Végül kiegyeztünk egy hétfői rajtot egy órával megelőző találkozóban, ami azt jelentette, hogy kimarad az előfutam, a túraverseny, de legalább a kilenc futamra tervezett eseményen valahogy részt tudok venni. Mire megérkeztem, már tologatták vízre a hajókat, kint süvített a szél, de még belefért egy kormányhosszabbító csere a sérült gumicsukló miatt. Pallus elmagyarázta, hogy kell felhúzni a vitorlát, és huss, már kint is lögybölődtem a 0-6 Bft-ot produkáló döghullámos vízen. A finnezés állítólag olyan mint a bringázás, ha egyszer megtanulod, akkor mindig működik. No ebben nem voltam biztos, amikor már a rajtvonalon kerestem a helyem, igazítottam az órát, ismerkedtem a kötélzettel. Egy korszerű finn rém könnyen kezelhető, főleg ha megértjük a rendszerét.

A Laurer Kupa agárdi megmérettetésén egy olyan shottot kaptam, ami az alsó veretnél klemmelt. Voltak is kezdeti zavaraim, de itt ezen a hajón ezzel nem volt gond, újra élvezhettem a deckre húzás derékfájdító kínjait. Ha most választhatnék, az alsóklemmre szavaznék, mert valójában könnyű kezelni, halznál nem ejtem ki a shottot, és a kiülő neoprén sem szakad rojtosra. Az állítókötelek rendkívül fontosak, mert ezek az új Tesco szatyor szerű fóliavitorlák brutál érzékenyek.  Cunningham, alsó él elölről, hátulról - ez három madzag, tudnod kell mikor melyiket húzod. Ennek behunyt szemmel is működnie kéne, jobb is ha behunyom a szemem, mert mind a három sárga! Sehol a filctollam, de minek is, Kocka lövi a rajtot, egész jó helyen vagyok, kihajolok, és már süvítenék is, amikor a mezőny intelligens módon egy emberként kifordul, mert jobbra kéne húzni... Ha erőltetem a backboardot, ami tényleg bután negatív, akkor hülyének néznek, ha velük fordulok, oda a szép tiszta pozíció. Félszegen elengedek néhány jogtalant, majd bepipulva rákeményítek. Jól kihajolok, fotogén tartással akár húsz másodpercig is tudok gurtnizni, leüvöltöm az arrajárókat, és ekkor bekövetkezik a katasztrófa. A kormányhosszabbító gumicsuklócskája kicsusszan a hüvelyből. Lágyan lúvba mártózom, az orrgaratom megtelik vízzel, az adrenalin az egekben, az úszást megúszom, de a dingi félig tele vízzel. DNF. Szomorú MacGyverként építek fel rugalmas kötözött kapcsolatot a cső és a kormányrúd között, hogy a következő két futamban végképp lebontsam finnes önbecsülésem maradványait. A parton lelki támasz után kutatva igen ingoványos talajon találtam magam. Azt már megtanultam, hogy a vitorlázásban szakmai tekintélyt csak sokéves eredményes versenyzés után vívhatok ki, de elég két gyenge futam, és a dicsőségnek annyi. A korosztályos kollégák gyorsan leírnak, a fiatalokban találok némi segítőkészséget, de ők talán még a zebrán is átkísérnének, szakmai alázatról szó sincsen. Panaszkodom, hogy baromira előre dől az árboc, nem tudom deckre húzni a baumot, erre szánakozva nézik a bicepszemet... Végül Pallus hozza a centit, kiméri a réket, és valóban sok: 683 az ideális 675 helyett. Naugye. Akkor állítsuk át! Turkál az árboctalpnál, az csúszkál a sínen, kikattan-bekattan, azt mondja kész. Leméri, úgy is jó, majd bíztató mosollyal magamra hagy. Másnap vidáman konstatálom, hogy a bum könnyedén üti a decket, az egész cucc barátságosan viselkedik, tudtam hogy nem velem van a baj! Jön egy két huszonvalahány, majd hetedik hely!

A parton hálálkodom, Pallus kedvesen mosolyog, hiába, rendes srác. Aztán még egy tizenegyedik helytől megnyugszik a lelkem. Jó vagyok, de ha nem jó a cucc, akkor az én nagy tudásom sem elegendő az eredményes versenyzéshez. Újra köszönetet mondok, de Pallus már nem mosolyog, egyszerűen kiröhög. „Csak nem képzelted, hogy ezt a tök gyors hajót a kedvedért elállítom? Kicsit megmozgattam az árboctalpat, láttam, hogy lenyugszol, és visszatettem ugyanoda ahol volt." Nem hittem neki, lemértem újra, és tényleg 683. Na így bízzon meg az ember ezekben a szemtelen fiatalokban! Mitől gyorsultam fel mégiscsak? Rájöttem. A Rujinak említettem a gondomat, és ő szerinte rontás volt rajtam. Azt mondta, hogy le tudja venni. Nem vettem komolyan. Hiba volt.

Fotók: Cserta Gábor. További képek a Galériánkban!

Gerő András