Túl a hegygerincen - ereszkedünk hazafelé!

Dole óta csak fotókat tettünk fel a honlapra, kommentárt írni igazán nem volt időm. 
Az „écluse"-ök egymást érik, zsilipelünk keményen felfelé, csak itt a Rhone-Rajna csatornán 114-szer. 
Ez mindannyiszor zsilipkamrába beállást, kikötést, faltól való eltartást jelent, hat kéz, hat láb dolgozik, hogy Mona oldala ne sérüljön. 
Ha belegondolok, mennyi zsilipelés lesz még hazáig! 

Az erdei hajózás csodaszép. Mintha a Kék túrán lennénk, a turistautak, kirándulók karnyújtásra.

Ehhez társulnak a meredek sziklaormok, várromok, az üdezöld fák, bokrok, csobogók, és néha egy-egy falu, azok is tiszták, rendezettek. Útitársaink a csatorna-parti corniche-on kerékpározók (vannak mindenhol szép számban) és a szürkegémek, kacsák, hattyúk, szárcsák, ezek mindig kéregetnek egy kis száraz baguettet, valószínűleg megszokták a hajókat. A hódok és vízityúkok félénkebbek, némelyekre a frászt hozzuk. Különösen, ha néhányszor előre menekülnek, és mikor már biztonságban érzik magukat, ismét rájuk ijesztünk. Ilyenkor méltatlankodó hápogással és hangos szárnycsapásokkal előre repülnek néhány száz métert, hogy azután ismét utolérjük őket. A hódok pedig jöttünkre alámerülnek, hogy aztán ismét mindent szétrágjanak, ami útjukba esik. Nagyon szórakoztató útitársak.

A falvakban mindenki ráér, aki a csatornaparton tölti az időt. Többnyire horgásznak, vagy csak bámészkodnak. Ha fogytán a pékáru a hajón és megtudakoljuk valakitől, merre van a boulangérie, tartalmas beszélgetés kezdődik, az egész történetükre fény derül: szülőket a háború vetette ide, egyébként lengyelek, dél-olaszok, itt is nagy a keveredés. Nagyon kedves emberek. Errefelé nem nehéz visszakapni a mosolyt.

A franciák minden lehetőséget kihasználnak energiaszerzésre. Nincs egy kihasználatlan patak, folyó, folyam, amely ne termelne vizienergiát. A vízimalmok ideje lejárt, azokat teljes szépségükben megőrzik., de annál több a szél és vizierőmű, minél szélesebb síksághoz, vagy folyóhoz érkezünk.

Emberkéz alig kell a műtárgyakhoz. A zsilipkezelő éclusier-ék vagy éclusiere-ek egy zsilip mellé épített kis számozott családi házban laknak az ezernyolcszázas évek óta. Ma már több zsilipet kezelnek, kis szolgálati Renault Kangoo-val, kismotorral, kerékpárral, vagy gyalog ott teremnek, ahol szükség van rájuk, így gyakorlatilag várakozás nélkül sorra vehetjük az akadályokat. Volt, akivel igazán összebarátkoztunk, hiszen vagy húsz zsilip tartozott hozzá majd' ugyanannyi kilométeren,csak ebédre kéredzkedett el, majd egész délután árnyékként követett bennünket. A jó hírünk mindig megelőzött bennünket. Az új zsilipkezelők már tudták, kik vagyunk, hová megyünk.

Búcsúzóul egy-egy szép Badacsony-régió kiadvánnyal ajándékoztuk meg őket, a Vogézek és a Fekete erdő magasságában már német nyelvűt is osztogattunk, arrefelé már kétnyelvűek.

Besanconhoz érve monumentális erődrendszer emelkedett fölénk a hegygerinc hosszában. A bástya vége ékalakban követte a szikla vonalát. Olyan magasan volt, hogy elképedtünk volna, hogyan másszuk meg ezt a bércet Monával, ha nem tudjuk, hogy 1877-ben már fúrtak egy alagutat a hegy alatt. És valóban, a zsilip után beszorítottuk hajónkat a 400 méter hosszú és igen szűk alagútba, ahol a viziút mellé még gyalogjárót is építettek. Igen méltóságteljesen hömpölyögtünk ki az alagútból a túloldalon.

Sajnos a Besanconi látnivalókból csak az elméletet ismerjük, a gyakorlatban egy híd építése miatt július 1-ig le volt zárva a hajózás elől a történelmi belváros, így mi csak a legfontosabbak megtekintésére szorítkoztunk. Ajánlani tudjuk az 1573-ban átadott Városháza, az 1585-ben épült Igazságügyi Palota, az 1780-as évek Szent Péter temploma, és a Krisztus után 175-ben Marcus Aurelius tiszteletére emelt diadalív, a „Fekete Kapu" meglátogatását. Kihagyhatatlan a Vauban Citadella és a Katedrális 30000 alkatrészből összerakott mesterműve az Asztronómiai óra, amely 70 számlapon 122 mutatóval múlatja az időt. a XIX. század óta. Szívesen eltöltöttünk volna itt egy-két hetet, de haladnunk kellett. Már annak is örültünk, hogy a még át sem adott vadonatúj Yachtklub kútjánál egy kedves városházi hölgy segítségével némi helyben folytatott elektronikai hydraulikai és szivattyúkezelői tanulmány után meg tudtuk tölteni 130 literes tartályunkat gázolajjal. 

A vogézek folyója 

És itt adóznánk tisztelettel Szabó Endre hajóstársunknak, aki 2005-ben már előttünk járt ezen az úton. Megtette egyedül, 6 méteres, 65 cm merülésű „Medúzájával", minden nyelvi nehézsége ellenére. Ráadásul ő Budapestről az Alduna felé indult el, majd a Fekete-tengeren, Boszporuszon, Földközi-tengeren jutott el Marseille-ig, ahonnan már adja magát a Rhone. Biztosan örülne, ha látná, hogy egy perces néma koccintással emlékeztünk meg teljesítményéről. Később az egy perc után a némaságot felszámoltuk, a koccintgatást még nem.

Hajós barátságok itt is szövődnek. A Cassandra svéd kapitánya Anders és felesége Kerstin (aki matrózként és informatikusként is szolgál a hajón) nyolc-tíz zsilipelésre mögénk szegődtek. Velük csak angolul tudtunk értekezni, és a zene nyelvén. Együtt kötöttünk ki éjszakára a Montreux Chateau-i kikötőben, ahol este terített asztalnál várták a Mona legénységét. A svéd nyugdíjas házaspár házát bérbeadta, a hajón laknak évek óta. Bejárták egész Európát, csak karácsonyonként utaznak haza. Most épp a Camargue deltavidéken hajóztak a flamingókat és a vadlovakat meglátogatandó. Regéket meséltek róluk, igen kellemes estét töltöttünk együtt. Reggel még mindhárman kaptunk Kerstintől egy-egy CD-lemezt, a video az előző esti vígasságot örökítette meg. Hálásan köszönték az együtt töltött estét, elbúcsúztunk. 

Ők ez alkalommal Párizs felé tekerik a kormányt, mi pedig belőttük a Kárpát-medencét, irány a Rajna-Majna-Duna. 

Lassan egy hónapja eljöttünk otthonról, és április 5-e óta halljuk magunk alatt - így, vagy úgy - a víz csobogását. Annyi zsilipen - écluse-ön jöttünk keresztül, hogy már bocsánatot is úgy kérünk egymástól: Éclusez-moi, vagy Je m' écluse...

A három határ, Franciaország, Németország és Svájc találkozásánál fekszik Mulhouse. Kikötője a belváros szívében. Ha nem szakad az eső, esetenként havas-jeges dara, akkor még várost is nézhettünk volna. De szakadt, így beértük a Kereskedelmi Kamara szecessziós épületével és a Mulhouse-i impozáns pályaudvar látványával. Az este fénypontja egy igazi zuhanyzó volt. Bár a Monán is van mindig meleg víz és zuhanyzó, már el is szoktunk attól, hogy nem kell fürdés közben legalább egy kézzel kapaszkodni. Reggel csak 18 km-re lesz a Rajna, ahol már lejtmenetben utazunk. Győzzünk csak a nagy hajók között fékezni!

Forrás: kotelhajo.hu 

Kárpáti Lajos