A felkészülés, az odajutás, maga a vitorlázás, a városokban a fogadtatás és a csoporttársak mind-mind egy felejthetetlen utazás szerves alkotóelemei voltak.

De kezdjük az elejéről. Még pár hónappal az indulás előtt, a Sail Training International (a nemzetközi szervezet, aki a Tall Ships Races-t szervezi) küldött egy listát a szükséges felszerelésről és mindenről, amit vinni kell erre a majdnem 2 hetes Balti-tengeri útra. Ahogy végigolvastam a listát, rögtön láttam, hogy a Balti-tenger nem tűr meg olyan felszerelést, ami egy langyos balatoni estére elég lenne, akár a vízen, akár a parton. Miután átgondoltam és kipipáltam mindent, ami a listáról megvan, a vitorlás ruha után eredtem Budapesten. A Karolina úti Jóhajó vitorlás szaküzletben azonnal a segítségemre siettek és felöltöztettek. Megkaptam mindent, ami kellett ahhoz, hogy a fagyos Balti éjszakákat a tengeren túléljem.     

Ez meglehetősen leegyszerűsítette a felkészülést, így hetekkel az indulás előtt már megvolt mindenem.

Pár héttel az indulás előtt a magyar szervező, a S.A.L.T. Hungary (www.salt.org.hu) szervezett egy nagyon informatív és hasznos találkozót, amin összeismerkedhettek egymással a magyar csapat tagjai. Miután minden kérdést megvitattunk, és átbeszéltük a dolgokat, úgy éreztük: összeállt a csapatunk és lelkileg felkészültünk. A felkészülés egyik fő mozzanata volt, hogy a magyar csapat azonosítására egyensapkát készíttetünk magunknak. A sapkák el is készültek a versenyre, mindegyiken a „Tall Ships Races 2013" felirat mellett ott volt a nemzeti zászlónk és mindenkinek a saját neve. Mivel a Tall Ship Races-nek egyik legfontosabb küldetése, hogy az európai nemzeteket ismertesse össze egymással, egy ilyen sapka csapatösszetartó és azonosító célból is nagyon jó.

Július 26-a, az indulás napja nagyon hamar elérkezett. Mind a nyolcan együtt utaztunk Rigába egy nappal a beszállás előtt. Nagyon kevés csomagot vihettünk, jól át kellett gondolni a csomagolást, mert a hajón kevés hely volt erre. Mindössze egy sporttáskával mehettünk, a keményfedelű bőröndöket egyszerűen kizárták a hajóra vihető dolgok közül, mert azt aztán nem lehet elraktározni a hajón. Rigába érkezésünk másnapján az utolsó szabadidőnket kihasználva megnéztük Riga csodaszép belvárosát, a kikötőt, megmásztuk a legmagasabb templomtornyát, hogy onnan is körbenézzünk, és még egy gyors ebéd is belefért. De ez a nap is gyorsan elrepült, hamar 17 óra lett, amikor már a fedélzeten kellett lenni.

A kikötőben hatalmas tömegek gyűltek össze megcsodálni ezeket a klasszikus hajószépségeket. Mi aztán a nézelődő szempárok sokaságában, büszkén lépkedtünk át az „Aranyoroszlán", a Gulden Leeuw pallóján át a fedélzetre, a 70 méteres, többárbocos Tall Shipre. Életünk nagy kalandja ennek a hajónak az ötvenfős hálótermében kezdődött, ahová berendezkedtünk és választottunk magunknak egy-egy ágyat az emeletes ágyak közül. Biztonságban érezhettük magunkat, mert az ágyainkat jó erősen kikötötték, hogy ha dől a hajó, a helyükön maradjanak. Na, jó kis kaland lesz ez!

Regisztráció, gyors eligazítás, biztonsági bemutató, mindent megmutogattak. A biztonságra most még nagyobb hangsúlyt fektetett mindenki, és mi is, mivel alig két hete süllyedt el egy hasonló Tall Ship. Az Astrid az ír partoknál járt szerencsétlenül. A személyzetnek és a hajón szolgálatot teljesítő „traineek"-nek alig maradt idejük elhagyni a hajót, olyan gyorsan a sziklás partnak csapódott és darabokra tört. Bemutatták az őrszolgálati rendszert. Egy szolgálati etap 4 órás volt, amiből mindenkinek kettőt kellett naponta teljesíteni különböző pozíciókban. A kormányos és a navigátor mellett szükség van az őrszemekre, vagyis a look-outokra, és a deckhandekre, akik a fedélzeti szolgálatot látják el. A legkomolyabb két pozíció a deckhand leader és a watch leader. Ezek mindig egynapos szolgálatot teljesítettek, és valószínűleg a legnagyobb stresszel járó volt az övék, minthogy a teljes hajó működése kettejük irányításán múlt.

Rigát üdvrivalgás, integetés és kamerák kereszttüzében hagytuk el, több tízezres tömeg búcsúztatott minket. Az első hajós szakasz Rigától a Balti-tengeri rajtig tartott - mintegy 18 órás út. Másnap a rajthoz érve fenséges látványban lehetett részünk: a legnagyobb tall shipek, az A-kategóriás hajók összegyűltek a rajtvonalon, ami két óriási haditengerészeti hajó között volt. Így indult meg a verseny.

Innentől kezdve versenyeztünk. Minden ennek szellemében történt: az útvonaltervezés a széljelentések alapján, a vitorlák minél gyorsabb és precízebb beállítása, a pontos navigáció és a többi hajó, vagyis az ellenfelek pozíciójának nyomon követése. Ez alatt beálltak a mindennapok: a legénység által készített reggelik, ebédek és vacsorák, a különböző gyakoriságú és időtartamú alvások a szolgálatok között és a hajó optimális kondícióban tartása.  

Én az egyik legkíméletesebb beosztást kaptam a verseny alatt: délelőtti műszakom reggel 8-tól délig tartott, az esti pedig este 8-tól éjfélig. Legtöbbször navigátori pozícióban voltam, amihez a személyzet egyik tagja, Ron, mindent megmutatott.  Egy napon keresztül mutogatta a sok navigációs műszert, taktikai fogást, ami miatt több időt töltöttem navigációval, mint mások, de később is jól használható tudást szereztem ezzel. Munka közben gyorsan ment az ismerkedés, a folyamatos kommunikációt el sem tudtuk volna kerülni, mivel ez a hatékony csapatmunka elengedhetetlen feltétele volt. A közös szolgálatok során hamar megtanultuk, hogy a tökéletes kommunikáció, a bizalom és az egymás iránti kölcsönös tisztelet mind kell ahhoz, hogy sikeres csapatként tudjunk együttműködni. Hiszen a hajón kevés olyan dolog volt, amit egyedül is el lehetett végezni. Egy-egy vitorlabehúzáshoz is legalább 3-4 ember kellett, de nagyobb szélben ugyanehhez a művelethez akár 15-20 ember is szükséges volt. Amellett, hogy mindenki elfáradt egy-egy szolgálati idő alatt, arra is lehetett számítani, hogy ha a pihenőidődben elhangzott az „all hands on deck" parancsszó, akkor aztán menni kellett, akármit is csináltál éppen - de ez főleg viharban fordult elő.

Pár nappal a rajt után hatalmas viharba kerültünk. Ekkor utolért a rémálom: tengeribeteg lettem. Nem voltam egyedül. A legénység több mint a fele megismerte, milyen az a tengeribetegség, de úgy igazán. Ekkor aztán felborult a jól kidolgozott szolgálati rendszer. Minthogy kevés hadra fogható legény maradt a gáton, muszáj volt mindenkinek szolgálatba állnia, amikor éppen nem volt rosszul.  A vihar két nap, két éjszaka tombolt, és borzasztóan leszívott minket. De ahogy jött, úgy el is ment, ezután pedig már minden könnyebben ment: olyan magabiztosan mozogtunk a hajón, mintha a szárazföldön lennénk. Alig volt már különbség újonc és vén tengeri medve között.

Így teltek a napok egészen Szczecinig, a befutóig. A mezőny nagy része együtt futott be, mi is a többi hajóval együtt, és így is vonultunk ki a kikötőig. Fenséges látványt nyújthatott az öbölben a rengeteg klasszikus több árbocos, ahogy együtt teszi meg az utolsó 37 tengeri mérföldet. A kikötőben pedig még nagyobb tömeg, mint az elinduláskor, zászlókat lengettek, hangos zeneszóval, ovációval, integetve fogadtak minket. Ez lehetett a város legnagyobb megmozdulása, nekünk pedig nagyon izgalmas és felemelő érzés volt. A kikötőváros belvárosában minden a mi fogadásunkra volt berendezve. Gyönyörű volt minden, rengeteg sátor, programok, koncertek, kiállítások, látni- és gyönyörködnivaló. És persze fergeteges hangulat. Ekkor adtam azt az interjút, ami a Kossuth rádióban hangzott el. Beszéltem a versenyről, meg a szczecini fogadtatásról.

Szczecinben több külön rendezvény is várta a vitorlázókat, ezeket crew rendezvényeknek hívták és csak nekünk szóltak. Egyszer például a szczecini várban vacsoráztunk! A magyar csapat is kapott egy igen megtisztelő felkérést: a kapitány vacsoráját mi készíthettük el, vagyis a kapitányunk nevében mi láttuk vendégül a többieket. Úgy gondoltuk, a paprikás krumpli kellően magyar és kellően egyszerű lesz, de nem gondoltuk, hogy ilyen nehezen kapunk hozzá megfelelő hozzávalókat. Mondhatom, lejártuk a lábunkat, mire minden volt hozzá. De nagyon megérte, az eredmény hatalmas siker a személyzettől és a kapitánytól is.

Az én utamat Oman szultánja szponzorálta, ezért még ott a kikötőben kaptam egy meghívást az omani tall shipre, a Shabab Oman-ra. Maga a kapitány hívott meg! A hajón hihetetlenül szívélyes fogadtatásban volt részünk. Körbevezettek, bemutattak a kapitánynak, a legénységgel pedig jobbnál jobb omani finomságok lakmározása közben ismerkedhettünk. Az omani nemzeti televízió riporterének is interjút kellett adnom! Jó volt, hogy pár percben bemutatkozhattam és kifejezhettem a hálámat az omani népnek és a szultánnal a bőkezű támogatásért. A Shabab Omannak az utolsó útja volt ez. Ebből az alkalomból gyönyörű emlékérmet és oklevelet készíttettek, amiből mi is kaptunk, egy omani nemzeti lobogó kíséretében. Tanulságos pár óra volt ez, amit a hajón töltöttünk. Láthattuk, milyen katonás rendben és fegyelem mellett folyik az élet egy olyan hajón, ahol nincsenek civilek, nincsenek traineek, csak az omani haditengerészet flottásai dolgoznak igen szervezetten.

Szczecinből pár felejthetetlen nap után elindultunk Rostock felé, ahol különös megtiszteltetésben volt részem. A személyzet felkért, hogy szerkesszem meg az útirányt Rostockig. Összeszedtem minden addig tanult navigációs tudományomat és felvázoltam, hogyan tudunk az adott szélviszonyok között leggyorsabban elvitorlázni Rostockig. Az útvonal kisebb segítséggel ment is, a kikötéssel már bajban voltam. A kikötőkben nem kis feladat azért egy ekkora hajóval manőverezni. De a személyzettől ebben is kaptam segítséget.

Egy nap után már láttuk Rostock kikötőjét, de előbb még a kihagyhatatlan Balti-tengeri fürdőzésre is sort kellett keríteni. A tenger szinte kibírhatatlanul hideg volt, de ki maradna ki abból az élményből, amit a hajóról vízbe ugrálás jelent?

Rostockban a Hansa Sail fesztivált éppen a mi érkezésünkre időzítették, úgyhogy ott sem voltunk magunk - gyönyörű volt megint sok hozzánk hasonló többárbocossal benavigálni a kikötőbe. Sajnos már csak egy éjszakánk volt így együtt, másnap reggel sajnos el kellett búcsúznunk egymástól. Megtapasztaltam, mennyire igaz a mondás, hogy egy bemutatkozás csak egy pillanatig tart, az elbúcsúzás meg egy örökkévalóság. Nagyon sok ismerősre, barátra tettünk szert mindannyian. Nagyon összehozott minket ez a fajta közösségi élet. Furcsa volt, hogy Rigától idáig közösen dolgoztunk, pihentünk, ettünk-ittunk, ma meg már mindenki a saját ágyában alszik - egyedül. De a fáradság nagy úr: azért mindenki várta már ezt a pillanatot. 

Mindent összevetve tényleg ez volt életem egyik legnagyobb kalandja. Ez a rengeteg élmény, tapasztalat, emlék, és persze a sok új ismeretség még hosszú-hosszú évekig elkísérnek majd. Akit kicsit is érdekel a víz, a vitorlázás, és szeret ismerkedni, azt ajánlom, semmiképp se hagyja ki!

Veér Bálint