Mona újabb kalandjai

Jönnek a TEK-esek?

Valence...

római nevén Valencia kevésbé őrzi római eredetét. Széles boulevard-jain és a sétáló utcában jobbára korunk tanúságai láthatók. A katedrális első változata 1095-ben épült, de minden helyi háborúban gondosan lerombolták, majd újjáépítették. Utoljára a harangtornyot a XIX. sz.-ban. A mai modern művészek vagy tízféle régi mesterséget ábrázoló homlokzati freskóval járultak hozzá a történelmi örökséghez. Magunk egy kellemes estét töltöttünk Valence-ban , és egy éjszakát a minden igényt kiszolgáló yacht kikötőben. Hangulatát mindenképp megőrizzük a Rhone völgy emlékképei között.

Másnap ismét láttuk azt a kis motorost, amely már Marseille óta többször is feltűnt közelünkben. Eddig nem tulajdonítottunk jelentőséget neki. Ám, időközben Franciaországban tovább szigorították az amúgy is vörös fokú készültséget mind a terrorizmus, mind a „hülyítőszerek" ellen. Igen, hülyítők, mert franciául még hivatalosan is „stupéfiant"-nak hívják a drogokat. Talán ebből a megfontolásból támadt a vámosok nem túl eredeti ötlete, hogy tüzetesen átvizsgálják hajónkat. Hiszen ki a fene utazik északra ledöntött árboccal a folyókon áprilisban? Egyszóval gyanús.

Készültek rá, kiviteli tervük biztosan volt, hiszen Beauchastelnél a zsilipnél már hat tekes fiú és egy tekes vámos lány várt a mólón Douane karszalaggal és oldalfegyverrel. A kikötésnél csak a mosolyuk volt magabiztos, amúgy igen bénán kezelték a köteleket, bikákat. Láthatóan nem Főníciai csapat volt, kevésbé értettek a hajózáshoz. A hajót viszont úgy szétkapták, mint majom a zsebórát.

Közben figyelőemberük az arcunk rezzenéseit vigyázta, melyik kabin kipakolásánál leszünk idegesek. Mi pedig csak jópofáskodtunk, mosolyogtunk: minden rosszban van valami jó, legalább igazán rendet rakunk. Tréfáimon csak bajszuk alatt mosolyogtak, (a hölgy társuk bajuszát is beleértve) hiszen egy magát valamire tartó vámtisztviselő fegyverrel az oldalán hivatalból nem röhögcsél. Azért a szemük sarkából láttam: értették a tréfát, miközben átnézték az iratainkat, úti feljegyzéseinket, a megtett útvonalunkat GPS-en, a szalont, mindhárom kabint, fürdőszobát, raktereket. Szétbontották a mahagóni burkolatokat, lézerrel mérték, nincs-e dupla fal valahol. Flexibilis kamerával átfürkészték a 2 db. 120 literes víztartályt és a 130 literes gázolaj tankot. Közben röpködtek a keresztkérdések, miért kötöttünk ki, és meddig maradtunk itt, vagy ott. Frappánsan és tréfásan válaszoltam, élveztük mindhárman izzadságszagú tevékenységüket. Közben a kabin átforrósodott, mi még csak elvoltunk könnyített szerelésben, de róluk kezdett folyni a víz a téli overallokban.

Végül feladták. A parancsnok elmesélte, hogy mások, főleg a vakációzó hölgyek méltatlankodni szoktak a hosszúra nyúlt eljárás miatt. Erre ők azt válaszolják, hogy nem lenne otthon miről mesélni, ha nem élik át ezt a kalandot. Végül a parancsnok átadta névjegyét, és kért, ha utunk során hallunk valakiről, aki drogot szállít, jelezzem. Tulajdonképpen el sem búcsúztak, csak elnézést kértek a három órás kellemetlenségért. Azt mondtam: „Vous ne faites que vos boulots. Ce n'est compte rien entre les anciens combattants" (Csak a melójukat végzik. Nem tesz semmit régi harcosok között) Kezükbe nyomtunk néhány igen szép kivitelű Badacsony régiós kiadványt. Csak álltak a mólón tanácstalanul, és végtelen ideig rendezték jelentős mennyiségű felszerelésüket. Mi is szépen mindent a helyére raktunk, még mindig ott voltak. Végül én oldottam fel zavarukat: Viszlát, köszönjük a jó társaságot! Amikor a kormány mögé álltam és beröffentettem a dízelt, csak álltak és néztek mind a heten, mint aki nem érti a román-magyar meccs legvégén kapott egyenlítő gólt. Viszlát tekesek!

Arra gondoltam, hogy hármunk közül egyikünk sem tagja valamely pártnak. Így a tagságunkról nem írhatunk, csak a viszonttagságunkról. Jót nevettünk az egészen. Három órát vesztettünk, hol is éjszakázzunk? Jól megterveztük a napot, mert csak 21.00 óráig hajózhatunk, akkorra menedéket kell lelni valahol. A három órás csúszás felborította a programot, már nem érjük el Sablons-t sötétedésig.

Ráadásul a 66-os folyami kilométernél (ami Lyon távolságát jelzi) felszállt a fehér füst. Méghozzá a motorból. Azonnal leálltunk, sodort visszafelé a Rhone. Tudtuk, hogy a hajózóútban nem maradhatunk, horgonyhelyet kell keresnünk, de 1.70 merüléssel az sem egyszerű. Közelítettem a partot, miközben árgus szemekkel figyeltük a mélységmérőt. 2,5 méter víz volt alattunk, amikor majdnem horgonyt dobtunk. Csak majdnem, mert az első horgony elektromos csörlője meg sem mukkant. Nem volt idő a hiba kiderítésére, ledobtuk a hátsó horgonyt, az is 16 kilós Brittany. Jól tartott. Megbarátkoztunk a gondolattal, hogy ott töltjük az éjszakát, felkapcsoltuk a horgonyfényt, beállítottuk a GPS-en a horgony csúszását jelző riasztót és nekiláttunk motort szerelni.

Azt tudtuk, hogy a motorból felszálló fehér füstnek semmi köze az Avignon-i pápákhoz, sokkal inkább a hűtéshez, tehát ebből a felfogásból indultunk. A motor friss hűtővizet szivattyúz fel, a szivattyú jól működött. Van egy zárt második hűtőkör hőcserélővel, azzal volt a baj. Nem mondható nagy bajnak, legfeljebb nem lett volna meleg vizünk a zuhanyban. Azért megjavítottuk, fehér füst felszámolva. Sikerült megtalálni a kontakthibát is a horgonycsörlőn, a tengeri só volt a bűnös. Mivel még mindig csak 10 óra volt, vacsoráztunk, bontottunk egy palackot és gitárkísérettel heveny nótázásba csaptunk mindhárman. Az öreg Rhone most megtudhatta a magunk szabta tréfás nótát:

Badacsonyban jártam, feledésre vágytam,
Keményfa hordóban aranyat találtam.

Badacsonyban jártam, feleségre vágytam,
Hát bizony azt nyócszor-tízszer is megbántam...

Életképek a fedélzetről: