Olvasva a közösségi felületeken megjelenő beszámolókat, gyönyörködve a fantasztikus képekben, érthetővé teszi a külső szemlélő vágyakozását a kaland személyes megélésére. Milyen ember az, aki nincs ott az F1 VIP páholyában, a Balaton Soundon, a Jazz Pikniken vagy bárhol, ahol limitált a részvétel. A Kékszalag is ilyen. Nem az én mondásom, de nagyon igaz: „aki nem látszik az nem játszik”! Az utóbbi években egyre többen találnak meg, hogy vigyem már el őket a szalagra. Nem vagyok elutasító, de hozzám biztosan nem ül be senki, akivel előzőleg nem versenyeztem, akivel nem alakul ki az elvárható összhang. Ne ezen az irtózatosan hosszú versenyen derüljön ki, hogy a kedves állandóan útban lévő utas nem bírja a meleget, a hideget, a megdőlő hajót, a hullámokat, az árvaszúnyogok invázióját, de nagyon szeret szelfizni, félmeztelenül izzadni, zuhanyozni, fürdeni enni, inni, aludni, leginkább okoskodni.

A tisztes önkorlátozás lassan háttérbe szorul. Amíg az élen, vagy a valódi one dizájn osztályokban heroikus küzdelmet folytatnak a győzelemért, addig a mezőnyben olyan gladiátorok jelennek meg, akik visszaélnek a vitorlázás ünnepét élvező, többségében zarándok üzemmódban hajózók türelmével. Már a kikötőkbe érkező vendéghajósok parkolási technikája is jelzi, hogy fel kell készülni a szokatlanra.

Alkalmazkodás, beilleszkedés:

Úgy látszik vannak olyanok, akiknek a biztonságunkat szolgáló fedélzeti rádió olyan mint a mobiltelefon. Ellenálhatatlan vágyat éreznek a gombok nyomkodására. Borzasztóan idegesítő, amikor időről időre felrecseg a rádió, betekintést engedve a nyomkodó hajón folyó disputákba. A rendezőség többszöri figyelmeztetése csak olaj a tűzre. A megmámorosodott nyomkodó úgy érzi, hogy személyes szabadságán esik csorba, ezért úgy dönt, hogy csak azért is! Azt a „minőségi” zenét, amit egyébként is full hangerővel nyomatnak a hajójukon, azt közkinccsé teszik, és a szigorúan szabályozott kommunikációs csatornán keresztül kiadják az egész mezőnynek. Ekkor sokan kikapcsolják a rádiójukat, megszüntetve ezzel a biztonsági üzenetek fogadásának lehetőségét is.

A szabályok ismerete, alkalmazása is hagy némi kívánni valót.

A kenesei bójavételnél volt olyan nagy sebességgel beérkező hajó, ahonnan többen is hangerővel próbálták elfedni a szabályismereti hiányosságukat. Másnap felhívott a hajón tartózkodó valódi vitorlázó ismerős és elnézést kért a jelenetért. Nem volt bennem akkor sem rossz érzés, mert láttam a felhevült csapaton, hogy nem érdemes vitatkoznom. Nálunk – nem véletlenül - az a szabály, hogy másik hajóval csak én kommunikálhatok, elkerülendő az érzelmi alapú, vágyvezérelt okoskodást.

Hasonlóan magas színvonalú eszmecserére kényszerített egy a keszthelyi forduló után keletre tartó jobbcsapásos hajó. Egymással szembe haladtunk, időben észleltem is kitérési kötelezettségemet. A másfél csomós szélben vánszorgó több mint hat tonnás monstrumot csak szél felé tudom elmozdítani, ezt is tettem, de a szembejövő artikulátlanul követelte, hogy alá essek, amire technikailag nem volt esélyem, miközben – igaz felette - kellő magasságot szereztem, hogy alattam kitérő kormánymozdulat nélkül el tudjon haladni. Bátorkodtam megkérdezni, hogy miért kellett volna lefelé kitérni?  „Mert én vagyok a backboard-os” volt a meggyőző válasz.

Ennél durvább egy sporttárs válasza a teljes vitorlázat melletti motorhasználatot firtató kérdésünkre: „Miért? Mert nincs szél.” No comment.

Érteni vélem azt is, hogy a széljelzőt igazán csak a horgonyfény világítja meg, de a motorfény és a deck light ragyogása lehet vakítóan szép, miközben a másik véglet még a pozíciófényeket is lekapcsolja úgy próbál settenkedni.

Felvetődik a kérdés: ez lenne a jövő? Fogadjuk el, hogy a Kékszalag egy hatalmas fesztivál, ahol nincsenek szabályok, csak hömpölyög a mezőny körbe-körbe? Azt hiszem ebből a jövőből ki fogok maradni.

Ide kívánkozik egy párhuzamos történet. Van az autósportnak egy izgalmas, komoly technikai tudást, navigációs ismereteket igénylő ága, az off-road. Kreatív elmék meglátták a sport szépsége mögött rejlő üzleti lehetőséget és Somogybabodon egy fesztivált rendeztek, ahol a nézők számára is láthatóvá tették az amúgy rejtőzködő navigációs megmérettetést. A fesztivál egyre növekedett, a sárban dagonyázás, a lóerők harca összeolvadt a koncertek, az alkohol és a hatalmas buli kellékeivel. Mára az off-road szinte mindenki számára a somogybabodi fesztivált jelenti, feledve a névadó sportág valódi értékeit. Ugye a vitorlázás nem fog elbabosodni?

Tegyetek próbát, kérdezzetek rá bárkinél, hogy mi jut eszébe, ha azt hallja „vitorlázás”!

Borítékolom, hogy nem győzelmi esélyes olimpikonjaink, nem Világ- és Európa-bajnokaink, nem az SSL Gold Cup, hanem a Kékszalag lesz a menő.

A több tízezres vitorlázó közösség néhány ezres versengő csoportja sportolónak tekinti magát. Elvárja a bajnokoknak járó bőkezűen osztogatott érmeket, aláveti magát a világ talán legértelmetlenebb, korrumpálódott sportorvosi rendszer vizsgálatainak, csak azért, hogy páváskodhasson bármely csekély sportértékű vetélkedő eredményhirdetésén. Nem lenne tisztességesebb különválasztani a valódi, felkészülésben is élenjáró, hazánknak nemzetközi szinten is dicsőséget, elismerést hozó sportolókat a szabadidejükben vitorlás hajókon versengő tömegtől?