt a sok alánk került hajó, mi meg egy csapáson ideális, futatott élesmenetben értük el a felső, visszafordító bójákat. Dél felé a kicsit keletiesre forduló szélben újra élesmenetben találtuk magunkat, ezért a bőszeles vitorlával nem is próbálkoztunk. A 10-12 csomósra frissülő fuvallatban sikerült megtartani kedvező pozíciónkat, de mielőtt ráfordulhattunk volna a szorosra, a szél ismét szinte teljesen leállt és a hajók megint zárt csoportba rendeződtek. Előnyünk a közeledő tömeg takarásában fogyni kezdett. Aki csak tehette, a part felé húzott, hogy az érkező északi szelet elsőnek kaphassa meg. Bár ez logikusnak tűnt, azt láttuk, hogy ha mi is a part felé mennénk, azt csak a hatalmas tömeg mögött tudnánk elérni, ezért pillangóba rendezett vitorlákkal dél felé próbáltunk a tömeg alatt friss szellőre találni. Ez nagyon bejött.

Amíg az üldözők egymást takargatva bementek a hegy alá, addig mi alulról a szépen felépülő északival el tudtunk osonni. A csőben szépen átértünk nélkül, hogy a kardinális jelek fordulóra kényszerítettek volna és a keleti medencében megkaptuk a beígért erősödést. Vidra, a túlsúlyos bútorszállító ilyenkor beindul. Hála a relatíve rövid árbócának, nem igényel korai kurtítást. Az 1,45m-es merülésű, nem túl nagy laterál felületű kíl megfelelő sebesség elérése esetén már engedi az éles menetet, így szépen haladtunk nem egy Ys1-es hajó társaságában.

A szélerő a 28 csomót is elérte, körülöttünk sokan reffelni kényszerültek, több hajót talán 25-ös jollékat borulni, egy cirkálót elsüllyedni láttunk. Ellenfeleink messze leszakadva elmaradtak, így különösebb izgalom nélkül a grószt néha enyhén kilobbantva cirkáltunk a hajógyár előtti pályajel felé.

Mivel a felgyorsult mezőnyben a szélhiányos szakaszon számításos előnyt szerzett magasabb pontszámú kisebb hajók is viszonylag gyorsan befutnak, ezért a megszerzett abszolút előnyünk mit sem ér, a végelszámolásban - mint annyiszor idén - lemaradhatunk a dobogóról. Az egyetlen esélyünk az, ha a szél legyengül és a befutási előnyünk időre átszámítva megnő. És igen, legyengült! Alig értük el az Öregtihany vonalát, a szél mérséklődött, már alig érte el a 12 csomót, amiben már oda az élességünk. Meg is jelent alattunk egy osztálytárs, az Equitus, egy 34 lábas Bavaria 10 fokkal élesebben. A szinte azonos előnyszámunk miatt előtte kellett, hogy végezzünk. A távolság egyre fogyott, fordulóink a két lány minden igyekezete ellenére nem voltak tökéletesek. Nem tudtunk elég gyorsan becsörlőzni, ráadásul a 6 tonnás test sem úgy gyorsul, mint egy Tesla. A bójához érve már alig volt köztünk hajóhossznyi távolság. Innen már miénk volt a pálya, a futtatott éles menetben nem tudtak megelőzni, így néhány másodperces előnnyel sikerült 128.-nak befutnunk magunk mögé utasítva 120 hajót, ami egy Ys III/2-es hajótól igazán szép teljesítmény. Ami a korrigált időt illeti ezúttal, hála a leálló szélnek, a kicsik sem kerültek elénk, de nem sokon múlott. Jó kis verseny volt! Továbbra sem lettem rajongója az előnyszámos versenyeknek, de most, hogy nyerni tudtunk, kezdek kiengesztelődni.

Köszönöm lányok!

Fotó: Magyar Vitorlás Szövetség