Idén hajót váltottunk, 8mOD (bérelt) hajónkon négyen voltunk:

• Andor (kapitány),

• Andris (önfeláldozó (vizes, szerelő) mindenes),

• Laci (főspinakkeres, leggyorsabban tanuló),

• Robi (első tiszt)

Felkészülés

Idén nagyon erős csapattal vágtunk neki a Kékszalagnak. Felkészülésünk változatosra sikerült, de az időjárási körülmények miatt maradt némi hiányérzetem. Szerencsére az élet azért igazolta, hogy amit kellett, azt megtanultuk.

Első edzésnapon nagyon gyenge szelünk volt, ha volt egyáltalán. Próbáltunk megismerkedni a hajóval, de sajnos a szélcsendben erre nem sok esélyünk volt. Délelőtti célunk az volt, hogy legalább annyit cirkáljunk, hogy délután visszafelé a hajó spinakkerét (szerk.: iszonyat nagy, szép színes hátszélvitorla, mi csak zsáknak hívtuk..)) ki tudjuk próbálni. Ez elég hosszú előkészítés után végül sikerült is. (Hosszú volt az előkészítés, mert ezer éve nem spinakkereztem, és ki kellett találni, hogy mit hova kell kötni, mi hol megy át.) Mindenesetre első kísérletünket siker koronázta, így láttuk, hogy még kis szélben is iszonyú hatékony a hajón a spinakker. Fordulókig persze nem jutottunk, annyi szél és idő nem volt, de azt hiszem jobb is, mert nem a szabvány módját választottuk volna a fordulónak… Edzést követően, alapos (és tapasztalt??) kapitányként gyorsan utánanéztem az elméleti hátterének hogyan kell felhúzni egy spinakkert, és fordulni azzal. Ezt meg is osztottam a csapattal (további elméleti kiképzés!) egy szöveges üzenet formájában, mindenki megnyugtatott, hogy rendben, menni fog, biztos jó amit leírtam, egyébként meg ha ennyi időm van ilyeneket írogatni, akkor menjek kocsit mosatni.

Második edzésnapon igen rendes szelünk volt. Mondanám, hogy szanaszét gyakoroltuk a reffelést (szerk.: vitorla felület csökkentése), de örültünk, hogy egyszer sikerült, aztán onnantól feszesen álltunk (majdnem függőlegesen) a hajó oldalfalán. De élveztük baromira, az egész csapat lelkesen fogadta, hogy végre haladunk. A hajó remekül megy erős szélben, látszott rajta, hogy élvezi. Két jellemző momentum:

• Nem csak a grószt reffeltük, hanem egy kicsit a fokot is. Ennek az lett az eredménye, hogy a hajó időnként fellúvolt (szerk.: nagyobb pöfföknél irányíthatatlanná vált a hajó, és szél irányába fordult). Mondtam a csapatnak – miután fejben kidolgoztam a fél relativitás elméletet, és megállapítottam, hogy a forgatónyomatékkal van a baj – hogy vagy még reffeljük a grószt, vagy visszaállítjuk eredeti méretére a fokot. Természetesen mindenki a fok kireffelésére szavazott, hiszen „csapassuk”!! Be is jött, onnantól kezesbárány lett a hajó.
• A hajóba beépítésre kerül orrsudár (szerk.: egy rúd, ami csáklyaként előrenyúlik a hajón, és bazi nagy orrvitorlát lehet rá rögzíteni). Ennek a helye már elő lett készítve a hajón, egy kb 15 cm átmérőjű lyuk formájában. Ezt klasszikus (széles, erős) ragasztószalaggal leragasztottuk, hogy a víz ne jöjjön be, tartott is szépen. (Mindenki jegyezze meg ezt a pontot, később fontos lesz..)

Harmadik edzésnapunk (és az ezt megelőző időszak) leginkább a sportorvosi elkészítése végett szükségessé vált logisztika miatt volt bonyolult, de erről önmagában tudnék fél Harry Potternyi kötetet írni, annyira meg nem fontos. A nevezés tizedannyi kalandot sem tartogatott (szerencsére) mint tavaly.

Felkészülés szinten a következők miatt volt fontos: Gyenge szeles kékszalagra készültem, így elsődleges fontosságúnak tartottam, hogy a spinakkerezést gyakoroljuk, ha már elméletben pengék voltunk. Na ehhez túl erős volt a szél, az idő meg szokás szerint kevés. Így jobb híján a reffelést gyakoroltuk, mert arra volt alkalmunk. Robi talált nekünk egy kulcsfontosságú csomót (olyan módosított reffcsomó, ami könnyen és gyorsan oldható, mégis erős). Mindenki kapott pozíciót, ki-hol áll, miután milyen műveleteket kell végrehajtani. Gyakoroltuk is addig, amíg nem ment készség szinten. Nem mintha fontosnak gondoltam volna, hiszen gyengeszeles kékszalag jön, de ha az időgép (időkép..) ezt dobta, akkor erre készültünk fel, nem a spinakkerre..

Kékszalag előkészületek

Idén kaja frontján visszatértünk a legjobban bevált receptre, a fasírtra. Két napig áldottuk anyósunk, és Timi (Robi felesége) keze munkáját! A tapasztalati tények alapján felkészültünk a megfelelő mennyiségű behűtött / fagyasztott fröccseinkkel is, azok is igen jól estek a nappali forróságban.

Ahogy írtam már, gyengeszeles kékszalagra készültem, így péntek estét jelöltem meg tervezett beérkezésnek, és igazából abban is csak reménykedtem. Elvárásom a 270. hely megszerzése volt, az eddigi fejlődési rátánkból ez következett!

Hajónk „rendben” volt, bár láttuk, hogy az általunk egy hónapja felrakott „szigetelés” a hajó orrában kezd lejönni. Amiatt sem aggódtuk túl magunkat, hogy a benzinkanna sem volt éppen teli.

Keneséig:

Kikötőnk majdnem Tihany végében volt. Mivel a szélirány és erősség alapján szerettem volna minél északabbról indulni, elég nagy utat kellett (volna) megtenni addig. Bár időben kihajóztunk, de (benzinnel kapcsolatos) nemtörődömségem miatt nem erőltettük túl a motorozást a célvonal északi feléig, de azért a felső harmadba legalább átértünk. Később kiderült, hogy tényleg jó lett volna az északi oldal, de nem érzem úgy, hogy szignifikáns különbség lett volna.

Úgy látszik segít a hét év tapasztalat, mert idén is sikerült jól elkapni a rajtot. És bár mentek el mellettünk néha érthetetlenül hajók, a spinakker felhúzását követően azért eléggé az élmezőnyben (értsd: 150- 200. hely..) találtuk magunkat. Képen azért látszódik, hogy mennyire feszülünk, nem? (Itt még spinakker nélkül „repesztünk”)

Apropó spinakker. Élesben nem igazán próbáltuk még ki a hajón a spinakkert. Na ez nem látszott meg a versenyen. Az a kis próbálkozás az első edzésnapon, és az elméleti felkészülés csoda módon összeért a versenyre. Pikk-pakk húztuk fel a vitorlát, és nagyon hamar, nagyon hatékonyan kezdtük folyamatosan állítgatni az aktuális széliránynak megfelelően!

Siófokig - Tihanyig:

Kenese után jött a gyenge negyedszél. Érthetetlenül állok azelőtt, hogy miért nem működik jól a hajó (vagy inkább én?) ezen körülmények között. Hát nem látjátok, hogy feszülünk??

Tihanyig jó sokan meg is előztek. Jó, persze ennek van egy olyan oka is, hogy a gyors első etap után sok nálunk gyorsabb hajó van mögöttünk, és azok értelemszerűen visszaelőznek, na de nem hiszem, hogy ennyien lennének!

Valószínűleg a nyomvonalunk sem volt ideális. Inkább beljebb próbálkoztunk, mint a part felé, talán ez sem volt szerencsés, de akkor is! Jobbról balról mentek el mellettünk!

Kiemelném ezen a szakaszon Robit, aki majdnem egész nap kormányzott, hogy mi megtalálhassuk a legjobb fekvő pozíciót a hajó orrában és oldalában, hogy a hajó balansza megfelelő legyen! Ahhoz képest, hogy gyenge szél volt, az legalább állandóan és egyenletesen fújt, így meglepő módon a szokásosnál talán kicsit korábban értünk a tihanyi csőbe, még sötétedés előtt.

Keszthelyig:

Szegény srácoknak egész nap nem engedtem a fürdőzést – mert mindig haladt a hajó – így sötétedésre már eléggé kiéheztünk rá. Miután megkóstoltuk a Laci által hozott kimagasló értékű nedűt, gyors esti fürdőket vettünk. Hajó orránál kiugrás, gyors visszaúszás a végébe, kimászás, hogy a hajót véletlenül se fékezzük le. Még így is belefért egyeseknél egy alaposabb tisztálkodás…

Aztán felkészültünk az esti teljes szélcsendre. Felöltöztünk, és elképzeltük milyen kényelmes lesz a fekvőhely benn a kabinban pár órára. És akkor érdekes módon megkaptuk a szelet! Egészen hihetetlen, hogy a semmiből lecsapott ránk egy általam 50 km/h-ra becsült szél, és mindez pár perc alatt! Ekkor kiadtam az utasítást, hogy „reff”, miközben remegtem, hogy ez hogy is fog megvalósulni. Hihetetlen, de kb. fél perc múlva reffelt grósszal repesztettünk tovább. Ez volt számomra a kékszalag legpozitívabb élménye (és nem azért mert kevés lett volna), hihetetlen profi volt a csapat, tényleg mindenki tudta hol kell állnia, mit kell csinálnia. A felkészülés ebben (is) tényleg jó lett. Legközelebb, ha unalomig gyakorlunk valamit edzésen, és lázadozna a legénység, ezt fogom példának felhozni!

És innentől tényleg repesztettünk. Balaton közepén maradtunk, hogy rendesen megkapjuk a kifújt szelet, iszonyatosan élveztük, és élmény volt látni, ahogy elég nagy különbséggel hagyjuk el a környező hajókat! Szerintem vissza is érkeztünk a nagy mezőny elejére (értsd: kb 250-270. hely).

És akkor…

És akkor…

Innentől minden leírt szó egy külön kínszenvedés számomra, de azt hiszem a csapat nevében is beszélhetek.

Szigliget:

Robi egyszer csak észrevette, hogy úszik ki egyikőnk cipője a kabinból… Belépett, csak combközépig süllyedt a vízben. Na volt némi pánik, hogy akkor most mi is van. Rövid vizsgálat után láttuk, hogy a nagy szélben és hullámzásban teljesen leesett a „szigetelés” az orrsudárnál, és minden egyes hullámverésnél bejön 10-20 liter víz. Gyanítom, hogy az elsüllyedés határán volt a hajó, az orrsudár lyuk már csak kb 10 cm-re volt a vízszinttől. Elnézve a másnap víztelenített hajóról készült képet, elég necces volt a helyzet…

Vitorla le, srácok gondolkodás nélkül pattantak a kabinba, előkerült két vödör, és ezerrel mertük a vizet, én meg próbáltam valahogy szélben tartani a vitorla hiányában irányíthatatlan hajót. Rögtön nem tudtuk megállapítani, hogy megállítható-e a süllyedés, így felhívtam a versenyutasításban havária esetére megadott telefonszámot. (Megjegyzem életemben először írtam be a számot a telefonba, de így legalább keresgélni nem kellett…) Rövid beszélgetésünk valahogy így hangzott:

- „Süllyedünk”

- „Emberélet van veszélyben?”

- „Hát most nincs, de nem tudom mi lesz, ha elsüllyed a hajó”

- „Jövünk. Hol vannak pontosan?”

- „Szigligetnél magasságában, Balaton közepén”

- „Okostelefonja van?”

– „Igen”

– „Balatonhelp van telepítve, az megadja a koordinátákat”

– „Nincs”

– „Akkor telepítse, és nyomja a piros gombot”

Ezt megtettem, persze valami hibát írt ki a gombnyomáskor, de úgy láttam sms-ben küldött információt. Újra beszéltünk.

- „Látjuk hol vannak, megyünk. Kb 20 perc”

- „MICSODA?? 20 perc? Hát addig elsüllyedünk” – (itt még volt némi pánik..)

- „Ja kérem, nem helikopterrel vagyunk”

„Anyád”, gondoltam magamban. De le kell írnom, hogy szó nem érheti a mentőszolgálatot, ezt sem bántóan, vagy kioktatóan mondták, inkább csak oldani akarhatták a hangulatot, és amúgy is végig nagyon rendesek és segítőkészek voltak. Még kicsit értetlenkedtem, hogy miért nincs közelebb motoros, mondták hogy ők nem a versenyrendezőség, aztán letettük és vártunk. Elég aktívan, gondolhatjátok…

Tíz (?) perc elteltével kiderült, hogy sikerült megállítani a vízszint növekedését. Utólag visszagondolva a versenyre itt követtük el a legnagyobb hibát, amit azóta is nehezen dolgozunk fel. Nem igazán merült fel, hogy folytassuk, és lemondjuk a mentést. (Hiába, védtük a hajót, mint tenmagunkat.) Azt hiszem akkor még továbbra is kilátástalannak láttuk a helyzetünket, mivel nem volt mivel befoltozni a lyukat, és a külmotorunk méteres vízben állt vagy egy órát a kabinban, így segédeszközünk nem maradt amivel ki lehet kötni akárhova.

20-25 perc elteltével valóban megjött a segítség. Kivontattak minket a legközelebbi kikötőbe, ami Balatonfenyves volt. Mondtuk, hogy Szigliget jobb lenne, mert az északi parton könnyebben kapunk segítséget, de Fenyves egyrészt közelebb volt egy km-rel, másrészt nem a hullámzással szembe kellett menni, ami végülis nem hátrány egy lyukkal a hajó orrában.

Kikötni nem volt könnyű, de végül azért sikerült a móló mellé állni (ami nem a vitorlás kikötőben van). Ottmaradtunk csuromvizesen, fáradtan, hitehagyottan hajnali három óra körül. Fokozta az élményt a továbbra is erősen fújó szél, ami ellen semmilyen fedezékünk nem volt, ha a vízben tocsogó cipőinket nem számolom. (Megköveteltem a tartalék cipőt, ha a fedélzeten éjszaka mondjuk a nagy szélben és hullámzásban elázna a cipőnk, de arra, hogy a kabin fekvőhelyén ázik el az is, nem gondoltam..).

Nem tudtuk hogyan tovább. Szíve szerint mindenki elhúzott volna onnan a p.cs..ba az első szembe jövő járművel. De hát valahogy nekünk is vissza kellett jutni Tihanyba, és jó esetben a hajót is vissza kellett juttatni.

És akkor jött Balatonfenyves csodája. Én még ilyen rendes embereket, mint akikkel ott összehozott a sors, nem láttam. Kezdődött azzal, hogy a nemrég buliztató, Szent Benedek hajó legénysége(?), tulaja(?), kapitánya(?) épp akkor jöttek vissza a hajóhoz. Kérdezték, hogy mit csinálunk, itt nem is szabadna megállni. Odaböffentettük, hogy nem látjátok?? Merjük a süllyedő hajónkból a vizet. „Tényleg? Nekünk is vannak vödreink, hozzuk, és segítünk”. Mi van?? Hajnali háromkor odajönnek hozzánk segíteni, mikor gondolom ők is hulla fáradtak, és amúgy látják, hogy extra nagy baj nincsen? Mondtuk nekik, hogy aranyosak, de ezt a részt megoldjuk. Viccesen jeleztük, hogy ha esetleg a motorhoz értenek, azt megnézhetnék, mert gyanítjuk, hogy nem indul a fürdés miatt. Kiderült, hogy egyikőjüknek pont ez a foglalkozása, fél Fenyves hajóinak ő szereli a motorját, úgyhogy meg is nézte gyorsan. Sajnos beindítani nem sikerült, annyira azért nem volt mázlink. Ekkor felajánlották, hogy menjünk nyugodtan a hajóra aludni, ha nincs jobb dolgunk. Ezt a felajánlást elfogadtuk, váltásban aludtunk egy-egy órát (ketten mindig maradtunk a hajónál, mert nyilvános helyen voltunk, cuccok szétszórva a mólón, hátha száradnak, vigyázni kellett az értékekre). Alábbi képen a helyzet. Pirossal bekarikáztam egy csomagot. Az Andris, az 50 cm magas szélvédett helyen..

Vártuk a reggelt, hogy, végre melegebb legyen, szél elálljon és így legyen esély egy kihajózásra, és további segítséggel menetkész állapotra hozzuk a hajót. Reggel a kikötőmester segített ki minket benzinnel (motor sajnos továbbra sem indult). Utána édesapám legjobb barátja jött segíteni nekünk, aki egész véletlenül pont ott volt, és negyed órával a hívásunkat követően már ott állt, hogy miben állhat rendelkezésre. Szerzett nekünk jól bevált ragasztószalagot (volt a kocsijában, szerintem ezek után én sem indulok el sehova anélkül), majd a foltozást követően intézett nekünk egy motoros kivontatást a nyílt vízre.

Lankadt, vagy inkább továbbra is megtört csapatunk visszaútja sem volt eseménytelen. Mintha valaki felülről szórakozott volna velünk. Mindenféle időjárási körülményt bekaptunk. Volt két órás szélcsend. Utána gyenge – és ezáltal idegőrlő – szembeszél. Aztán forgolódó szél. Aztán hátszél, amire húztuk a spinakkert. Aztán erős szél, hogy reffeljünk. Aztán vihar két oldalról (oké, az esőt pont nem kaptuk meg). Aztán gyenge szél. Aztán megint reff. Végül a tihanyi cső előtt újra gyenge szél, természetesen szembe. Eddigre már leszervezték a motorost nekünk, aki bevontat a kikötőbe, és ki is jött elénk, úgyhogy legalább az utolsó egy-két óra szenvedést már nem kellett végigélnünk, és kiköthettünk végre. Véglegesen.

Eredmény:

Az eredményünk három betű, de az mindent elmond: „DNF”.

Sportban nincs értelme a „ha”-val kezdődő mondatoknak. De bosszant az egész, mert szerintem jó eredményt értünk volna el. Akikkel együtt mentünk az esti órákban 15:40 körül értek be. Az én számolgatásom alapján ennél jóval korábban beértünk volna. De ha csak 15:00-ra érünk be, akkor is elértük volna a 270. helyet. És ami a lényeg, elmondhattuk volna, hogy ismét sikerült teljesíteni a kékszalagot. Tanulságok Most speciális következtetéseket vontam le:

• Lyukas hajóval ne indulj útnak.
• Ha már van egy megérzésed, hogy valami nincs rendben, akkor ne menj el mellette, oldd meg!
• Külmotort soha többé nem szerelek le! Rengeteget szívtam már miatta a kékszalagokon, hogy óriási hullámzásban kell hurcibálni, és visszaszerelni. Inkább vállalom azt a kis esélyt, hogy kizárnak miatta, de marad. Nagyon veszélyes leszerelni.

Pozitívumok

• Szuper csapat volt.
• Jövőre is indulunk, hiszen így nem lehet abbahagyni!

Második tanulságot már alkalmaztam is (Bicajjal a tetőn mentünk nyaralni. Indulás után hallottam egy kis koppanást, ami akármi lehetett (akár a gyerek lába). De hallgattam a megérzésre, és megálltam megnézni, hogy minden rendben van-e. Hát nem volt, az egyik bicajról leesett a vázat tartó merevítő. Az volt talán a szerencse, hogy középső bicikli volt, így a két szélső megtartotta, nem repült le. De kékszalag nélkül talán nem álltam volna meg, és ki tudja mi lett volna a következménye…)

2017. július 26-27

Glatt Andor

glatt.andor@gmail.com