Pedig én egy kifejezetten vízi feladatok ellátására tenyésztett fajta vagyok, egy vidra farkú Labrador. Életem első versenyén, a Mikulás Regattán, már sikerült a dobogóra ülnöm, de a siker nem részegített meg. Tudtam, hogy megfelelő motivációs tréninggel akár a csúcsra is felkapaszkodhatunk. 

A balatonlellei téli versenysorozat az egyetlen normális hely, ahol kutyákat is lehet nevezni, ahol mi is megbecsült, elfogadott csapattagként vehetünk részt a megmérettetésen. Gazdáimmal sikerült végre megértetnem, hogy a verseny nem párterápia, a manőverek tökéletes kivitelezéséhez kell a munkáskéz. Boti, a junior Kalózbajnok és Dani, aki a svájci precizitást képviselte, csatlakoztak hozzánk, lehetővé téve, hogy végre, mint profi taktikus végezhessem áldásos tevékenységemet. A Jézuskától kaptam egy új mentőmellényt, így már semmi nem állíthatott meg. Feladatom az volt, hogy minden manőver előtt, a „miafenétkeresittezakutya?” vezényszóra bevonuljak a kajütbe és a „szegénykutyamégmindigbentvan?” kiáltásra kijöjjek. A vezényszavak elég gyakran váltották egymást, de olyan jól hajtottam végre az utasításokat, hogy a csapat – alkalmazkodva a mozgásomhoz - egyetlen manővert sem tudott elrontani. Volt azért egy helyzet, ahol kénytelen voltam kilépni a szerepemből.

Épp az alsó bóját kerültük egy lesodródó nagytestű hajó és a bója közé becsusszanva, amikor a takarásunkba kerülő vitorlás egyik hangadója kimaxolt baritonnal próbálta átvenni az irányítást felettünk. Ekkor ugyan még a belső szolgálati helyemen vártam a hívó szót, de azt mégse tűrhettem, hogy egy idegen beleszóljon a dolgunkba. Kivágódtam a fedélzetre, és ha selymes modorú gazdáim nem tartanak vissza, bizony elharaptam volna a torkát az okoskodónak. Ami a versenyt illeti, csodálatos napsütésben, mindkét futamban sikerült legyőznünk osztályos ellenfeleinket, amit az előnyszámrendszer kacifántos kalkulációja sem módosított, így az eredményhirdetésen már a dobogó legfelső fokán pózolhattam.

Alig vártam, hogy hazaérve beszámolhassak barátaimnak: Nyinának, az éltes moszkvai őrkutyának, a bojtos fülű Bizsu macskának és Balatonfüred leghíresebb baromfiállományának élükön Bubóval, a halk szavú kakassal.

Minderre még várnom kellett, mert mint kiderült e neves napon volt a szilveszteri BL buli, ahol gazdáim végig ették a méltán elismert BL konyha szofisztikált ételeit, kóstolgatták Pach Gabi elképesztően finom pálinkáit. A zenét Gönczi Gábor és a Smile tolta, kint lőttek petárdáztak, én meg a szállodai szobában próbáltam befogott füllel aludni. Ha gazdáim néha-néha nem néztek volna be néhány megnyugtató falatkával, akkor bizisten megkergültem volna. Szerencsére viszonylag korán hazatértek, eldicsekedtek a tombolán nyert wellness hétvégéjükkel, ahová talán engem is elvisznek.

Újév első napján ismét szép napsütéses idő köszöntött ránk. A reggeli engesztelő séta visszahozta az életkedvemet. Meglátogathattam a jégpályán szolgáló távoli rokonaimat, a fakutyákat. Készült néhány családi fotó, amit gazdám valami idétlen mondókával közzé is tett. Nekem azért ez egy kicsit gáz, de hagytam a likevadászt, érezze a törődést:

Kicsi kutyikánknak fakutyája van, tehát a kicsi kutyánk fakutyája, kutyafakutya.