Én szeretem előre felkészíteni őket, legalább az alapokra. (Demonstrációs dugó, fent hurkapálca, lent hatvanas szög, borítsd fel, ha tudod.) Meg a többi. Minek az útjába ne üljenek, hova ne nyúljanak. Ennek ellenére tuti, hogy mindig ott kolbászolnak, ahol nem kéne. Rátehénkednek az éppen használatos racsnira, fenekük alatt a fockshot, útban vannak a kormánynak. Ha előre araszolnak az orrfedélzetre, persze hogy a vitorla alatt próbálnak átkúszni. Fejbe kólintás, ujjbecsípés, hasba vagy szájon vágás, lespriccelés. Teljesen elkerülni szinte lehetetlen, de törekedjünk rá. Mindig legyen szabad ember, aki figyel rájuk, segít nekik. Élénkebb szélben, fordulásnál, az sem baj, ha beküldjük őket a kabinba. (Én a bénábbakkal gyakran megteszem.) De most nem is róluk van szó, hanem rólunk.
Még jóval elindulás előtt tisztázzuk, mi nem való hajóra (tűsarkú topánka - strandpapucs, műköröm, csingilingi fityegő - nyaklánc - karkötő - fülbevaló - orrkarika, rakott szoknya - rojtos kendő, hibi-habi malomkerék szalmakalap, lebucskázó napszemüveg, „nyóckilás" pecsétgyűrű ... stb. ) Szóval „plázacicák - lepedő akrobaták" kíméljenek.
A cockpitben uralkodó állapotok is sokat elárulnak.
Szanaszét heverő nejlon tasakok - „neszeszerek" - kosaracskák. Ülésen hentergő napszemüveg, telefon, fényképezőgép (tok), kibontott „ropis zacskó", napkrémes tubus, lerúgott papucsok, elemózsiás táska, félig ivott napon aszalódó sörös doboz, kiürített poharak - palackok, gyermekjátékok, újság, könyv, tejes zacskó benne a löttymaradékkal, levetett ing - trikó - pulóver - sapka, cigaretta - öngyújtó... és még sorolhatnám vég nélkül. Ronda is, meg marhára útban tud lenni, a legrosszabb helyzetekben. Elcsúszás, átesés, rálépés, kiöntés. És ne feledjük: „Ami a decken, az a vízben" - mi minden nyugszik már a tenger fenekén. Ami tipikus: autókulcs, telefon, öngyújtó (drágább - gravírozott) a zsebben. Ürge kiül - fekszik a kabintetőre, vagy az orrfedélzetre. Cucc zsebből ki, gurul, koppan, majd loccs. Volt - nincs. Ne mulasszuk el a zsebeket kiüríttetni! Mindezeknek táskában, vagy a kabinban (polcon) van a helyük.
Egy másik lehetőség a bénázásra a mentőmellény. Néha nem árt, ha felvesszük, de nem mindig. Gyakran látom, hogy teljesen indokolatlan szituációban még a „személyzet" is viseli. Szinte az az érzésem, hogy „villognak" vele, hogy ők mennyire „profik". Ne értsetek félre, aki nem tud úszni, és nem a kabinban van, az jó, ha belebújik. A másik tipikus hiba, amikor nem megfelelő méretű vackot húzunk valakire. Sajnos, ennek legtöbbször gyermekek a szenvedő alanyai. Az még csak - csak, hogy hülyén néz ki, de kényelmetlen is, és veszélyes, hiszen kicsúszhat belőle, hamis biztonságérzetet ad. Érdemes a hajón különböző méretűeket is tartani, előbb - utóbb jól jöhet.
Megemlítenék még valamit a személyzet viselkedéséről. Lépten-nyomon látom, hogy a legsimább manővernél is kapkodunk, idegeskedünk, szaladgálunk, kiabálunk, szitkozódunk. Ekkor történik a legtöbb fej beverés, csörlőbe rúgás, orra esés, megcsúszás, sérülés. És még ki is röhögnek, ha látják. Pedig simán megelőzhető, ha előkészítjük, mindenki tudja a feladatát, előre, szép nyugodtan elfoglalja azt a helyet, ahonnan a legkényelmesebben el is tudja végezni. Inkább csináljuk így, rendi?!
Általános viselkedési normák: Na, erről aztán regényeket lehetne írni. Keservesen berúgni végül is mindenhol lehet, elsősorban ugye Badacsony, de folyamatosan sanszos még Tihany, Boglár és Szigliget is. Balatonfüred és Keszthely, főleg a „bornapok" típusú pavilonsoros vásárok alkalmával veszélyesek. Ez így még rendben is volna. Vég nélkül sorolhatnám a történeteket. Az Öregtihanyi Garázs borozóban spontán szokott előfordulni - ahogy a szél is összehordja a szemetet - a hozzám hasonló kocsmatöltelékeket összegyűjti az élet. Ekkor azután majd pirkadatig vedelés, kajabálás, éneklés, üvöltözés. Másnap, késő délelőtt feltápászkodás. Veszteségek felmérése: egyik csak annyi tud nyögni, hogy „jaj de beteg vagyok", másik az eltört a szemüvegét siratja, harmadik az óráját hagyta el, negyedik az egész hajós zsákját vesztette el (Kenesén került elő egy idegen hajóból.) Szerintem még ez is elmegy, hiszen itt csupa „csavargó" éjszakázik, közel s távol senki, akit zavarna a dajdajozásunk. Badacsony pedig az ország kocsmája, persze már kikötés után kezdetét veszi az ökörködés, ahogy az való, persze tiltott helyen.
Kirándulás, hegytámadás, majd lefelé az összes, arra érdemes borozó meglátogatása. Vége felé általában „igen görbe az út". És még ez is rendben van szerintem. Lelkünk rajta. Még a „faltámasztás is belefér".
Ami viszont nem, hogy a kikötőbe érvén ne tudjunk uralkodni magunkon. Vannak itt „bérlők" és vendég hajók szép számmal. Van, aki csak nyugalomra vágyik, másnak reggel korán kell vissza indulnia, és persze olyanok is akadnak, akik egyszerűen nem kíváncsiak a trágár gajdolásunkra. Tiszteljük meg egymást legalább annyira, hogy csendben maradunk. Persze, a vizes blokkok állapotára is vigyázzunk. Rettenetes károkat okozunk a letépett ajtókkal, összetört tükrökkel, szétgyilkolt csapokkal, felszaggatott ülőkékkel. Ja, majd el felejtem: ne a szomszéd teknőjét okádjuk vagy vizeljük le!
Más eset, amikor „taj koksz" társaság indul neki az éjszakának, hogy csak szembe, a túlpartra motoroznak. Gyakran látom, ahogy alig tudnak bemászni négykézláb, elkötni képtelenek a bikáról, értelmesen beszélni sem tudnak. Közben villog a másodfok. Megáll az eszem. A vak véletlenre bízzák az életüket.
Szintén veszélyforrás lehet az „eseménytelenség". Tűz a nap, dög meleg van, néha lengedez csak egészen enyhe fuvallat. Messze a cél, de ráérünk. Be a vízbe - ki a vízből, szisszen a sörös doboz, csúszik mellé egy Unicum (csak az íze kedvéért). Meg egy „pálesz", hogy rendben tartson. Ez megy egész délelőtt. És bizony összegződik. Aztán melyik cölöpre is akasszuk a farkötelet? (De sok van így egymás mellett, a múltkor még nem így volt.) Ezt nevezem én menet közbeni leittasodásnak. Valójában a szél az oka, ezt tudjuk. Figyeljünk erre is.
Általában a vendéghelyen, a cockpitben üldögélve, gyakran vagyok fültanúja a következőknek. Hajó érkezik, készül kikötni. Csinálják, ahogy tudják, a mellettük lévők pedig nyolcféle marhaságot kiabálnak jobbról - balról, mind ellentmond egymásnak. Miért nem így, miért nem úgy?! Ennek aztán semmi értelme. „Si tacuisses, philosophus mansisses" (ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna) klasszikus esetei. Az össze - vissza hadoválással csak még jobban összezavarjuk őket. Majd kérdeznek, ha valóban kíváncsiak valamire. Csak akkor szóljunk, ha közvetlen veszély fenyeget. Legjobb és legudvariasabb, ha csendben odaállunk a stégen, ahova jönni szándékoznak, és abban segítünk, amiben ők kérik.
A legrondább, amikor nyilvánosan hülyézünk, vagy kiröhögünk valakiket, legyen az hajós, vagy utas, egyre megy.
Most jön a „fekete leves"! Pedig túrázók ők is. Távol álljon tőlem, hogy általánosítsak, de egyre gyakrabban találkozom azon „állatfaj" képviselőivel, akik általában egyszer egy évben, csillagászati összegért, kibérelnek valami szép nagy, jó kövér, minden kényelemmel és technikával felszerelt csodahajót, pár napra, esetleg egy hétre. (Hajózási tudásuk és gyakorlatuk ezzel ki is merült.) Meg vannak győződve arról, hogy az eget verő bérleti díjjal megvettek mindent és mindenkit. Ehhez tartják is magukat. Alapvetően kisgéphajóként közlekednek. Nem az ő vitorlázótudásukkal van baj, hanem az idő pocsék, a szél „gerlefing", a hajó „lepra", különben is sietnek. Figyelmen kívül hagyják a hajózási jelzéseket és szabályokat, át a komp előtt, keresztül a versenypályán küzdő sportolók között. Köszöntésünket persze nem viszonozzák. Kioktatnak, leszólnak, veszekszenek bárkivel, akivel kapcsolatba kerülnek, hülyézik, bunkózzák a kikötők személyzetét, ócsárolják a berendezéseket, lenézik a kisebb hajókat. A Balaton koszos, a hínárok undorítóak, az állatok büdösek, a sirályok és békák idegesítőek, a szúnyogok tűrhetetlenek. Még az „élő fába is belekötnek" a kocsmákban. Minden kaja sz@r, minden ital ihatatlan, pincéreket, szakácsokat vérig sértik. Könnyen felismerhetőek hivalkodó, vadonatúj, méregdrága, legtöbbször oda nem illő „vitorlás" ruházatukról. (Például a hajóscipőt én a fedélzeten hordom, nem a krimóban.) Rühellem őket, mint varjú a rohadt tököt, és képemről sül le a bőr szégyenemben. Mert ugye a „civilek" (üdülő vendégek, sétálók, kerékpáros kirándulók, gyerekek... stb.) látják őket, felfigyelnek rájuk - hiszen ők a leghangosabbak, legfeltűnőbbek -, és ezek után ítélnek meg bennünket is. Nyugodtan „békaphatják a libanyakat"!!! Hű de elragadott az érzelem! Vigyázz Merlin, hisz tudod: bonus iudex damnat improbanda, non odit (A jó bíró elítéli, de nem gyűlöli azt, amit helytelenít). Most már mindegy, részemről ennyit róluk.
Teljesen más téma, a „nagy csődület". Gondolok itt a különböző versenyekre. Pontosabban, a résztvevő hajókat, esetleg több éjszakára is befogadó kikötőkre. Tudom, az utóbbi időben szignifikáns a javulás (elsősorban a rendezőknek hála), de előfordulnak „balkáni állapotok". Van, amikor az illemhelyek nem bírják a tömeget, jönnek a plusz mobil WC -k. Néha rettentő büdösek, fél kikötőben kín aludni. A szeméttartók is megtelnek. Jó, ez van, nem rajtunk múlik. Az viszont igen, hogy a lehetőségekhez mérten igyekezzünk rendet tartani. Hadd ne részletezzem. Ne ilyen kép maradjon utánunk:
Talán ezért is kérlek benneteket tisztelt olvasóim, kedves Barátaim, együtt figyeljünk egy kicsit jobban viselkedésünkre. Mi, valódi hajósok legyünk a mértékadóak. Nagyon szépen köszönöm együttműködéseteket.
Folytatása következik, igazi ínyencségekkel!
A sorozat előző részét itt olvashatjátok
Gelencsér György (Merlin)
