A díjkiosztón 38 osztály versenyzői állhattak fel a dobogóra. A mezőnyt alkotó osztályok többsége - 21 csoport - kevesebb mint 10 hajóval nevezett, gyakorlatilag az itt induló hajók többségénél minden 3. résztvevő éremmel a nyakában térhetett haza. (volt ahol az összes)

12 osztály nevezett 10-20 hajót, átlag 14-et, itt már kevesebb, de így is majdnem minden 5. hajó jut dobogóra. A legtöbben a hét Yardstick osztályban neveztek, a mezőny közel fele, 245 hajó. Ők a lebecsült, igazán sehova sem sorolható reszli. Az osztályoknak kiosztott 114 dobogós helyezésből ők csak 21-et, a különdíjakból szinte semmit nem kapnak. 40-50 hajós csoportokban elért helyezések mögött tényleg gyengébb teljesítmény rejlik?

Évek óta téma a mezőny lassabb hajóinak lebecsülése, mégsem történik érdemi előrelépés. Az idei minden szempontból ideális Kékszalagra több mint 600 hajó nevezését prognosztizálták, végül alig több mint 500 hajót regisztráltak. Míg az élmezőny technikailag látványosan fejlődik, a résztvevők létszáma csökken. Az olyan adminisztratív és anyagi terhek, mint a teljesen felesleges sportorvosi vizsgálat, a kizárólag a Kékszalagon induló hajók nevezési díj feletti terhei: a szövetségi, klubtagsági éves díjak beszedése, a kötelező biztosítás elrettentő erővel hat. Nagy tiszteletet és megbecsülést érdemelnének azok a családok, akik mindezt felvállalják, gyakorlatilag magasabb nevezési költségért cserébe kevesebb elismerést, lesajnáló nyilatkozatokat elviselve. Amikor ehhez a cikkhez képeket kerestem az esemény galériájában, szomorúan állapítottam meg, hogy a közel 2000 kép között alig láthatóak a verseny derékhadát alkotó kisebb, vagy lassúbb hajók. Miért is szerepelnének? Akik itt vitorláznak többnyire szűkebb költségvetésből gazdálkodnak, nem telik karbon vitorlákra, szemfényvesztő színpompára. Nincs szponzor, nincs hirdetés, nincs fizetett legénység. Ezek a hajók csak a tulajdonosoknak szépek, a külvilág már azt sem veszi jónéven, ha a legénységen nincs brandingelt uniformis. Képtelenség!

Amíg a győztes hajónak elég volt 7 óra 13 perc a győzelemhez, addig a mezőny derékhada legalább 24 órát töltött a vízen, lényegesen szélsőségesebb időjárási körülmények között, kiélezettebb küzdelemben, mint a rohanógépek.

Mi egy Ys III/2-es hajóval indultunk. Vidra egy igazán lakályos, belső kormányállással szerelt családi hajó, egy jól felszerelt motor-sailer. Víztartájunk nem a stabilitást, inkább a fürdést és a mosogatást szolgálja. WC, zuhanyozó, hűtőszekrény és jól felszerelt konyha kell ahhoz, hogy tömegünk elérje a 6 tonnát. Ebből aztán az is következik, hogy kis szélben könnyen mozgásképtelenné válunk. A nagy szél a kedvencünk. Ilyenkor belendül a tömeg és a testhosszunk által elérhető 7 csomó körüli sebességgel már képesek vagyunk meglepetést okozni. Az 54. Kékszalag számunkra is rengeteg izgalmat, drámát és örömet okozott.

Időben kihajóztunk, hogy legyen időnk a nagyszeles Fehérszalag után elpakolt felszerelésünk ellenőrzésére. Kedvenc kincsünk, a mi legszebb látványelemünk, az önstabilizáló Oxley vitorla szépen kinyílt, gyorsan rá is húztuk a zoknit, hogy a bőszeles rajt után bevethessük. A rollgrósz kihúzása állandó stressz, mert sosem tudjuk, hol akad el az árbocba gyűrődve. Eddig valahogy mindig ki tudtuk rángatni. Eddig. 25 perc a rajtig, le kéne még érnünk a déli oldalra, de a grósz teteje többszörösen megcsavarodva nem mozdul. Mindent megpróbálunk, a csörlő csak ront a helyzeten. Egyetlen megoldás: lerángatjuk, kitépjük a nutból és visszahúzzuk az árboc mellé, mert visszaetetni lehetetlen vállalkozás. A beragasztott hosszú álló latnik ezt nem is tennék lehetővé.

Rajt. Lekéssük. A 3 perces spinyitás után haladunk át a vonalon. Az Oxley szépen kibomlik, lassan megnyugszunk. Meggyőzzük magunkat, hogy a pengére húzott grósz első él működni fog, még akkor is, ha a vitorla hasa előre vándorolt. Szépen haladunk, Kenese felé párat halzolunk, főleg azért, hogy a csapat újonca, Kriszti átlássa a köteleket, megtalálja a csörlőket. Ahogy közeledünk a kenesei bójákhoz, úgy nő az adrenalinszint, az egészséges versenyláz. A YS III-ban közel száz hajó versenyez, miután papíron ők (mi) a leglassúbbak, ezért azt gondoljuk, ha vannak mögöttünk százan, akkor már nagy baj nem lehet. Megvan a száz, de borul az elmélet, amikor egyre több nagy, gyors menő hajót is felfedezünk magunk mögött. Keressük a két sárga bóját, de a hatalmas összeverődött boly elnyeli, takarja őket. Talán 100 méterre lehetünk, amikor rájövünk, hogy egy fekete lyuk tátong előttünk és aki oda bekerül, annak annyi. Akkora szélcsend fogadott, hogy értelmezhetetlenné vált az irány, a kormányozhatóság, az útjog.

Ha létezik negatív szélerő, akkor mi ott valami olyasmibe keveredtünk. Persze soha nem adjuk fel, látjuk, hogy a part alatt van valami szélmozgás, megpróbáljuk a tömeget alulról kerülni. Nem kellett volna! Mire átevickéltünk a reményt keltő fuvallatok is felszívódtak, ott álltunk a horgonyzó nézőhajók között kitéve egy mikrofonba üvöltöző vidám társaság bátorító jópofaságainak. ”belóg a köteletek a vízbe, vegyétek ki, mindjárt el tudtok indulni” -szólt az okos, borízű hang vagy ezer decibellel, majd visszakapcsolt tuctuc-ra, hogy majd beszakadt a dobhártyánk. Ahogy ritkult felettünk a mezőny, lassan némi légmozgás megmozdította a hajót, pontosan lenyomta az orrát, így csapást váltani csak szamár-halzolással voltunk képesek. Valamivel több, mint egy órát töltöttünk a csapdában, mire elhagyhattuk Kenese vendégszerető közelségét. Sok értelme nem lett volna megszámolni hányan vannak mögöttünk, mert a könnyű kishajók bizonyosan elszeleltek. Szerencsére a Siófokig tartó cirkálás a 10-18 csomós szélben már közel vitt minket a testsebességünkhöz, így a szökevények ismét a látókörünkbe kerültek, sőt sorra hagytuk is le őket. Ezzel az előnyszámos vitorlázással az a baj, hogy a kisebb könnyű hajók, akik kis szélben sokkal gyorsabbak, még jelentős időelőnnyel is rendelkeznek, ezért ahhoz, hogy meg lehessen őket a végelszámolásban is előzni, nagyon sokkal kell eléjük kerülni, mert közép szélben még alig vagyunk gyorsabbak náluk. De ez csak játék, szoktam magamat és csapatomat - eléggé hiteltelenül – vigasztalni, meg még jöhet egy jó kis erősödés, ahol megmutathatjuk, ki az úr a háznál! A Tihanyi szoroson még jó szélben átjutottunk, de a Nyugati medencében érezhetően lecsökkent a szél, a kicsik felgyorsultak, legalábbis annyira, hogy megtartsák pozíciójukat. Kezdetben az északi oldal hozott több szelet, de Szemes magasságában már érdemes volt kimenni a Déli partra, ahol a felépülő parti szél némi többletet adott a középen vagy Északon próbálkozókkal szemben. Fonyódig szépen ellavíroztunk bőven száz fölé növelve az üldöző hajók számát. A káprázatos naplemente gyönyörűsége némi elégtétellel töltött el, sajnálva a szegény többtestűeket, hogy ebből ők már nem vehetik ki a részüket. A Szigligeti-öblön simán átjutottunk, de Györök után már várt minket a Keszthelyi öböl klasszikus szélcsendes rulett asztala.

Akármennyire is utálom ezt a szakaszt, tudom, hogy ez az a hely, ahol nem szabad feladni, mindenbe bele kell fordulni és figyelni, hogy egyetlen apró rövid befújást se engedjünk kihasználatlanul. Sikerült viszonylag jó pozícióban megtalálnunk a bóját, sokakkal ellentétben a terelőt is jó oldalon elhagyva elindulni hazafelé. Az áthaladás listán már 4.-nek regisztráltak minket az osztályunkban, ami erőt adott a további küzdelemhez. Feljött a másodfok, bizakodva vártuk az erősödést. Normál esetben reffeljük a génuát, vagy viharfokot húzunk, de most nem lehet, mert a grósz első éle szabadon lifeg, és ha ráveretünk, az eléggé kontraproduktív lenne haladásügyileg. Mit lehet tenni, kint hagyjuk a teljes génuát, így az nem ver rá a grósz elejére, talán kibírjuk. Mire belépünk a Szigligeti öbölbe, bedurvul. Hol, ha ott nem! Pengére tépjük a grósz alsó élét, lesottolunk, albázunk, amennyire lehet laposítunk. 28-30 csomós löketek jönnek, a génua bírja, a grószt időnként eldobjuk, de megússzuk kitörés nélkül. Rohanunk, stabilan 7 csomó felett, annak ellenére, hogy az illendőnél jobban dőlünk. Körülöttünk dúl a pánik, sokan le, vagy átszerelnek. Messze mi vagyunk a leggyorsabbak. Le nem hervadó mosollyal élvezzük az orrkorláton átspriccelő vízpermetet. Úgy Ábrahámhegyig bírja a szél erővel, majd fokozatosan gyengül, 16-18 csomó körül állandósul. Jó jel, hogy körülöttünk nincs kishajó, de látszik a nagy baj a Tihanyi csőben álldogáló hajókon. A szűkületben hirtelen előkerülnek ellenfeleink.

Egy kis szlovák versenyhajó a technikai bizottság kegyelméből III/2-es besorolással, egy 34 lábas Bavaria szintén csoporttárs, váltogatva a nagy génuát az orrsudárra húzott Code 0-val. Kell, hogy legyen rajta valami komoly adminisztratív lassító, hogy ebben a csoportban versenyezhet. Komoly hangulatjavító megoldás lehetne, ha az ORC-hez hasonlóan a hajók lejelentett adatai a YS-ban is nyilvánosak lennének. És ott a legnagyobb ellenfelünk a Hepp, a Tuss család hajója. Ha van valaki, aki megkérdőjelezi a lassú hajókban versenyzők tudását, tapasztalatát, akkor jusson eszébe, hogy a magyar vitorlássport egyik élő legendája is itt versenyez! Bár a csőbe elsőnek érkezünk, a kis szlovák hamar elpörköl, ahogy a 34-es sem hagy kétséget sebességfölényét illetően. Miklós Tihany felé, mi keletre húzunk. Amikor tompul, igazítunk, többször is visszaszerezve vezető pozíciónkat. A keleti oldal jobbcsapáson jól élesedik, szépen haladunk a befutóra, ellenfeleink velünk párhuzamosan mélyen alattunk. A szél egyre csökken, talán 50 méterre a célvonaltól szembevág, fordulni kényszerülünk. A felettünk haladók betakarnak, elfogy a szél, a génua az arcunkba hajlik. Leállunk. Képtelen vagyok elindítani a hajót, pláne csapást váltani. Csendben elvérzünk. Mindhárom ellenfelünk becsorog elénk, mire 251.-ként átjutunk. A 24 órás versenyzés után a négy vezető YS III/2-es hajó egy percen belül fut be. A kis szlovák rakéta 112 pontos, mi hárman 111- esek vagyunk. Hármunk közül a tizedek a mi oldalunkon állnak, úgy érezzük, hogy így megvan a dobogó.

Hát nem volt meg, mert az utánunk egy órával befutó két kishajó 116-os előnyszámával elénk kerül. Velük szemben itt esélyünk nem volt, csak akkor tudtuk volna legyőzni őket, ha még egy órát rájuk verünk, de ez változó szélerősség mellett lehetetlen. Ilyen a handicap versenyzés, ha valakinek nem tetszik menjen valamelyik OD osztályba, ne itt siránkozzon! 4. helyünkre a 42 hajó között büszkék vagyunk! Az 54. Kékszalag fantasztikus verseny volt, köszönet csapatomnak: Ildikónak, Vikinek és az újonc Krisztinának, aki a legkritikusabb helyzetben is férfiakat megszégyenítő tempóval tekerte a csörlőkart.

A cikk illusztrálásához régebbi képeket is használtunk, mivel idén a mezőny második feléről nem készült elégséges használható fotó. – Porthole szerk.

Fotók: Tumbász Hédi, Cserta Gábor, Szántó Áron / Magyar Vitorlás Szövetség