Ebben az „operett télben” viszont még hajózni is lehet. Sőt, mi több, TÚRÁZNI! Ezt fényesen bizonyította András barátom és remek csapata. Félelemmel vegyes csodálattal (és irigységgel) olvasom beszámolójukat. Amellett, hogy kemények, mint a vídia, nagy dolgokat is cselekszenek. Nem azt szajkózzák, hogy előre, uzsgyi, essetek neki, hanem azt, hogy utánunk! Mi megtettük és élveztük. Jó dolog ez, lehet és érdemes! Azért jegyezzük meg, nem árt, sőt igen ajánlatos az, ha a teknő kabinját menet közben is lehet fűteni. Minden megtett méterükkel bizonyítják, hogy nem csak az a néhány hónap a szezon. Nem szükségszerű a kikötőkre rácsot és lakatot tenni! Az „első fecskék” már máshogy csinálják. Hálás köszönet érte, és gratula, úgy érzem, valamennyi túrázó nevében!

Mi ugyan most vízre nem szállunk (mennénk mi is, de a RHEA parton, BHZRT kikötők off… stb. – jó kifogás sose rossz -), de attól még sétálhatunk kicsit az oly sokszor bejárt kedvenc helyeinken. Hogy festenek most? Ráismerünk egyáltalán? 

Nézzük kedvenc Badacsonyunkat. A kikötő persze nagyon zárva, belépni szigorúan tilos. Így azután mosolyogva szökünk be (ejnye–bejnye). Sehol egy teremtett lélek, már ami az embereket illeti. A nádasban viszont pezseg az élet. Persze másképpen, mint szokott. Talán az utóbbi évek enyhébb teleinek köszönhetően, mind több madár marad hátra a vonulók közül, megkísérelvén az áttelelést. Látunk pár nagy kócsagot, kis kócsagot, szürke gémet, sőt még két bölömbikát is a csupasz nádszálak között. Bakcsót viszont nem. Az öböl vízén számos tőkés réce gubbaszt – mint ahogyan az rendjén is való –, viszont több bukórécét és tisztességes csapat kercerécét is megfigyelhetünk. Az utóbbiak, kizárólag télen kerülnek a szemünk elé, amint le–lebukva az iszapban keresik a puhatestűekből és vándorkagylókból álló ebédjüket. A mólók előtti nyílton a kormik vagy vöcskök helyett most az ide érkezett kis és nagy bukók hancúroznak meglehetősen nagy számban. Megbecsülni népességüket igen nehéz, mert egy részük folyamatosan a felszín alatt van. Látványra viszont rengetegen vannak. Kifelé osontunkban úszóhártyás lábnyomokat, meg egy keszegcsontvázat fedezünk fel. Vidra! Mi a fene? Itt még ő is lakik?

Kiérvén a „tilosból”, valami meleg elemózsia után nézünk. A Hotel Bonvino csak pár lépés, még kapunk is valamit ebéd gyanánt, annyiért, amennyiért. És meleg is van, szavunk tehát nem lehet. Más lehetőségek is adódnának így télvíz idején, de nem merünk keresgélni, ugyanis nagy esélye van annak hogy „lyukra futunk”. Minden téli vándornak csakis azt tudom javasolni: mielőtt odamegy, telefonáljon. Talán a Borbarátokat ajánlanám, ott van a legnagyobb remény valami kiadós és jó kajára.

Még pár lépés séta (bevallom, meleg autóval), és gurulunk tovább. Lássuk, mi a helyzet Szigligeten.

Szinte kötelező felmászni a halászkápolnához, s ahogy mindannyiszor, ezt most is megtesszük. Fura ebben az évszakban kipillantani a településre. Jó, hogy fagyba dermedve is láthatjuk.

És csodák csodája, a napocska is kiragyog, tehát egy könnyű séta erejéig nekivágunk annak az útnak, amelyen nem igen szoktunk járni. Pontosabban a Kamonkő hegyen átvezető ösvényt vesszük célba. Páratlan hangulata van annak, ha az első hó az erdőben éri az embert. Mélységes csend honol, a pilinkélő fehér pelyhek fokozatosan terítik be a száraz leveleket. Megülnek az ágakon, rácsimpaszkodnak a bokrokra, és semmi perc alatt télire varázsolnak mindent. Esetünkben ez már elébb megtörtént, így a megroggyant, lucskos hótakaró darabkák az éjszaka történtekről nyújtanak tájékoztatást. Egyik lyuktól a másikig vezetnek azok az aprócska sorok, melyek pockok, erdei egerek és cickányok mozgásáról árulkodnak. Ha macskabagoly tanyázik a környéken, kellő figyelemmel és kitartással fellelhetőek azok a pontok, ahol az aprócska rágcsáló nyomsora megszakad, és egy bemélyedés mutatja, amint a ragadozó egy pillanatra a hóba nyomta nyakon csípett áldozatát. Halkan, de tempósan caplatunk, igyekszünk nem felverni a némaságot. Megteszi ezt helyettünk a nagy fakopáncs. Szinte bántóan hasít a csendbe leggyakoribb hazai harkályfajunk erőteljes trrrrrrrr pergetése. Megpillantunk pár fenyőfát, tüstént odakanyarodunk. Azonnal megtaláljuk azt a helyet, ahol a madár a letépett tobozokat szokta bontogatni. A kiválasztott darabot rögzíti, majd egyenként feszegeti fel a pikkelyeket. Az efféle „műhely” alatt több tucat megcsonkított, lecsupaszított toboz fekszik több halomban, hiszen a harkály következetesen ragaszkodik a jól bevált helyéhez.

Andalgunk tovább, de észreveszünk valamit, ami megtorpanásra, sőt visszahőkölésre késztet.

Irdatlan sok vaddisznó nyomát fedezzük fel mindenfelé. Na, ezt illik komolyan venni! Itt mindenképpen. Egyrészt azért, mert januárban tart a párzás meg a „búgás”, amikor az addig magányosan kószáló öreg kanok is a kondához csatlakoznak, ahol nem egyszer kemény küzdelmeket folytatnak a dominancia elnyeréséért. Rendben is van ez így, tudjuk, ismerjük. Több száz méterről meg is hallanánk, olyan morgással, röfögéssel, visítással, acsarkodással jár. De amennyiben a csata már lezajlott és végérvényesen eldőlt, a dolog természetéből adódóan vesztes is van. Méghozzá több is lehet. És ezek a személyek kiverettek és elűzettek a csürhéből, tehát ismét magányos koslatásra kárhoztattak. Így nem csoda, hogy valami rettenetes lelki állapotban és hangulatban leledzenek – némely politikust juttatják eszembe –. Persze mindenre rátámadnak, ami útjukba esik, él és mozog. Hogy valóban eleven–e, az nem is lényeg, lehet akár valami jármű is. Ránk aztán ne támadjanak.

De ez még mindig nem a legrosszabb. Ugyanis pont itt és most egy meglehetősen neuralgikus területen járunk. Pillantsunk csak a térképre. A piros vonal által határolt erdőt gyakorlatilag „körbenőtte”, bezárta a település, elvágva a vadakat a szabad és zavartalan helyváltoztatási lehetőségüktől. Szarvas ide nem jön, az őzeket nem túlságosan zavarja, a disznót viszont annál inkább. Ezért mostanra, valami irdatlan mennyiségben – mint az a nyomokból is bizonyítást nyert – zsúfolódtak össze ezen a kis területen. Tehát „szégyen a futás, de hasznos”, ne tovább, azonnal visszafordulunk. (Az itt leírtakat egy helybéli vadász ember útmutatásából merítettem). Kifelé trappolva az idős, néhol korhadó fák között látunk még pár csuszkát. Imádom őket. E madárkák alkotják az egyetlen fajt szép hazánkban, akik képesek, és még szeretnek is fejjel lefelé mozogni a kérgen. Jól ki van ez találva, hogy a fakúsz pedig felfelé kutakodik, és bár ugyanazokat a prédákat fogyasztják, mégsem lép fel táplálék konkurencia közöttük. Hiszen az egyik azokba a repedésekbe lát és hatol bele, amelyekbe a másik nem. Szegény pondró sehogyan sem ússza meg, de ez legyen az ő baja. A párok télen is összetartanak, és a hímek enyhe januári napokon már a tavaszt trillázzák csengő skáláikon. Most persze szó nincs erről, csak egészen pianoban pittyennek néha egyet-egyet.

Visszatérünk a civilizációba. Elég is volt a kirándulásból. Felgurulunk a várhoz. Tövében a templom körül kedvenc helyeink téli álmukat alusszák.

Vessünk rá egy pillantást így is, amint puha paplan alatt szendereg, és talán arról álmodik, hogy nem is olyan sokára ismét vidám népek jönnek csodálni őt, ódon köveit, lépcsőit, és az ormáról nyíló páratlan panorámát. Pihenj csak békében.

Ha Isten megsegít, biztosan ismét eljövünk!

2018. január 28.                                         

Merlin!