K.T.: Most jövök a Sydney Operaházból, Händel Messiását néztem, de a program kicsit felborult, mert a szünetben megismerkedtem egy lánnyal a kórusból, aki meginvitált, hogy a ráadásban menjek csak fel a színpadra és énekeljek velük. Hihetetlen élmény volt, egyszerűen elmondhatatlan mit érzek. Néhány napja még a viharos Tasmán tengeren vitorlázunk, ami önmagában is katartikus élmény és akkor még ez is! De nem csak a zene, de az épület önmagában minden képzeletemet felülmúlta. 1954-ben tervezték és semmi nem tükrözi az idő múlását. Egyszerűen kortalan, pedig mai szemmel is merész formavilágot álmodott az akkoriban pályázat-győztes ismeretlen dán építész bizonyos Utzon. A tetőszerkezet jellegzetes „vitorlái" 161 tonna súlyúak és 67 méter magasak. Sokáig nem is tudták megvalósítani, mert nem lehetett a kornak megfelelő számítási módszerekkel igazolni az állékonyságát. A belső terek méretei az igazán lenyűgözőek.  Ebben az operában van a világ legnagyobb színpadi függönye, de ez mind semmi, ha figyelembe vesszük, hogy a hangversenyterem orgonája a világ legnagyobb mechanikus orgonája; 10 500 darab sípja van.

PH.: Tudom, hogy a Messias a fő mű, de nem lett volna stílszerűbb a Vízi zenére jegyet váltanod?

Na jó, tudom, hogy titeket csak a vitorlázás érdekel, de ezerszer elmondtam, hogy én nem vagyok vitorlázó. A hajón úgy dolgozunk, mint a katonák, feladatok vannak parancsok, ki vagyunk képezve mindenre, ami a verseny eredményes teljesítéséhez elengedhetetlen. Ha azt várjátok, hogy naplószerű beszámolókat írjak arról, hogy az út melyik mozzanatában milyen vitorlát cseréltünk kisebbről nagyobbra, akkor rám ne számítsatok! Ha meg is írom valaha ennek az útnak a történetét, akkor ahhoz minden adat rendelkezésre áll a hajó számítástechnikai rendszerében.

Mi az, amiről mégis szívesen beszélsz?

Nekem elsősorban a személyiségfejlődésre gyakorolt hatások a meghatározóak. Minden időpillanat megismételhetetlen. Egy adott hajón, egy rendelkezésre álló csapattal, meghatározható, de egyedi földrajzi környezetben, napszaktól, időjárástól, elérendő céloktól sem függetlenül nem beszélhetünk reprodukálható élményekről. Ha azzal foglalkoznék, hogy megpróbálnám ezeket szemléltetni, akkor pocsékolnám az éppen megélhető pillanatokat, vagy lerövidíteném az alvásidőmet. Ahhoz pedig ragaszkodom. A pillanat gyönyörűsége élvezhetősége a tapasztalatokra épül. Ha minden szabad "vegyértékünkkel" a megértésre koncentrálunk, azzal kiteljesedik az élmény. Ma már képes vagyok csak a hangokból megállapítani a hajó pontos sebességét, függetlenül a hullámok, a szél erejétől. Ez nyilván tapasztalaton alapszik, de már olyan tudást feltételez, amivel csak valóban gyakorlott hajósok rendelkeznek.

Ezek szerint az út végére igazi tengerésszé válhatsz?

Szó sincs róla! Azt hiszem, ha befejezem a versenyt akkorra igen tapasztalt tengeri vitorlázó leszek, de még nagyon messze attól, amivé válni szeretnék. Nekem egy fordított hajós életpályamodellt kell megvalósítanom. A Békés megyei Bucsa községből származom, ami valamikor a Tisza, a Kőrösök és a Berettyó által áztatott vadvíz-országként bújtatta a törökök elől menekülő lakosságot. A víz iránti vágyaimat ekkor égethették őseim a génállományomba. Azzal, hogy idősebb koromban csöppentem bele a hajózásba olyan űr tátong a szakmai előéletemben, amit csak úgy pótolhatok, ha visszafelé járom meg az utat. Ez azt is jelenti, hogy a jövőben be kell, hogy szerezzek egy Optimistet, hogy a hiányzó kishajós rutint is megszerezhessem.

Tudom, hogy sokat fogytál az elmúlt hónapokban, de az Opéhoz talán még mindig kicsit nehéz leszel. A helyedben én Sipinél jelentkeznék egy kis finnezésre, biztosan nem utasít el. De nem úszod meg, hogy egy kis élménybeszámolóval színesítsd a beszélgetésünket. Jól tudom, hogy Albany-ból kijövet volt egy kis csontzene?

Valóban, nem is nagyon beszélünk erről, mert nem jellemző az ilyen jellegű baleset a Clipper mezőnyre. Az történt, hogy a verseny két esélyes hajója kicsit keménykedett a rajtnál, és az eredmény egy letört orrsudár, egy lebontott kormányállás és némi testépítési feladat. Amúgy az idáig tartó szakasz volt számomra talán a legélvezetesebb. Percről percre változó időjárás, egymást kergető frontok, rengeteg szerelés, szinte óránként váltottuk a vitorlát. Nemrég még avval dicsekedtem, hogy 3 percen belüli normaidővel tudunk reffelni. Nos, ez most már közelebb van az egy perchez, mint a kettőhöz.

Hányadiknak értetek be?

A verseny nagy részében a 3. helyen haladtunk. Volt egy kijelölt kapu ahol az első három hajó prémium ponthoz jutott, így mi is. Aztán kitaláltuk, hogy part menti hajózással növeljük az előnyünket, mire az offshore-os mezőnyből hárman is elénk kerültek. De nem ez a lényeg. A csapat egyre jobban működik, és az összetartás is sokat javult. Korábban a kapitányunk kénytelen volt emelt hangon kiadni az utasításait, mert még nem értettük, hogy miért kell mindig minden aprósággal bíbelődnünk. Ma már mindenkinek egyértelmű, hogy a rendezetlen kötelek akcióban elakadnak, az ész nélkül elpakolt cuccok szükség esetén nem kerülnek elő. Lehalkult a hajó csendben mojolunk, mindenki teszi a dolgát. Öröm így vitorlázni.

A következő feladat a hírhedt Sydney-Hobart versenyen való részvétel. Fel vagytok készülve?

Az elkövetkezendő napokban pihenünk, ünnepelünk, de természetesen igyekszünk ráhangolódni az első komoly megmérettetésünkre. Azt hiszem, ha az időm engedi, kicsit kószálok majd a kikötőben. Próbálok barátkozni, megismerni az ellenfeleket, megérteni ennek a nagy múltú versenynek a mozgató erejét, energiáit. Igyekszem folyamatosan beszámolni az eseményekről.

Gerő András